Világló részletek egy elbeszélő életéből

Egyszer én is használtam ezt a világló szót. Vajon értettem-e? Azt kellett lefordítanom, hogy weltet, ami németül látszott lenni; pontosabban egy kétségtelenül németnek tűnő mondat állítmánya volt. A mondat így hangzott: Die Welt weltet. Hogy a szó jelent-e valamit németül, azt csak olyanoktól tudnám megkérdeni, akik ravaszul visszakérdeznének: Heideggernél olvastad? S igenlő válaszomra nem azzal felelnének, hogy a welten jelent talán valamit, bár ők sem egészen értik, vagy – ez még a legjobb eset lenne – azzal, hogy csak az a barom Heidegger tud ilyet kitalálni, hanem hogy ilyen hülyeséget csak egy náci mondhat. Hogy mi köze ennek a megeshet, tényleg hülyeségnek a nácizmushoz, az nem érdekli őket. Nem kérdeztem hát senkitől sem semmit, hanem lefordítottam a mondatot: A világ világlik. Valószínűleg ekkor találkoztam először a magyar világló szóval. Bár…? A világlónak talán eleve több értelme van, mint a világliknak. Ezt követően csak tavaly nyáron volt találkozásom e szóval, amikor először kezembe vettem Nádas Péter könyvét, a Világló részleteket. Nádasnál nem a világ világlik, a részletek világlanak. Vagy legalábbis – hisz ez áll ott – világlók. Azon mód felfogtam, hogy jé, a világló szónak mégiscsak van valami értelme; nagyon is határozott értelme van: azt jelenti ugyanis – Nádasnál legalábbis –, hogy bizonyos részletek, az élet részletei, a világ részletei világgá állnak össze; vannak olyan részletek – ezek világlanak –, amelyek együtt – vagy netán már külön-külön is? – valamilyen világot mutatnak fel. Csakhogy ekkor bebaszott. Erről a világ-felmutatásról ugyanis már megint a náci filozófus jutott az eszembe: alétheia (Heidegger hosszú ideig a görög alétheia szót megmutatkozásnak, felmutatásnak fordította, később mintha önkritikát gyakorolt volna, hogy azért az mégiscsak a szó szokvány értelmében vett igazság, de ezt most hagyjuk). A világ felmutatása, a világ igazsága. Mintha Nádasnál arról lenne szó, hogy ezekből a világló részletekből, melyek az alcím szerint az elbeszélő életéből vett emléklapokon jelennek meg, összeállna egy világ; Nádas fel tudná mutatni a világot (az ő világát?). Szkeptikus ő a tekintetben, hogy ez a világ lenne maga a valóság, a realitás. Mégis, ahogy egyszer mondotta: „Maga a realitás érdekel, ami a látszatok mellett működik.” Itt azután, a Világló részletekben mintha arra is magyarázatot kapnánk, hogy miért szeretett volna egész életében áttörni a látszattól a valósághoz. Már nem volt egészen kisgyerek, amikor rájött, hogy kommunista szüleitől nincsen értelme bármit is kérdezni. „Nem arról volt szó, hogy ne szerettem volna őket, de nem érdekelt többé, hogy miről mit mondanak, a könyökömön jött ki.” Meg hogy „valamilyen előttem nem belátható ok miatt módszeresen és összehangoltan hazudnak”. Ergo: „Nem kérdezni. Végül is azzal a témával kezdtem foglalkoztatni a figyelmemet, ami aztán egész hátralévő életemben lekötötte, a nagy csúszással látszat és valóság között. Habár minden igyekezetem ellenére soha nem tudtam rögzíteni, hogy a látszathoz képest mi a valóság. Az a valóság, hogy a valóság egyike a leghomályosabb fogalmainknak.” Világoljanak hát bátran a részletek, a világló részletek – azért világlók, nemde bár – összehoznak egy világot, ez Nádasnak talán a való(ságos) világ, nekem biztosan az, másokról azonban ne essék itt szó. Azok legfeljebb nem szeretik Nádas könyvét. S miért is kéne nékik szeretniük?

