Rasszizmus és irodalom: miért nem értjük a roma írókat?
Rafi Lajos emlékére
Nem volt „eléggé cigány” és nem volt „eléggé magyar” – ezzel a meghatározással vezet be Ferenczi Attila Rafi Lajos életművébe, az összegyűjtött verseket tartalmazó Halottként él az isten című kötet előszavában. A könyv négy évvel azután jelent meg, hogy Rafi Lajost negyvenkét éves korában halálra gázolta a vonat. Élete egyszerre volt tipikus, és rendkívüli. Rafi Lajos Nyárád menti bádogos gábor családban született: az erdélyi roma közösségek közül a legzártabb, hagyományokhoz szigorúan ragaszkodó környezetben. A család még Rafi gyermekkorában Gyergyószárhegyre költözött, és hagyományos mesterségét gyakorolva itt élte le az életét, hagyományos nagycsaládi viszonyok között, mint megannyi roma gábor férfi, akik a vidéket járják, bádogedényeket, bádogereszeket árulva, bádogos munkát kínálva. Rendkívülivé az tette ezt az eleve elrendeltetett, merev szabályok szerint irányított pályát, hogy Rafi Lajosnak volt egy nem titkolt, de csak nagyon kevesek által értett élete. Bár hamar nősült (ahogy azt a család elvárta), és gyerekkora óta dolgozott: azért – férjként és családfenntartóként – mégiscsak befejezte a középiskolát, majd autodidaktaként tanult, így érett költővé, alkotóvá. Két kötete életében, a harmadik – összegyűjtött verseivel – halála után jelent meg. És mindeközben élte a hatgyermekes, bádogos gábor romák életét. Verseivel kapcsolatban ugyanaz a zavart, érdeklődően távolságtartó, tiszteletteljes, de nem mélyre ásó figyelem nyilvánult meg, amely általában tapasztalható, ha roma kultúráról van szó. Ugyanazok a kérdések merülnek fel ilyenkor, legyen szó bármely alkotóról, életműről: valóban „roma”-e, és van-e roma kultúra? Mennyiben roma, és mennyiben a miénk [vö. magyar]? Keveredhet-e ez a kettő, és ha igen, melyek a keveredés szabályai, határai? A 2013 májusában elhunyt roma költő, író egész életműve arról szólt, hogyan lehet saját jogon, roma alkotóként működni, és elérni azt, hogy a versek, szövegek, az autonóm módon létrejövő alkotások ne sorolódjanak be a nemzeti (etnicista) kultúra sémáiba. A napokban elhunyt Choli Daróczi József életműve fontos példa ebből a szempontból: ő a magyar nemzeti irodalom mellett a roma irodalom létrejöttéért, megerősödésért dolgozott. Volt része kudarcban, elutasításban, mellőzésben (mikor miben), de a végső mérleg az: egy erős nemzeti irodalom árnyékában nehéz másikat létrehozni, fenntartani.
Más alternatívát pedig alig látni, mert nincsenek nem nemzeti (etnicista) kulturális kereteink, fogalmaink, ezért aztán nem is tudunk – mi, többségi magyarok, magyar nyelven olvasók, Erdélyben kisebbségiként élő magyarok, akik az erdélyi magyar anyanyelvű romák számára mégiscsak többségiek vagyunk stb. – mit kezdeni ezekkel a jelenségekkel.
Nehézséget okoz persze a roma oktatás és kulturális intézményrendszer, a könyvkiadás hiánya. A romák nyelvi jogainak, igényeinek nem ismerete (mely nem ismeret alól maguk a romák sem kivételek sajnos). A legfőbb nehézség, pontosabban baj mindezen túl a közép-kelet-európai társadalmakban állandóan jelenlévő, ciklikusan erősödő rasszizmus. De a válság ezeknél a kérdéseknél, problémáknál sokkal mélyebben van. És ezt a mélységet nagyon pontosan jelzi Rafi Lajos költészete, ha kellő alapossággal és érzékenységgel olvassuk. Azt is, hogy nem „a roma kultúra”, nem „a romák” válságáról van szó, nem egy időszakosan, a társadalom bizonyos részét érintő problémáról, hanem az egész társadalom alapvető, állandóan meglévő strukturális bajairól.
