Kalligram 2018/6

A Kalligram júniusi számát Papp-Zakor Ilka novellájával ajánljuk.

 

Lajka

 

A feleségem elégedetlen az életével. Amikor még velem élt, éjszakánként kijárt a konyhakertbe és a káposzták közül vonyított a holdra. Bár az is lehet, hogy a vonyítás nem a legjobb szó erre. Inkább csak nyüszített. Nem volt meg benne az igazi farkasokra jellemző átélés. Én programszerűnek gondoltam akkor. Kicsit bukdácsolt az ágyások között. Ha végre sikerült megvetnie a lábát a göröngyös földön, előbb körbenézett, hogy látja-e valaki, aztán megvakarta az orrtövét vagy idegesen végigsimította a haját. Végül morogva és aprókat vakkantva belekezdett. Aztán hirtelen mély levegőt vett és üvöltött egyet. Ha elragadtatta magát, a környező lakásokban felgyúltak a fények, és fekete alakok jelentek meg a narancssárga ablaktáblák mögött. A feleségem ilyenkor motyogott magában valamit, és zavartan elsündörgött. Tudta, hogy az ablakból nézem, bár már többször megkért, hogy ne tegyem. Mint mondta, feszélyezte érdeklődő tekintetem. Szerintem azonban szüksége volt rám. Nélkülem még bátortalanabbul vakognál, mondogattam. Nem mintha a megugatott eget izgatná a különbség.

Vendégségben, amint feljött a hold, mindig azt hazudta, hogy rá kell gyújtania. Kiügetett az erkélyre, gondosan betette maga mögött az ajtót és óvatosan, nehogy megijessze a muskátlikat, nekiveselkedett. Csaholt egy párat, csakhogy jelezze, továbbra sem igazán boldog, aztán kipirult arccal visszajött és még mielőtt visszaült volna a helyére, magába tömött egy szendvicset vagy egy marék sós mogyorót. Egyetlen ismerősünknek sem tűnt fel, hogy sosem volt cigarettaszagú.

A feleségem nem gondolt arra, hogy elégedetlensége sértő lehet számomra, meg igazából a gyerek számára is. Úgy fogta fel, hogy már hozzászoktam a dologhoz, és ebben részben igaza is volt. A dologhoz a szomszédoknak volt nehezebb hozzászokni. Többször is figyelmeztettem, hogy ha így megy tovább, kihívják a sintéreket. A feleségem azonban mániákusan gyűlölte, ha logikusan érvelek. Néha úgy tett, mintha nem tudná, hogy látom, és pityeregni kezdett. Ilyenkor megöleltem. Munka után én is lejártam a kertbe. Megöntöztem és megkapáltam a veteményt. Mindig vittem neki valami ajándékot is: karalábét, karfiolt, egy csokor derűsen tarka leveszöldséget. Nem szeretett annyira, amennyire gondolta egyszer, hogy szeretni fog, de azért megtett minden tőle telhetőt, hogy kimutassa az örömét, és rögtön főzni kezdett. Az évek során meggyőződtem róla, hogy zöldséglevest főzni a legkedvesebb elfoglaltságai közé tartozik. Az apróra vágott sárgarépa és petrezselyem úgy bukkant fel újra és újra a fortyogó fazékban, mint az ő tekintetében a kiábrándultság.

Esténként, ha visszatért a kertből, alaposan lábat mosott, mert legtöbbször még a lábszárát is összesározta, aztán mellém bújt az ágyba. Ilyenkor volt egy-két meghitt pillanatunk. Én a hasamra fordultam, ő pedig cirógatni kezdte a fenekemet. Azt mondta, a farpofáim szőrös karalábékra emlékeztetik. Elmélyülten simogatott, tomporom göndör sörtéi körkörösen masszírozták a tenyerét. Aztán rajtam volt a sor. Kikerestem a lapockái között a sávot, ahol kiserkent a farkasbunda, és beletúrtam. Szőr mentén simítottam rajta néhányszor végig, ettől hamarosan mindketten mély álomba merültünk. Az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy a lehelete időnként csiklandozta a bőrömet.

Az elégedetlenségéért elsősorban a neveltetését okoltam. A szülei bálványozták, és az iskolában is mindig bezzeg-gyerek volt. Az osztálytársai strébernek tartották. Mindig ő tudta a legszebben felmondani a verset, mindig ő oldotta meg a leggyorsabban a matekpéldát és mindig ő zárkózott fel a legszabályosabban a tornasorban. Csak énekből nem volt mindig jeles – ez nem szorul külön magyarázatra. Szerintem nem kellene az emberekkel állandóan elhitetni, hogy mindannyian különlegesek, mert ez vezet aztán a legkellemetlenebb meglepetésekhez. A gyerekkel személy szerint sokkal óvatosabb vagyok.

