„Multikulti Viljandi”

Egy Viljandi nevű észt kisvárosban van egy Antikvárium nevű antikvárium, egy Regény nevű irodalmi lokál, egy régi bakelitlemezekkel és „bitlisz” relikviákkal telezsúfolt albérleti szoba, egy zsidó temető és egy villamos – ezek a legfőbb helyszínei Paavo Matsin Gogoldiszkó című, észtül 2015-ben megjelent regényének. De a helyszínek egyszerűnek látszó felsorolása erős pontosításra szorul. Mert például az antikváriumban vannak ugyan könyvek, de se olvasni, se eladni őket nem nagyon tanácsos. És valóban létezik egy Viljandi nevű város a mai Észtország területén (a szerző lakhelyéről van különben szó), de a regény jelenében ilyen ország ismét nem létezik. A szovjet idők, majd az önálló Észt Köztársaság megszűnése után vagyunk, amikor az oroszok legyőzték a NATO-t, és megint a cári hatalom tartja megszállás alatt az országot. Első látásra úgy tűnik, hogy disztópiát olvasunk, de hamar kiderül, hogy a regény jelenideje majdnem azonos a regény születésének jelenével – csak egy másik, alternatív valóságban játszódik. Talán egy olyan korszak valóságában, amelynek bekövetkeztétől tartanak Viljandiban.

Az ősi Viljandit többségében oroszok lakják. De a regény hőseitől távol áll a hódító viselkedése, ahogyan távol áll tőlük minden politikai vagy nemzetiségi kérdés. Az a néhány figura, akivel a regény során találkozunk, a valamikori szovjet és kelet-európai városi élet peremén élő, ismerős (rendszeridegen) szubkultúrák alakjai: filozofáló értelmiségiek, beatrajongók, romantikus alvilági figurák, tehetséges zenészek beat- és sittes dalokkal, illetve egy „bitlisz-templom” tervével és makettjeivel. A regény egy már elmúltnak (legalábbis idejétmúltnak) gondolt, de valójában folyamatosan létező kelet-közép-európai érzelemvilágot ragad meg; a diktatúrákon edzett emberek és közösségek életstratégiáiról, a tiltott javak édességéről, az „emigráns-keservről” beszél (utóbbi az Oroszországból ismeretlen okok következtében Észtországba került oroszokat sújtja). A hősök többségének érzelmi és szellemi világa az orosz, szovjet-orosz múltban gyökerezik.

 

 

Vidám őrületben zajlik ez az élet, csak egyszer-egyszer látszódik ki mögüle, de akkor sem töri át teljesen a kedély falát az új megszállás mindennapi rettenete. Hova tűntek például az észtek? A városban már csak mutatóban van belőlük egy-egy, a többieket – ahogyan ez szép lassan, pár homályos félmondatból kiderül – megölték vagy deportálták – elhurcolták őket a metróba (az észt kisvárosban nemhogy metró, villamos sincs, a regénybéli villamos lengyel hadizsákmány, az új megszállók hozták magukkal, és „moszkvai metrószakemberek” fektették le a síneket a dimbes-dombos terepen). Észtországban már alig tud valaki észtül. A regény eredeti nyelvén ez nyilván egy alapvető és állandó humorforrás – azon a nyelven olvas az olvasó, amely egyrészt alig létezik, másrészt, ami írott szöveg fennmaradt belőle, azt tilos olvasni. Egy rendelet kötelezővé tette (más említésekben engedélyezte) az ún. „toalett irodalmat”. A Regény vécéjében van „egy polcnyi újabb észt irodalom, ahogy a törvény előírja, az efféle irodalmat csak a vécében lehet fölhasználni, de olvasni ott sem szabad”. Mikor Katerinát, a kevés észt egyikét megijesztik, hogy elvihetik a metróba, így védekezik: „Egész életemben hűen szolgáltam a cári birodalmat, soha még újságot sem olvastam a vécén…” A könyv több élű paródiája a kultúra tiltása és kényszerítése kapcsán teljesedik ki.

A regény legjelentősebb szubkulturális eleme a zene. A regény csúcspontja egy sikeres – természetesen, tiltott – lakáskoncert, amelyben óriási, lelkes közönség előtt Arkasa, az egyik főszereplő sittes dalokat és beatzenét játszik. Éneklése szó szerint megrengeti a várost. (Akár egy Viszockij-koncert a hetvenes években.) A koncert sikere az előidézett apokalipszissel, a látogatók óriási számával és az utána következő megtorlással mérhető.

 

Fotó: Kristjan Mändmaa

 

De hogy kerül ide Gogol? Hát úgy, hogy a főként a villamoson tevékenykedő zsebtolvaj egyszer csak rátalál a feltámadt klasszikusra, a minden szereplő által jól ismert és tisztelt Gogolra – vagy inkább egy rá emlékeztető hajléktalanra? Gogol nem az irodalomtörténetekben róla olvasható fejezetek szerint viselkedik, de isszák minden szavát, lesik a mozdulatait – és a regény végén a kisvárosi apokalipszist túlélőket befogadó bolondokházában négy evangélium születik róla. A regény világa a korai Gogol romantikus horror történeteinek és a későbbi elbeszélések fantasztikumának ötvözete 21. századi kiadásban. A regény ideje is Gogol módszerére emlékeztet: az ő elbeszéléseinek fantasztikus síkja nagyjából egyidejű a reálissal. Persze, ezen kívül is sok reminiszcenciából, allúzióból táplálkozik Matsin szövegvilága. A regény nyelvileg is sziporkázik (időnként nem ismer mértéket), ebben van a legfőbb ereje. Ezen a ponton mindenképpen méltányos megjegyezni, hogy a fordító a nyelvi lelemények, a delírium tremensben felötlő képek, látomások, az észtesített orosz argó, az erősen egyéni beszédmódok átültetésével-megteremtésével rendkívüli munkát végzett – Lengyel Tóth Krisztina nem mindennapi invencióival Paavo Matsin társszerzője lett.

A regény egyik legfőbb, sokszor emlegetett nyelvi forrása az odesszai sittes dalok világa. Egy széles körben ismert tolvajdal hőse, Murka, a könyv szereplőjévé is válik – mintegy előlép a dalból –, de ezúttal nem őt ölik meg, hanem ő gyilkol. De ott vannak a regény szövege mögött a különféle lágermesék (a magyar olvasó számára ezek közül leginkább a Haggyállógva, Vászka című Gothár Péter-film idéződik fel), de utal a szöveg a Mester és Margaritára is, ott vibrál Boris Vian szürrealizmusa, és persze az észt klasszikusok is, főként Jaan Kross (A cár őrültje) és Mati Unt (Őszi kavargás). Meg ki tudja, még mi.

Ezért bármilyen tragikus is ennek a szürreális, abszurd, groteszk könyvnek a cselekménye, a „multikulti Viljandi” falai közt játszódó könyv maga mégsem az. Nyelvi játékaival, irodalmi allúzióival, történelmi paródiáival folyamatosan azt mondja, nem kell félni, ez csak egy szöveg, egy játék – még ha szorongató is.

Paavo Matsin: Gogoldiszkó. Fordította: Lengyel Tóth Krisztina. Gondolat Kiadó, Budapest, 2018

Az ELTE BTK Savaria Magyar Irodalomtudományi Tanszék oktatója

Schiller Erzsébet

Az ELTE BTK Savaria Magyar Irodalomtudományi Tanszék oktatója