Hogyan érzékeljük és mennyire értjük a rasszizmust annak nagyon sokféle regiszterében, formájában, dimenziójában? A szőke nyárhoz című zsenge, amely Juhász Gyula-parafrázisként is olvasható, klasszikus panelekből építkező, szimbolista, szerelmes és (csíksomlyói) tájvers. Az idill néhány szón, fordulaton pattan szét:
Igen és Nem között feküdtem combjaid között.
Nem érdekeltek a közös miértek.
Szőkeséged volt a búzamező.
Nem aláztad meg a nemzetiségem.
(…)
A selymes fűhöz való bőröd hasonló,
kezembe tetted bátor tenyered.
A rasszjegyekről azok, akik ellenállnak a rasszizmusnak, nem beszélnek: hiszen az emberi jogok és egyenlőség univerzalitását képviselik, a rasszjegyek bármilyen említése a megbélyegzés, a megkülönböztetés lehetőségét hordozza magában. De az, aki magán viseli a rasszjegyeket, aki nem engedheti meg magának ezt a teoretikus eltekintést, semlegességet, az szembesül azzal, hogy ami látható, ami szem előtt van, az nem tehető zárójelbe. Rafi erről egy percig sem feledkezik meg, hogy is feledkezne meg, hiszen a szó legkonkrétabb értelmében is saját bőréről van szó. A rasszjegyek visszatérő motívumokká válnak, amelyeket különböző kontextusban, hol reflektíven, hol nem reflektíven használ. A fekete, barna (a sötétség, mosatlanság) így válik az ön- és csoportmeghatározás, a lelkiállapot, az emberi viszonyok jelzésévé.
Gyűlnek egyre a fekete percek,
Gyűlnek egyre a fekete ráncok,
s fonnak nekem fekete koszorút.
(Cigány helyzetállapot)
Fekete nap, fekete vágyak.
Kóber-szekér az öröm ágya.
Sirat a szél fekete álmot.
Fekete tavaszt, vidámságot.
(Rákfenés Sors)
Tüzes lovam nem fehér.
Por festette, feketén.
S rajtam is a köpönyeg,
tiszta por lett, s degenyeg.
(Békés-jaték)
A kék, a szőke az óhajtott, vágyott meghatározásaként jelenik meg:
Nézem a székelyt.
kék szemében béke hajnalok,
kezével mintha csillagokat fogna:
most faragja fából a holnapot.
(Güdüci február)
A rasszjegyekhez sztereotípiák kötődnek (sötét, fekete – mosdatlan, piszkos, öreg, gyászos, elutasított), és ezek a legkülönbözőbb vershelyzetekben épülnek újra: szerelmes versekben, tájleírásokban, barátoknak írt verses levelekben. Nem lehet szabadulni tőlük, nem lehet eltekinteni. Minden fekete – vagy fehér.
Rafi ír programverset (vázlatokat), lírai helyzetértékeléseket, „cigány verseket” is – de nem feszegeti a sémákat, tisztelettudó panaszszövegek ezek. Direkt rasszizmusról azonban nem ír, nem konfrontálódik, nem panaszkodik, nem vádol. Hogyan is konfrontálódhatna egy hatgyermekes, alkalmi apró megbízásokból élő bádogos gábor roma a gyergyószárhegyi faluvégen? Több szöveget is szentel a „tiszteletadásnak”, a „megfelelésnek”.
beszél a nőkről a székely
Torkomban érzem a vágyat:
nyalintsak vele egy hohárral.
…mert igaza van, s életét megedzette
a föld meg a kín.