A feleségem imádott kacatokat vásárolni. Természetes élettere volt a bolhapiac és az adománybolt. Élt benne a perverz meggyőződés, hogy a régiségek eredendően szépek. Hogy a hasznosságról ne is beszéljünk. Legtöbbször ragaszkodott hozzá, hogy én is elkísérjem. Az a típus volt, aki a sikeres bevásárlás után nem bírja kivárni, hogy hazaérjen: már a villamoson kipakolta az ölembe a kancsókat, sótartókat, hamutálakat, kávéscsészéket és a sok egyéb jutányosan beszerzett szirszart, és újra egyenként végignézte őket. Mindegyiknek külön is örülnöm kellett. Ezt biztosítandó, minden holmit az orrom alá dugott és rákérdezett: Ugye, szép? Ugye, milyen finom vonalú a zománcban ez az erezet? Ugye, milyen kecses a vonalvezetése? Ugye, milyen lázadó megoldás ez a kicsi, alig észrevehető ferdeség, amire most bátorkodik felhívni a figyelmemet? Amikor hazaértünk, elölről kezdte. Kipakolt mindent az asztalra, nézegette, forgatta, visszatette és újra felkapta a kincseit. Rögtön láttam rajta, hogy elégedetlen. Nem pontosan erre gondoltam, fontolgatta. Tudtam, most látja csak, hogy milyen ronda minden, amit már megint begyűjtött. A zsákmány pár napig az asztalon hányódott. Ezalatt a feleségem, mint mondta, megfelelő felhasználási módot keresett egyenként minden darabnak. Vagy egy helyet, ahol igazán jól érvényesülhet. Néhány nap múlva meg szokta találni: a kincsek ilyenkor szendén átvándoroltak az elmúlásba, én pedig levittem a csörömpölő, dögnehéz szemeteszsákot. Jaj lett volna nekem, ha döntését megelőlegezve én magam szabadulok meg a kacatjaitól.

Feleségemnek örömet okozott, ha kidobhatta a dolgait. Minél jobban kötődött hozzájuk előzőleg, annál jobban felszabadult, amikor végre megvált tőlük. A kedvenc cipőjét is kihajította időnként. Utána feltűnően sokat nevetgélt. Éjszaka halkan lelopóztam a konténerekhez, és kihalásztam a két magas sarkút. Másnap reggelinél elmotyogott egy köszönömöt. Mi lenne, kérdeztem tőle egyszer, ha valaki téged is fogna, megnézegetne, megállapítaná, hogy mégsem pont erre gondolt, és megszabadulna tőled? Becsapta maga mögött az ajtót. Attól a naptól fogva, bármit is dobott ki, gondoskodott róla, hogy a közelében legyek. Miután lecsukta a szemetes fedelét, hatásszünetet tartott, majd sokatmondóan végigmért. Ilyenkor engem okolt, amiért középszerű lett az élete.

Időnként ivott is. Aztán lement a kertbe, és hangosan, elnyújtva üvöltött. Ittasan sosem törődött a szomszédokkal. Aggódtam érte. Ki fogják hívni a gyepmestert, fenyegettem eredménytelenül. Néha éjjel is felébredt, pizsamában leszaladt, vagy csak kinyitotta az ablakot és jól kihajolt. Csak akkor hagyta abba, amikor a gyerek bekopogott a hálószobánkba és megkérdezte, hogy rendben van-e minden. A legmeglepőbb azonban az, hogy a kert szerette a feleségemet. Bár az elején nem örült neki. Főként a retkek sápadtak meg a sok vonyítástól. Később azonban újra kivirult minden. A kedvenc helyein furcsa növények dugták ki a fejüket. Nyúlra meg kecskére emlékeztettek, és ha megpróbáltam kigyomlálni őket, elkenődtek a tenyeremen a bennük keringő vörös, ragacsos nedvek. Az ilyesmitől az ájulás kerülgetett, még ha tudtam is, hogy nem vért látok.

Amikor tényleg elvitték a sintérek, arra gondoltam, ráijesztek. Csak pár nappal később akartam érte menni. Végül egy hét lett belőle. Azt hittem, nem bírom ki ennyi ideig, de aztán meglepően könnyen sikerült. Jópofa volt, ahogy szűk szoknyában és csipkeblúzban üldögélt a kennelben a kutyák között. Nem érezte magát nagyon rosszul, a korcsok láthatóan befogadták. Hagyjalak itt?, kérdeztem élesen. Akkor elbúcsúzott tőlük és megindult utánam. A módszer mindenesetre hatásos volt, egy ideig kifejezetten rendesen viselkedett. Takaros feleség lett belőle.