Ha Nádas a családjára gondol, s a Világló részletek olvastán megértjük: van itt elég rokon, s nagyon különbözőek, az igazi törésvonal a család apai része – „Családom tagjai kivétel nélkül immunizálva voltak mindenre, ami lelki. A lélek matéria. Költői szóvirág”, az apai leszármazottak a híres Mezeiek leszármazottai: „Ők úgy látták, hogy a liberális alapelvek nem megkerülhetők az európai históriában”; Péter joggal állítja, hogy tévedtek – és a másik rész között húzódik, melynek képviselője a Nussbaum nagymama. Majdhogynem egyenest a stettlből. Valami ilyesmi az én családomban is jelen volt. Pali bátyám polgári családunkba beházasodott nagybátyám volt; olyan majdnem proliszagú, de ha nem is proliszagú, semmiképpen sem tartotta magát a jól nevelt polgár életszabályaihoz. Ha Margit nénit, Pali húgát veszem múltba látón szemügyre, Pali és a húga vagy nővére múltjában nem lehetett olyan messze a stettl, még ha – Pali legalábbis – jobban alkalmazkodott is a zsidó polgárság attitűdjéhez, mint Nussbaum Cecília, Nádas anyai nagyanyja. Aki – Nádas így érzékeli – nem tudott szabadulni – nem is akart, fel sem merült benne ennek még a lehetősége sem, soha nem értette, mit akarnak tőle – mitikus, poétikus és irracionális világától. Egyszóval a „…mi ünnepelt racionális világunk” – hiszen ha Nádas László, Péter apja netán „magával vitte” volna is Pétert és Pált (le akarta lőni két fiát, mielőtt maga öngyilkos lesz), az is a racionalitás jegyében történt volna, hogy is lehetett végül két kisgyermek terhét másokra hárítani! – „ezen az egyetlen kis érzékeny családi felületen azért érintkezett a mitikus, a poétikus és az irracionális világgal”. Jóllehet nem „voltak összebékíthetők… Beáradt az ismeretlen história valamennyi nyelvi jelével és emocionális lenyomatával, vele a keleti zsidók története, az életpályáik, a nyelvhasználatuk. Átmenekülésük, megmenekülésük, vallási, nyelvi, szociális szegregációjuk, önkéntes izolációjuk, hazátlanságuk az új hazában. Kitaszítottságuk és tragikus leszakadásuk története.” A másik oldal, amerre persze Nádas Péter is húzott, a többségi akarat felé, „be a kotlós meleg tollai alá”, a kívánatos társadalmi progressziónak, a fejlődési elvnek, a haladás eszményének, a gondolkodás szabadelvűségének akart megfelelni, nem a vallásnak. Csakhogy ami Nussbaum Cecíliát illeti, Nádas nem tudja nem tudomásul venni, „hogy ő is én vagyok”. Szerencsénkre. Ha elképzelem magamnak Nádas Lászlót mint írót… Mein Gott!

 

 

Tauber Klára, Nádas anyja viszont más volt. Hozzáidomult ő a másik oldalhoz – akárcsak Pali bátyám –, ami már csak azért is sikerült neki, mert Nádas egész világának legmozgékonyabb, legizgalmasabb egyénisége volt. Nekem legalábbis annak tűnik. Nussbaum mama érzett is lányában valamit, ami nemcsak idegen volt a maga világától, hanem félelmetes is volt a számára. Valamit, ami Elemérre emlékeztette – vagy keverek itt valamit, unokájában, Nádas Péterben emlékeztette valami Elemérre? –, valamit, amiből ő, köszöni, nem kér. Hogy is szülhetett ő egy ilyet! Az olvasó, aki csak engem olvas… hagyja is itt abba az olvasást; hiszen az magától értetődő, hogy inkább Nádas Pétert kell olvasni; igaz, az sokkal, de sokkal hosszabb, s akinek nem jó az emlékezőtehetsége – mint, mondjuk, e sorok írójának –, annak nem elég egyszer elolvasnia az 1200 oldalt, én is vagy négyszer olvastam; Elemér történetét – Elemér státuszát a családban már elfelejtettem – viszont nem oly könnyű elfelejteni. Elemér ugyanis egyszer csak anyaszült meztelenre vetkőzött, valahol a Csikágóban, mondjuk az Elemér utcában, jóllehet a család tagjai a Csikágón belül csak a Péterfy Sándor és a Dembinszky utcában laktak, ettől persze Elemér éppenséggel az Elemér utcában is levetkőzhetett, s így, ahogy a vetkőzés után volt, egyhuzamban elszaladt Csepelre, ahol aztán összeesett és… már nem tudom, de mindegy is, vagy meg is halt, vagy elmegyógyintézetbe került. Nevét a tisztes családban nem igen szabadott kimondani. Klára viszont, Tauber Klára, úgy viszonyult a dologhoz, hogy: Na, hát megbolondult szegény. „Minden jobb családban előfordul, hogy valaki megbolondul.” „Hagyjuk meg – mondja Nádas –, nagyanyám vesébe látott, nem véletlenül féltett, hogy él bennem egy Elemér, s ezt valahogy ki kéne belőlem purgálni.” Ezzel szemben „Elemért anyánk még a halála előtt is imádta.” De hát nemcsak Elemérrel kapcsolatosan derül ki, hogy Klára milyen belevaló csaj volt. S az sem sok, ha nem is semmi, ahogy Klára a családi mentális rituálé tiltása ellenére, mellyel a törzsi rituálét cserélték le, lelkesen használta azokat a szavakat, melyek tiltva valának: a segget, a szart és a lófaszt. Minden jobb családban előfordul az is, hogy valaki extravagáns.