Szépségét érzi ő is a szónak, s a szíve,
ha sír:
locsolni próbálja a torkát
(Güdüci február)
Valóban a megfelelés hangja a fenti vagy a Szépség jogán (A magyarorokért!) című vers? És ha az, akkor kinek-minek felelnek meg ezek a szövegek? A magyar (nacionalista) irodalmi panelek szintjén „a székelyek”, „a magyarok” azt jelentik, amivel-akikkel azonosul az olvasó. Nincs eltávolodás, nincs elkülönülés, nincs kritikai hang sem. Ha lenne, az lenne az (ellen-) nacionalizmus, etnicizmus, megbélyegzés. Rafi roma költőként a magyar (nacionalista, faji megkülönböztetéseket verselemként használó) irodalmi nyelvet beszéli. A világot teremtő székelyek számára csillogó (kék) szemű emberek, ő pedig a fekete tekintetű, fekete bőrű ember, akinek nincs ellenmitológiája, ellenszimbóluma, ellenidentitása. „Zsebre tettem cigányságom / s átlyukasztom a világot” – hangzik a Cigány ősz önmeghatározása.
Bár nincs önálló versnyelv, nincs túllépés a magyar nyelvű irodalmon, a vers és élethelyzetek kikezdik a kereteket, jelzik a határokat:
A visszavágott pofonok fájnak,
kihűl a csend az éjszakában.
Meredt szemekkel ébred a hajnal
bajuszán lógó, néma faggyal.
Február rázza a szakállát,
a cigányok ezt gyengén állják.
(Gyergyói február)
Ezeknél a töréspontoknál érdemes újragondolni: valóban az-e a kérdés, hogy Rafi Lajos roma vagy magyar költő? Az a „senki földje”, ahova ő elér, az etnikai sehova sem tartozás terrénuma, vagy valami más, a nyelvi kulturális meghatározottságokon túli terület.
Öt évvel Rafi Lajos halála előtt Bajna György és Zsigmond Attila forgatott a költőről dokumentumértékű portréfilmet.
A szárhegyi otthont, a gyergyószentmiklósi iskolát, a barátokat és családtagokat is bemutató film egyszerre dokumentálja, miként közelít az átlag magyar irodalomértő ahhoz, amit egzotikumként, támogatandó különcségként roma irodalomként számon tart, és azt is, ahogyan Rafi viszonyult a saját művészetéhez. Gyönyörű gyergyói tájakat látunk, amelyben a tél nem fenyegető, végzetes fagy, sötét hónapokon át tartó megpróbáltatás, hanem ezüstös csillogás, fenyőágbólogatás. A szárhegyi, faluvégi bádogosportáról látjuk, hogy düledező, hogy éppen csak hozzá toldták a kinti budit, de azért van valami, kedves giccsbe ágyazott idill is itt. Szereplői szépen felöltözött roma emberek, Rafi Lajos apja, gyerekei, felesége, akik megpróbálják ünnepibe öltözve előadni hétköznapjaikat. Rafi még azt is megmutatja, hogyan készíti a bádogvedret – felesége kissé türelmetlenül kapja le az ünnepi abroszt az asztalról, hogy helyet csináljon a munkának. Rafi közben szerelmes verset szaval a kékszemű (!) feleségének. A nő bólogatva hallgatja, mint valami pontosan felmondott templomi szöveget, csak a kékszemű megszólításnál neveti el magát, zavartan-rosszallóan. Nem látni: valóban kék-e a szeme színe, vagy ez egy olyan költői fordulat, amelyet ő, mint roma asszony, nem tud-akar kellő műértéssel elfogadni. Látjuk Rafit még sétálni a szárhegyi határban – alkotó, gondolkodó emberként, immár nem mint bádogost, hanem költőt. Látjuk betérni a kocsmába, ahol a kabátban pálinkás pohár fölé hajoló atyafiak örömmel fogadják a könyvét. (A kékszemű, világteremtő székely valahogy nem bukkan fel itt, a szárhegyi korcsomában). Nyilvánvalóan megrendezett jelenetben beszalad kisiskolás gyereke, és megkéri a költőt, hogy menne haza a kocsmából, ne igyon annyit.
Mégsem a részeges cigány a fő mondanivaló. Megjelenik a helyi könyvtár, a gyergyószentmiklósi líceum, a legjobb (magyar) barát, Ferenczi Attila. Látható az, ami Rafi életét tényleg meghatározta: hogy volt megtartó, támogató irodalmi közeg számára a gyergyói medencében. Költőként értékelték, támogatták – azok, akik a költészetet még értékelik és támogatják ebben a környezetben.
