Újra szól a lézerpisztoly

Nagyon szerettem volna gyűlölni ezt a filmet. A premier előtti napokban újra és újra megnéztem az előzetest, és arra gondoltam: ez de szar lesz. Már-már beteges vágyakozással ültem be a moziba, csak arra várva, hogy kiengedjem a fortyogó gyűlöletemet, és kicsinyesen kárörvendve megmerítkezzek az élményben: már megint elkúrták.

(Csak hogy tudjuk, hogyan állunk: az eredeti trilógiát még gyerekként szerettem meg, az újabbat ostobának tartom, Az ébredő Erő az én reményeimet is felébresztette, Az utolsó jedik pedig porig rombolta őket. A Zsivány Egyes tetszett. Szóval nem ez a vallásom – Cthulhu fhtagn –, de azért képben vagyok.)

Lássuk be, a film eleje megerősítette az elvárásaimat. Ajaklebiggyesztve figyeltem az ifjú Han bénázásait a Sárkányok Anyjával, és teljes érdektelenséggel néztem végig, ahogy első kalandja végén lefogják, majd a Random Gonosz No. 1 elé viszik a párost. Ha akkor lelövik őket, nem reklamáltam volna.

 

 

De persze nem ez történik. Hant elszakítják a szerelmétől, de ő megfogadja, hogy visszatér hozzá. Kalandos úton társakat szerez, a kétes alakokról pedig kiderül, hogy a marcona külső mögött érző szív lapul. Közben dübörög a fan service: megtudjuk, honnan ered a „Solo” név, látjuk az első találkozást Chewbaccával. Ezzel persze nincs baj. A Star Wars mese, a mesék pedig ilyenek. Az „eredeti ötletekkel” való kísérletezés itt Jar Jar Bingshez és a jedi rend politikai csatározásaihoz vezetett, úgyhogy ebből inkább nem kérünk. Maradjunk a bejáratott sablonoknál. A gond ott volt, hogy Han Solo miatt jöttem a moziba, Han Solo pedig nem volt sehol.

Egészen a film végéig.

Az első reménysugár nagyjából a történet felénél jelenik meg: Han (Alden Ehrenreich) és Beckett (Woody Harrelson, zseniális, mint mindig) épp egy akcióra készülnek, az ebből nyert pénzből menne vissza hősünk a szerelméért. Csakhogy a nagy tervezgetés közben megjelenik a lány, Qi’ra (Emilia Clarke), és úgy tűnik, hogy egyáltalán nem szorul megmentésre. Hoppá. Princess is in another castle. A Star Wars sosem ment a szomszédba erős női karakterekért, de ez meglepett. Engem is, és Hant is.

Egy ideig nem is tudtunk mit kezdeni a helyzettel, de aztán a végére összerázódtak a dolgok. Ettől a ponttól fogva egyre nagyobb lelkesedéssel figyeltem, és láss csodát: érkezik néhány érdekes karakter (persze Paul Bettanyval és Donald Gloverrel nehéz mellélőni), a végén pedig még egy „váratlan” csavar is történik (Disney-mércével persze).

 

 

Elégedetten jöttem el a moziból, ez pedig váratlan volt. Mondhatni: felháborító. Nem ezért jöttem. Nem értettem, mi történt, álmatlanul forgolódtam, a falat kapartam. De aztán összeállt a kép.

A koréliai kalóz eredettörténetével az a baj, hogy csak papíron tűnik jó ötletnek. Persze, imádott karakter, mindenki ismeri, mindenki szereti. De a rajongók Han Solót szeretik, úgy, ahogy van: bárdolatlanul, cinikusan, koszosan. Az űrcowboyt, aki két akció között odasúgja a hercegnőnek: „Sajnálom, szivi, többre jelenleg nincs idő.” Ráadásul: Han Solo = Harrison Ford. Ki ez az Ehrenreich gyerek a csinos kis arcocskájával, hogy eljátssza nekünk az örökké cinikus figurát?

Ha meg akarjuk mutatni, hogy Han Solo hogyan válik azzá, aki, akkor a film nagy részében bizony valaki mást kell nézzünk: egy beképzelt, nagyszájú suhancot, aki egyik ballépést követi el a másik után. Érdekel valakit, hogy versenyzett az ifjú Han az oviban a többi gyerekkel? Engem biztos nem. A film első fele pedig – némi túlzással persze – ez. Bénázás, útkeresés, naiv álmok kergetése.

 

 

A gond az, hogy enélkül nem megy. Mert ezek a hibák és csalódások mind kellettek ahhoz a sanyarú mosolyhoz a film végén, ami csak Han Solo sajátja. Lázadás készül? Oké, sok sikert. A galaxis legjobb pilótájának más tervei vannak.