Igen, „rajongásra kész, tettvágyra hajló alkat volt”, de nem volt képes elviselni, hogy rajongásának tárgya, tetteinek ösztönzője és célja, a PÁRT, gyilkosok bandájának bizonyult. A történelmi gyilkosságokat, igaz, szó nélkül hagyta, mindent tudván és átlátván hazudozott; nem nagyon ment ez másképp. De szeretett, tényleg szeretett, családi kommunistáinak történelmi igazságtétellé stilizált kapzsisága nem hagyta nyugodni. Holott, mondom, tényleg szerette őket: Nádas Péter az anyja, Klári és Magda, a nagynénje, később a gyámja között, visszatekintve, még valami leszbikus vonzalmat is felfedezni vélt. „Azt sem tudom, milyen mondat miatt tört ki a botrány… hirtelen állt a bál. – Élvezitek, hogy itt terpeszkedtek mások levetett holmijában, kiabálta. – De Klárikám, te csalódást okozol nekünk. Nem kéne mindent ennyire a lelkedre venned, Klárikám. – Már megbocsáss, de ettől okádni kell. – Én nem is hallom, Klári, hogy te mit beszélsz. Ezek rohadt burzsujok voltak, Klári, mondd meg, most miért sajnáljam őket. Innen, a Fodor utcából idő előtt jöttünk el, nem vártuk be az ebédet.” Ja, tényleg, a Fodor utcában építették a csodálatos villát. Nem Aranyossiék, Rendlék, ugyancsak rokonok; de ők azt nem a párttól kapták, rohadt burzsujok „elhagyott” ingatlanát, hanem maguk építették. Igazán jó polgári ízléssel.

S ez még mindig semmi. A botrány nem a nyilvánosság előtt zajlott. Igaz, a most említendő eset sem. Az is botrány volt, de nyilvánosságról ott sem lehetett szó. Rákosi elvtárs tárgyalótermében? Nem részletezem. Rákosi elvtárs bejelentette a Ratkó Anna nevéhez kötődő megszigorított abortuszrendeletet. „…az én egyszerű népi agyammal – ez a legjobb, ez a népi agy – csupán azt gondolom, kedves Rákosi elvtárs, hogy előbb az ól, aztán a disznó” – mondta Tauber Klára. „Mire mindenki megdermedt, óriási csend lett.” „Világos volt, hogy anyánk, a tébolyult, ha bármiféle egyenlőséget és testvériséget remél még itt, miközben kiszolgálja ezt a szigorú hierarchiát, és ő maga is része… Azon volt, hogy ő másként viselkedjen ilyen helyzetekben. De nem tudott másként viselkedni, mert nem volt különbejáratú valóság.”