Amit nem látni, és amire utalás sincs sem a filmben, sem a Rafi verseiben, hogy ez a vidék a legszegényebb székelyföldi roma gettók vidéke, hogy súlyos etnikai konfliktusok alakulnak ki itt újra és újra évtizedek óta. Nem mutatkozik meg a székelyföldi rasszizmus sem, amely sértő, leegyszerűsítő, rasszjegyek alapján direkten megbélyegző. A konfliktusok súlyosságát ismerve: érthető, ha minderről közvetlenül egyetlen érintett sem beszél. Ezzel néhány vers- és irodalombarát, a városi vagy községi könyvtárba visszahúzódva tehetetlen, eszköztelen. Rafi pedig ennek – romaként – kiszolgáltatott.
A kritika és az ellenállás szubtilisan, áttételesen jelentkezik. Nem úgy, ahogyan a Ceaușescu korszak politikai irodalma szólt, a sorok között, a problémákat megkerülve, azokat távoli utalásokkal körülírva, hanem úgy, hogy Rafi (és olvasói, költőtársai) másról beszélnek. Mindarról, ami az etnikai konfliktusok mögött, alatt és fölött létezik. A rasszizmussal terhelt életből mindarról, ami még élhető. Így jelenik meg Rafi sajátos (lokál)patriotizmusa, ahogy ehhez a vidékhez ragaszkodik. „Itt van az én valószerűtlen világom, ami valós” – magyarázza Bajna Györgynek. Azt is elmondja: nincsenek roma barátai, „nem annyira bizalmas velük”. A „bizalom”, illetve a „bizalmatlanság” oka nem etnikai, hanem társadalmi: azoknak a társaságát keresi, akik irodalomkedvelők. Ilyent az analfabéta roma közösségben aligha találna, így barátkozik a gyergyói magyar értelmiség barátkozásra nyitott tagjaival. Sajátos, tipikus intellektuális magány ez, magyarázat arra, milyen dilemmákkal küzd a sokszorosan hátrányos vidéken élő roma értelmiségi. Etnikai identitása amúgy nem kérdés számára, „vállalja”, ahogy a filmben fogalmaz. De a neve alatt születő irodalom – a magyar irodalmi hagyomány beépítésével, használatával együtt – más, átlépi a nyelvi határokat. Saját anyanyelvén és a magyaron kívül románul is „mormog” magában – magyarázza Rafi Lajos – mielőtt megszületik a vers.
Nyelvészeti elemzést érdemelnének ezek a szövegek: a Bajna–Zsigmond filmből kiderül, hogy Rafi Lajos apja nem beszél jól magyarul, Rafi is sajátos dialektusban fogalmaz, nem tartja a hosszú és rövid magánhangzókra vonatkozó szabályokat, sajátosan toldalékol. Kérdés, hogy mi szüremkedett át tudatosan, mi akaratlanul ebből a verseibe. A magyar kifejezéseket érzi – ahogy fogalmaz – a legerősebbnek, ezek „szólítják meg”, de ennek oka lehet az is, hogy versműveltségét a magyar lírából szerezte. Anyanyelvén is írt néhány verset, kísérletezett kétnyelvű formákkal is. De alapvetően úgy volt roma költő, hogy egy versnyelvet beszélt, a magyart.
A vers a pityókaföldön című amatőr felvételen követhető, hogy keveredtek ezek a nyelvek, hol születtek és milyen közönsége volt ezeknek a verseknek:
Ameddig írt és beszélt: 2013-ban, hosszas magánéleti és egészségi válságok után ütötte el a vonat. Hagyatéka a Halottként él az Isten című kötetben hozzáférhető. Borítóján a gábor családok fejének dísze, a fekete gábor kalap. A kalap alatt eltűnő, szürkülő világ. A könyv lapjain pedig családi, emberi drámák, naiv szövegek, és veretes versek keveréke: jelzése annak, amiről ma még nem beszélünk, amire nincsenek szavaink, amit nem látunk, nem értünk, nem vallunk be ezen a vidéken, ahol megbénít és elnémít a rasszizmus.
Fotók: Carmen Tutunaru, Rafi Lajos – Over the Rainbow
A Rafi Lajos emlékoldal itt érhető el.
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!