Aztán egy napon talált valaki mást, és a kedvéért elhagyott. Nem mintha többet nem vonyított volna. Éjfél körül mindennap hallottam. Az északi városrészből jött a hang. Később onnan is elköltözhetett, talán újra valaki máshoz. Akkor valahonnan máshonnan acsarkodott a holdra. Egy napon azt olvastam az újságban, hogy az új barátja hatására sikkasztási botrányba keveredett. Néhány napig a bűntény kieszelőjeként emlegették a bulvárlapok, később kiderült, hogy csak mellékszereplő volt. A pénzösszeg sem volt olyan hatalmas, mint amekkorának az első pillanatban tűnt. Inkább átlagosnak volt mondható. Egy ideig a női börtönből üvöltött. Csak pár évet kapott. Miután leülte, elköltözött a városból. Nem mondom, hogy ne várnám vissza, de azért remélem, hogy sikerült új életet kezdenie.

Pedig milyen szépen elképzeltem mindent. Arra gondoltam, hogy megöregszem, beteg leszek, roskatag és vak, ő pedig majd türelmesen elvezet a pékhez meg az újságoshoz és vissza. A piros lámpáknál megállunk, a zöldnél megindulunk megint. Otthon kiflit eszegetek, ő pedig felolvassa a legfrissebb híreket. Meg lesz győződve róla, hogy a lakásban rajtunk kívül egy láthatatlan kutya is lakik. Időnként megpróbálja megkeresni. Beszimatol a bútorok alá, átfésül minden szobát, kiborítja a szennyeskosarat, két lábra ágaskodik és megpróbál felkémlelni a szekrények tetejére is. Ha jó kedvem van, a bundájába kapaszkodva követem. Úgy teszek, mintha segítenék neki. Felkiáltok, nézd csak, megvan!, ő pedig értékeli a bátorítást. Közben megkopaszodom, a feleségemnek viszont idővel mindenhol kinő a bundája, így éjszakánként nagyszerűen tartja majd a meleget. Néha meg is állítanak a lépcsőházban, álmélkodva vagy gyanakvó hangsúllyal megkérdezik, hogy lehet, hogy ilyen keveset fizetünk a fűtésért. Tanulni akarnak tőlünk, de én semmi pénzért nem árulom el nekik a titkunkat.

 

 

A szám tartalma:

 

Márton László

Két obeliszk

(regényrészlet)

 

Ismeretlen XII. századi német szerző

A Nibelung-ének

(részlet)

Fordította és a jegyzeteket írta Márton László

 

Kálmán Gábor

Elkerülni a halált

(regényrészlet)

 

Magolcsay Nagy Gábor

Tanösvény

A Spitzbergák alatt

(versek)

 

Szántó Péter

Szívtelen kánon

(novella)

 

Fekete Anna

Haiti

Anyák napjára, sorry

Ellen

Doktornő, ká-európai

(versek)

 

Papp-Zakor Ilka

Lajka

(novella)

 

Mucha Dorka

Americano

(novella)

 

Fellinger Károly

Szelek szárnyán

Meghívás

Kanóc

Tisztaság

(versek)

 

Ferdinandy György

Lány a gumimatracon

A gerillák magyar orvosa

(kisprózák)

 

Seres Lili Hanna

Avarbőr

A fény országa

(versek)

 

Neszlár Sándor

Egy ács nevelt fiának lenni

(regényrészlet)

 

Beck Tamás

Elvonás

Kitörés

Várva a válaszokat

Talajvíz

(versek)

 

P. Szabó Dénes

Az ifjú pár

(novella)

 

Legéndy Jácint

Siralmas ügy

Földszinti bárban

Pancserangyal

Zombiképű gyerek

Mint posztmodern

Kötélnyi vastag

(versek)

 

Bíró Yvette

A létezés prózája – költőien

(esszé)

 

„Nem műfajt teremtett,hanem azt mondta el,aminek megélte a világot”

Ayhan Gökhan beszélgetése Gáli Józsefről Pályi Márkkal

 

Lengyel András

Albert Paris Gütersloh és Ignotus

(tanulmány)

 

Hermann Veronika

Nosztalgikus naptár (Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés)

(tanulmány)

 

Bánki Éva

„Te, némagyerek” (Szalay Zoltán: Felföld végnapjai)

(kritika)

 

Rizsányi Attila

Léttengetés és megszűnés lidércnyomásban (Szalay Zoltán: Felföld végnapjai)

(kritika)

 

Szeifert Natália

Fekete, fehér, nemigen (Yaa Gyasi: Hazatérés)

(kritika)

 

Mellár Dávid

Hőlégballonnal a Kárpát-medence felett (Haklik Norbert: Tom Hanks a vizek felett)

(kritika)