Te, Péter, szerintem azért csak-csak tudott. Különbejáratú valóság, így igaz, nem volt, de az egybejáratú valóságon belül úgy viselkedett, mintha lenne különbejáratú. – Az olvasó azonban még nem tudja, hogy te, Péter, honnan tudod, mi történt Rákosi elvtárs tárgyalótermében. Hát így: „…az egyébként igen hallgatag Benke [Valéria] a hetvenes évek végén Orló utcai házuk könyvtárszobájában nagy élvezettel elmesélte nekem egy este.” Ezt pedig azért tettem ide, mert ennek kapcsán megértettem valamit. Talán több mindent is. 1968 nyarán vagy őszén a korčulai nevezetes tiltakozás kapcsán engem is kizártak a pártból. Hogy hogyan kerültem bele, az más lapra tartozik. Szög a zsákból című könyvemben próbáltam elmagyarázni. Kizárásom azonban a párt szervezeti szabályzatát súlyosan sértette. Én ugyanis csakis pártfórumon tiltakoztam a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai bevonulása ellen. A párt fórumain pedig szabad ellenvéleményt nyilvánítani. Ennek ellenére kizártak. Én ezt már csöppet sem bántam, barátaim unszolására mégis fellebbeztem: legalább arra kényszerítsük rá őket, hogy a saját szabályzataikat tartsák be. Álmomban sem gondoltam volna, hogy bármire rá lehet őket kényszeríteni, de egye fene, lássuk, mit csinálnak. Hát nem visszavettek! Visszavett a Budapesti Pártbizottság. Az ügyet tárgyaló grémium elnöke nem egy kommunista funkcionáriusnak (aki ugyebár nem hord sem harisnya-, sem melltartót, s nem jár magas sarkú cipőben, lehet, hogy ezzel a nővel is ez volt a helyzet, és mégis), hanem egy magára adó, kikupálódott parasztasszonynak nézett ki. Megtudtam, hogy Benke Valéria volt. Talán ő tényleg komolyan vette a szervezeti szabályzatot. De azt is megértettem, hogy az elvtársak ott a pódiumon nem feltétlenül szeretik, inkább utálják egymást.

 

 

Szóval Tauber Klára, ha a résen kibújni nem is volt képes, elég bolond volt szegény ahhoz, hogy megőrizze józan eszét. Mire az elrákosodás folyamata, melybe bizonyára „a személyes feszültség, rajongásra kész, tettvágyra hajló alkatának totális csődje is alaposan belejátszott”, már visszavonhatatlanul beindult a szervezetében, még egyszer produkált egy nagyjelenetet, melynek azonban csak Nádas Péter volt a tanúja. Melyik évben is? Nádas-Tauber Klára életének utolsó évében – ha jól emlékszem a dátumra – azzal bízták meg őt, hogy szervezze meg a május 1-i felvonulást. Nem volt könnyű feladat. De Klára hibátlanul hajtotta végre az embert próbáló megbízatást. A felvonulásnak persze egyszer csak-csak vége lett, az elvtársak már szedelőzködtek lassan elhagyandó Joszif Visszarionovics szobormellvédjét, amikor az utolsó felvonuló csoport már elérte a tribünt, s Klára, Pétert kézen fogva, az utolsóktól lemaradva, maga is elindult, s „…azt kiáltozta egyes-egyedül, hogy éljenrákosi, éljenapárt, ezt azonban csak én hallhattam, én láthattam, rajtam kívül bizonnyal senki más, s nem tudtam miért, de nem tudtam integetni… Egy bohózat lett volna az élet, ha nem lett volna tragédia… csak néztem, hova mehetnék, miként tudnám faképnél hagyni ezt az anyámat… A szívem mindenesetre abban a pillanatban megszakadt érte, a gyalázatosan hülye anyámért.” Értem én Pétert, de értem Klárát is. Muszáj volt neki bohózattá, keserves bohózattá alakítania élete utolsó fellépését.

A Világló részletek nem Nádas Lászlóról és Tauber Kláráról szól. De nem is Nádas Péterről. Hanem arról, hogyan tud felnőni Nádas Péter, Nádas László és Tauber Klára fia normális emberként. Igen, erről szól, s ez nem lehetett könnyű. „Tudni akartam, kik lennének szíve halottjai, mi volt, mi lett a sorsuk. Halott anyám és halott apám halottai. Meg akartam ismerni és érteni a század két nagy tömeggyilkosságának történetét, de elsősorban a kommunista mozgalom történetét, aminek nem láttam be se az elejét, se a végét… Tudjam, hozzájuk képest miként kell berendeznem és eltöltenem a saját utópiáktól mentesített életem.” Normális emberről beszéltem. Mert hogy ma már számomra is az a normális ember, aki mentesíteni tudja életét az utópiáktól. Félre ne értsenek: nem az, aki el sem lát az utópiákig, ergo észre sem veszi a maga múltját, ami persze nemcsak a maga múltja, s még csak nem is azoké, akik között felnő. Nem: saját jelenének egész múltja szükségképpen tele van utópiákkal; de ahhoz, hogy az ember élni tudjon, hogy élni érdemes legyen, utópiáktól mentes jövőt kell teremtsen magának, muszáj szembenéznie a múlttal, és nem azt kell mondania, hogy mindent megteszek azért, hogy az utópiák többé ne szörnyűségekbe torkolljanak.