Ha a Solót az eddig megjelent Star Wars-filmek között akarjuk elhelyezni, akkor leginkább a Zsivány Egyessel mutat párhuzamokat. Ami persze nem túl meglepő, hiszen mindkettő előzményfilm, és mindkettő a klasszikus sagán kívül helyezkedik el. Az Erő és a jedik szinte teljesen hiányoznak belőlük, és más nézőpontból, egyfajta „alulnézetből” közelítenek a Csillagok Háborúja epikus történetéhez. A két film hasonlít abban is, hogy létrejöttük nem volt zökkenőmentes, forgatási nehézségek és ilyen-olyan botrányok kísérték végig a születésüket. Ráadásul mindkettőben viszonylag ismeretlen színészek játsszák a főbb szerepeket. Ennek ellenére az újkori Star Wars-filmek közül – ez persze szubjektív – kiemelkedik ez a két opus.

Hogy miért, azt nehéz meghatározni. Talán a mítosz és az univerzum iránti tisztelet az, ami megmenti ezt a két filmet. Sem a Solo, sem a Zsivány nem markol túl sokat, a cselekmény nem csapong, a cél mindkét filmben világos. Az ellenfél a Birodalom, ami hatalmas és félelmetes, nyers erővel legyőzhetetlen. Tapintható fenyegetést jelent, nem nyomorultak gyülekezete, mint az Első Rend. Itt csak trükkökkel, ésszel és csalással lehet boldogulni. Ráadásul senki sem fekete-fehér: sem Han, sem Jyn Erso nem egy makulátlan főhős, de a „másik” oldalon sem csak habzó szájú gyilkológépek vannak.

 

 

És akkor beszéljünk a szereplőkről. A legfontosabb: Chewie végre kibontakozhatott, végre nem csak biodíszletnek használták a bivalyerős vukit. Az első találkozás Hannal elég erősre sikerült, és a folytatás is hibátlan. Az már elhangzott, hogy Ehrenreich nem egy Harrison Ford. Szerencsére ezt ő is tudja magáról (vagy valaki szólt neki, pl. a tükör), így meg sem próbálta majmolni a színészlegendát. Huszonéves, nagyszájú naiv suhancnak elmegy, a bénázásait látva pedig akaratlanul is megkedveli az ember. Emilia Clarke számomra a film meglepetése, a Terminátor után sokkal rosszabbra számítottam tőle. Itt viszont hibátlanul hozza a sötét titkokat rejtegető Qi’ra szerepét, aki már rég túllépett a koréliai múlton, ahonnan Han még mindig ki akarja szabadítani.

Woody Harrelson számára jutalomjáték Beckett szerepe. Valószínűleg nem szakadt bele az erőlködésbe hogy eljátssza a kétes hátterű szerencsevadászt, de alakítása így is meggyőző, ráadásul a karakter felvázol egy potenciális jövőképet Han Solo számára – amit az aztán épp a Beckett-től kapott leckéknek köszönhetően kerül el. Fájdalmas ezt leírni, de a tanítvány/mentor dinamika sokkal jobban működik az esetükben, mint a Rey/Luke párosé bárhol Az utolsó jedikben. Mindezt úgy, hogy mind Beckett, mind Han vérig sértődne és pisztolyt rántana arra a felvetésre, hogy ők akkor most mester és tanítvány lennének. Donald Glover Lando Calrissian szerepében szintén felüdülés, már-már ellopja a show-t Han Solo elől. Kapcsolata a film mélypontját jelentő L3-37 robottal (akit még akkor is fájdalmas hallgatni, ha szatírának szánták) tartogat néhány humoros jelenetet, de összességében nem sokat látjuk. Talán egy különálló Lando-filmben? Lehetséges, mert a Solo brutálisat hasalt a kasszáknál, így a folytatás (bár a film vége erősen céloz rá) kétségessé vált. Kár ezért a buktáért, mert nem a Solo hibája, sokkal inkább köszönhető a bűnrossz Az utolsó jediknek, ami valószínűleg milliók kedvét vette el mindentől, ami Star Wars.

 

 

A film elején láttam a Disney-gépezet összes hibáját: a sablonokból összerakott karaktereket, az uniformizált történetet, a torkunkon erőszakkal lenyomott fan service-t. De aztán észrevettem, hogy valahol nagyon mélyen, már-már láthatatlanul ennek a történetnek van szíve. Hiába kiszámíthatóak a fordulatok, hiába tudja az agyam, hogy ekkor és ekkor azért vágtak Han dobókockáira, hogy az összes geek erekciót kapjon, már nem érdekelt.

A Solo végén egy régi ismerőst köszöntöttem, ez pedig jó érzés volt. Hogy ez mennyire a film érdeme, és mennyire köszönhető a karakterbe éveken át invesztált érzelmeknek, azt már a pszichiáteremmel beszéljük meg.

Gyűlölködni jöttem és mosolyogva távoztam. Humbug ez, én mondom.

Fotók: Disney

A film adatlapja a Mafabon