Két idézet kívánkozik ide nekem.

„…csak azt kell tudnom elfogadni, hogy elviseljem a gondolatot: bármikor visszatérhet, amit megéltem. Ennek tudatában talán tehetek is ellene valamit. S nemcsak ordítozhatok, hogy ezt nem engedjük meg még egyszer megtörténni. Ki nem engedi meg és kinek? Igazán nem muszáj azt mondanom a démonnak: »Isten vagy és sohasem hallottam még istenibbet ennél!« S mégis feltörhet bennem a jóindulat, hogy tanúbizonyságot tehessek önmagam és az élet iránt. Így megérthetem, hogy igenis ember vagyok, amiként az is, aki éppenséggel belelőhetett volna a Dunába. S véletlenségből vagy hanyagságból nem tette. »Világosítsd föl gyermeked, a haramiák emberek.« De az »emberi szubsztancia« nem elpusztíthatatlan, hiszen nem létezik.”

„Túlélők vagyunk. Nem azért, / baszd ki, mintha nem akarnánk, de az a nagy büdös igazság, / hogy semmire nem gondolunk. Túlélünk. Ez nem jó nekünk, / baszd meg, de a túlélő akkor sem gondol semmire. Elteszi magát jobb / napokra, valakinek a jövő századokat is tönkre kell tennie… Emlékműveivel a társadalom olyan tegnapi tettekért kér bűnbocsánatot, amelyeket ma is elkövet és holnap is el fog követni.”

A két szerző – az olvasó vagy tudja, kik ők, vagy nem, de mindegy is – láthatóan amellett tesz hitet, hogy nem akar hinni többé a szebb jövőben, az újabb tömeggyilkosságokat kierőszakoló utópiákban.

Persze nagyon nehéz nem kapaszkodni valamibe; nem hinni abban, hogy előbb-utóbb csak-csak minden jobbra fordul, ha történelmi méretekben gondolkodunk. Saját magunk és szűkebb környezetünk – családunk – jobb jövőjének eltervezését senki nem nevezi utópiának. Ez esetben többnyire csak olyan tényezőkkel számolunk, melyek felett van hatalmunk. Afelett azonban, amit történelemnek nevezünk, nincsen. S főképpen nincsen hatalmunk olyanok felett, akik ellenségesen viszonyulnak hozzánk.

Nagyon megrázó Nádas pamiers-i kalandja. Pamiers? Hol van az, s hogy kerül ide? Ez a Pamiers annak a Le Vernet d’Ariège-nek a közelében fekszik, melynek internálótáborába a franciák a spanyol polgárháború befejeződése után a Pireneusokon átszökő kommunistákat – így Rajkot, Aranyosit, Radványi Lászlót – bezárták. Számunkra itt Aranyosi a fontos, Nádas nagynénjének, későbbi gyámjának, Magdának a férje. Magda elbeszéléséből az derült ki – a részleteket mellőzöm –, hogy Aranyosi és Rajk megszöktetését tervezvén ebben a városkában szállt meg, ahová Anna Seghers, Radványi felesége már korábban megérkezett. Számomra nem egészen világos, miért akarta Péter a valahai internálótábort személyesen megismerni, de ez mindegy is. Kereste ezt a Le Vernet-t, kereste aztán Pamiers-t is, melynek szállodájában ki is vett egy szobát. „Mindent megtaláltam, úgy, ahogy elmesélte, ennyi évtized után ott volt a mezőre nyíló ablak, ott volt a kitaposott ösvény, de amikor az első felfedező sétára indultam a szállodából, a portás előzékenyen, a szokásosnál talán halkabban figyelmeztetett, hogy este nyolc után azért ne maradjak kinn az utcán.” Miért? Majd magam is megtapasztalom. „Hülye idegenként, aki ráadásul alig tud valamit franciául, mégis pofátlanul beszélni merészel, nem vettem komolyan az óvást, elutasítottam a segítő szándékát, a szolidaritását… Hiszen nem tudhattam, hol vagyok és mit kéne tudomásul vennem.” Nos, az este urai, az arab „migránsok” „…összehangolt mozdulatokkal, a vadászat elemi örömével szorítottak ki az estére birtokukba vett főtérről… Mint minden rasszizmus, ez a rasszizmus is az egymáshoz tartozás törékeny játéka. Játszottak velem… Éppen csak sikerült épen elhagynom jóhiszeműségem kísérleti terepét, e csodálatos régi város főterét… A félelemkeltés komisz módszertana, az erotikus falanksz, mi tagadás, lenyűgözött… Hiába tiltakoztam magamban, ténylegesen megaláztak…” Bizonyára rossz volt a megaláztatás, de talán még rosszabb, amikor tudomásul kell vennünk… Mit is? Talán valahogy azt, hogy liberális vagy milyen alapelveink érvényesítését a másik lehetetlenné teszi. S hogy egy adott esetben nem fogom tudni őket az idegen – ez most éppen én vagyok – tiszteletére, s arra az általunk sok esetben tényként kezelt állításra nevelni, hogy minden ember egyenlő. Alle Menschen werden Brüder. Igyekeznek ezt az igazságot alle Menschen elsajátítani? Nekik – mindegy kiknek – én nem vagyok elfogadható. Ahogy Nussbaum Cili „rendes rasszista asszony volt… Mindenkit megvetett, aki nem született zsidónak”. Hát nem volt tán igaza? Nádas is hallotta, amikor Gdańskban „három hajógyári munkás nagy komolyan elmondta, hogy a zsidók miatt nem lehet húst kapni”. A Mezeiek, tudjuk, egyikük Nádas dédapja volt, meg „úgy látták, hogy a liberális alapelvek többé nem megkerülhetők az európai históriában”. Nádas igen határozott kommentárja: „Tévedtek.” Csakhogy „[t]évedésük nélkül szellemileg nem létezem”. Minden fenti eszmefuttatás ellenére én magam sem.

 

 

Eredetileg azt gondoltam, hogy ebben az írásban nem fogom tudni megkerülni Nádasnak 1956-tal kapcsolatos gondolatait. De most ez lehetetlennek tűnik a szememben. Túl sok mindent kellene végiggondolnom, s erre pillanatnyilag nem érzem képesnek magam. Egy idevágó írásnak mindenesetre abból kellene kiindulnia, amit Nádas határozottan állít, hogy ugyanis a „kommunista értelmiségi rétegmozgalom és a forradalmi népmozgalom nem bizonyult kompatibilisnek, soha nem kerültek a dialógus helyzetébe.” Nehéz lenne tagadni, hogy ez az állítás igaz. Ha pedig így van – de hát még ezt az egyszerű mondatot is értelmezni kell –, akkor… Na, ez az, amit nem tudok.

De térjünk vissza az emlékezet problémájára. Melyek volnának a személyes emlékeink? Amiről egy képet őrzünk? Ahol egy hangot (hangképet?) elevenen felhangzani hallunk? Szagok, ezeket bizonyára senki sem tudja elmesélni, azaz feleleveníteni a számunkra. Van egy barátom, még kiskamasz volt, amikor szülei elvitték magukkal az emigrációba. Első hazajövetelekor nem sokra emlékezett Budapestből. Aztán elindult sétálni, s valamilyen furcsa okból bekukkantott, belopózott egy akkoriban Rudas Lászlóról elnevezett Podmaniczky utcai ház kapualjába, beleszippantott a levegőbe, és – hazaérkezett Budapestre. Szóval valahogy így: szagemlék; aztán ízemlék, ismeretes az irodalomból: Marcel madelaine-je, Lesznai Anna igazi smankedlije vagy smankerlije, ne folytassam, mindenki tudja; s persze az érintés emléke. Lesz még róla szó, pontosabban az emlék hiányáról. Ahogy persze arról a vitáról is, mely a kiskamasz Nádas és Aranyosi Magda között zajlott, hogy vajon Péter emlékezhet-e arra, hogy úgy körülbelül másfél éves korában majdnem ráomlott egy Damjanich utcai ház fala, vagy a kép csupán anyja elbeszélése nyomán ragadt meg benne.

Nos, lássuk először a vitát. Ez annyira fontosnak tűnhetett Nádas számára még a Világló részletek írásakor is, hogy Nádas László búcsúlevelének száraz ismertetése után, tulajdonképpen – ha ilyen-olyan kitérőkkel is – vagy száz oldalon ezt a „vitát” ismerteti. Tényleg? Nem inkább arról van szó, hogy az emlékezetről szóló beszélgetést Nádas arra „használja fel”, hogy a végére eljusson Magda javaslatához: olvasson pszichoanalitikus irodalmat. S ő ezt – később – valóban megtette, de Magda javaslatával ellentétben nem Freuddal, hanem Junggal kezdte. S ez megítélése szerint mély hatást gyakorolt rá.

A vita – talán már említettem – arról szólt, hogy Péter emlékezhet-e arra, hogy másfél éves korában egy bombatalálat nyomán nekirepült egy falnak?, ráomlott egy fal?, ez mindegy is; vagy csupán anyja elbeszélése nyomán él benne egy kép, melyről azt képzeli, hogy saját emléke. „Életem valószínűleg első, gyakorta visszatérő emlékképe egy budapesti bérház sötétből felvillanó lépcsőházi fordulója, amint repülünk a hidegen fellángoló fal felé, és belezuhanunk. Nem tudom, mibe zuhanunk. Vagy talán nem is mi repülünk, hanem a fal zuhan belénk… A falomlás emlékének életem második évéből kell származnia.” Magda: „Bizonyára anyád mesélte, Klári, s azóta csupán gondolod, hogy emlékeznél, valójában képzelet, nem emlékezet.” Nádasnak, így tűnik, nagyon lényeges ez a vita, és – lehet, hogy furcsának tűnik – nekem is fontos. Azt érzékelteti, hogy emlék és képzelet csak nagyon nehezen választhatók el egymástól, ha egyáltalán. Megeshet, hogy ez az ijesztő emlékkép külső, elbeszélő megerősítés nélkül is megmaradt volna Nádasban, éppen borzasztó, ijesztő volta folytán. Egészében véve azonban mégiscsak az az igazság, hogy a környezetünkkel való folytonos kommunikáció nélkül nem lennének emlékeink. Márpedig csak – sokszor átalakuló – emlékeink adják identitásunkat. Amit még elmesélni szeretnék, az éppen ezt támasztja alá negatív oldalról.

1949-ben – Nádas Péter hétéves volt – természetesen sok szó esett a családban Rajkról. A letartóztatásáról. Péter makacsul kérdezte anyját arról, hogy mi lett a Rajk Lacikával, aki akkor csecsemő volt, s akinek anyját is letartóztatták. És egyszer csak Kisorosziban, mondja Nádas, „…a fiatal Rajk László szemébe néztem… Rajk kivégzése, hét év múltán a drámai újratemetése gyerekkorom legnagyobb lelki és szellemi megpróbáltatásai közé tartozott.” Annak idején „megkérdeztem tőle”, Klárától, „többször kérdeztem, hogy mi lett Lacikával… úgy emlékszem, hogy egy vakkantáson kívül nem kaptam kérdésemre választ”. „…évtizedek múltán ez a Lacika… egy borzasan göndörhajú lány vállát ölelve… harsány nevetésével ott állt az erdőszéli kunyhónkhoz vezető télutói úton… alig tudtam magamból szavakat kinyögni”. Nos, ezt a borzasan göndörhajú lányt Zsigmondi Áginak hívták, hívják. Őt ugyanúgy álnéven gondozták Pikler Emmi Lóczy Lajos utcai gyermekotthonában, mint a kis Lacikát. Zsigmondi Ági egy ideig ott lakott a Gül Baba utcai házban, ahol én is laktam, ott lakott egy kis lakásban, ahol egymást váltva számos más ellenzéki is. Egyszer-másszor bementem hozzá, beszélgettünk. Nem akart tőlem semmit, semmi mást, mint hogy simogassam. Anyja simogatásainak hiányát, ezt a negatív emlékképet akarta velem is, másokkal is bepótoltatni.

 

Az itt olvasható szöveg a Vörös Postakocsiban megjelent Világló részletek-reflexiók folytatása.