Szabad helyek, zsúfolt terek

„A kötetben a hétköznapi élet sűrűjében összegyűjtött, útközben, metrón, villamoson elkapott és felszedett apró történetek válnak meghatározóvá” – írja Dunajcsik Mátyás Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó? című, tárcanovellákat és publicisztikákat tartalmazó könyvéről. Ha a villamost és a metrót távolsági buszra cseréljük, akkor az előbb idézett sorok N. Tóth Anikó új prózakötetéről is elmondhatóak. Legalábbis annak jelentős részéről, az Úti jegyzetekről, amely a könyv nagy részét kitölti. (N. Tóth Hazaviszem, jó? című szövegével közvetlenül is utal Tóth Krisztina kötetére. Mindemellett ha az ilyen áthallásoknál mélyebbre ásnánk az összehasonlításban, számottevő eltéréseket fedezhetnénk fel a két szövegvilág között. N. Tóth utazós szövegei például sokkal inkább szólnak magáról az utazásról, annak körülményeiről, illetve az azok kiváltotta konfliktushelyzetekről.)

Az Úti jegyzetek elbeszélője egy kameraoptikával felruházott megfigyelő, aki pontos és precíz feljegyzéseket készít az utazásról és a környezetéről. Utazásai során odafigyel és diktafonként rögzíti a különféle emberek sorstörténeteit, illetve anekdotáit. Mindeközben az úton levések hol egyre nagyobb frusztrációval töltik el a jegyzetelő utazót a túlzsúfolt vagy „túlüres” környezetnek köszönhetően, hol pedig olyan otthonosnak érzi a mozgást, hogy szinte beköltözik az utazásba. Ennek mentén alakul az ismeretlenekkel és/vagy távoli ismerősökkel való viszonya is, mely találkozások során az Én és a Másik (mint idegen) közti viszonyulások kikerülhetetlenül meg-, illetve újraképződnek az elbeszélőben.

A kötet alcímét (megállók, szakaszok) a rövid és feszes szerkezetű szövegek fiktív, ám annál pontosabb műfaji megjelöléseként is értelmezhetjük. Az alcím egyaránt utalhat az utazás közben feljegyzett szövegek terjedelmére: „mintha hosszabb-rövidebb vagy több-kevesebb megállóhellyel megszakított útvonalakat jelölnének ki oda-vissza” (111.). A zömével egy-két oldalas hosszúságú (vagy inkább rövidségű) szövegek kitöltik azt a köztes és üres várokozási időt (eltekintve a gyakori több órás késésektől), amelyet megállókban, pályaudvarokon vagy állomásokon élünk át naponta. Egy másik lehetőség – ha nem expressz járatra szállunk –, hogy a kezdet és a cél közti útszakasz esszenciális tömörítéseként olvassuk az Úti jegyzeteket. Holott, ha utazás vagy várakozás közben ütjük fel a könyvet, pont azokról a (sokszor észrevétlenül finom és apró) történésekről, illetve benyomásokról maradunk le, amelyeket N. Tóth szövegeiben megjelenít.

 

 

A szövegekre jellemző (a rövidségük mellett), hogy feszes, lényegre törő mondatokból építkeznek, de nevezhetnénk akár „megtorpanások, nekirugaszkodások” (112.) sorozatának is a kötetet, ahogy azt az Útikönyv című írás elbeszélője is teszi egy buszon felejtett könyv megvizsgálása során. (A rövidség alól talán csak a felsorolásjellegű hosszabb szövegrészek képeznek kivételt, amelyek a különböző lehetőségek, feltételezések szemléltetésére szolgálnak.) Mindezek ellenére az elbeszélések nem lesznek szikárak vagy nyersek. N. Tóth a történetek elbeszélőjének objektív, megfigyelő perspektíváját ritmikus, érzékeny, (szinte) lírai hanggal látja el. Ugyanakkor ez a dallamos költőiség és metaforikusság nem semlegesíti az objektivitást, hanem fúzióba lépve egymással megteremtik a szövegekben a megszólalás és a perspektíva közös dinamikáját. Így a szövegekben egyszerre válik érzékelhetővé a hitelesség, a referenciális valóság képzete és a – már többszörösen hangsúlyozott – lírai képalkotás gyönyöre. Egyrészt a részletekre való precíz és finoman kimunkált fókuszálásnak (odafigyelésnek), másrészt az érzéki (hangulat)leírásoknak köszönhetően például a „halott” tárgyi világ is „feléled”, pontosabban többletjelentést kap a szövegekben. Ennek szemléltetésére kitűnő példa lehet az Októberi anziksz című elbeszélés utolsó két bekezdése: „Egy kávéházi szegleten – kezdi József Attila helyett N. Tóth. – A kacat esztétikája. Nehezen hegedő sebek az asztal sarkán. […] Egy szófa lankás tájai. […] Önfeledt madarak törékeny röpte a valószínűtlenül kék porceláncsésze falán” (130.). Valamint az ugyanitt pár sorral később megjelenő: „fogas magánya”, miközben „a szalonba fáradt zongora gondol lágy melódiát” (131.).

Továbbá az Úti jegyzetek egyes szövegei számolnak a szituációk több szempontú ábrázolhatóságával (lásd pl. a Szerencsés kimenetelű roham címűt), a variálhatósággal (pl. a Rendkívüli megálló, mely variációk sora emberek közti meg-, illetve meg nem értésre), valamint az egyes történetek új/más perspektívából való megjeleníthetőségével és újrajátszhatóságával (lásd pl. a Csomagmegőrző és az Anya szövegeket, vagy a Hazaviszem, jó? és az Utolsó utas történeteket). Az újramesélés kerül fókuszba a kötet harmadik részének (Re) szövegeiben is. Többek közt olyan parafrázisokat olvashatunk itt, mint a Gavallérok? vagy az Az első fölolvasás. Amíg az előbbi Mikszáth gavallérjainak újragondolásával operál, addig az utóbbi Kosztolányi Esti Kornél történeteinek Az utolsó fölolvasás című darabját fordítja ki. De N. Tóth megírja Móricz Tragédiájának 21. századi változatát is (Tragé), melyben hasonlóan széleskörű társadalomábrázolást és -kritikát kapunk, mint Móricz művében.

A második rész (Fájdalom fátylai) rövidebb-hosszabb elbeszélései egy traumatizált szövegvilággal dolgoznak, mely központi motívuma a hajvesztés. Az itt található szövegek címei (pl. Borotvál, Tép, Szorít, Szakít, Belevág) egytől egyig a hajra irányuló, a hajon végre hajtott cselekvést fejeznek ki, magukban hordozva és előrevetítve a szövegekben megjelenő erőszak(osság)ot: „Apa úgy szereti anyát, hogy néha szakít a hajából. A férfi megborzongott. A nőre gondolt, ahogy túr a hajába. Ahogy a tarkó fölött megáll a kéz. Ahogy simogat. Aztán szakít. Simogat. Szakít” (157.). A Teker, a Belevág, a Szakít, a Szorít vagy a Vakar éreztetik, hogy a hajtól való megválás belső feszültséget teremt, illetve visszafordíthatatlan következmények sorozatát indítja be az elbeszélő szubjektum világában. A Borotvál és a Tép című írások központi szövegek abban a tekintetben, hogy felfejtik a többi írásra is jellemző szorongást és fájdalmat: a Borotvál a kemoterápiával járó megakadályozhatatlan hajhullásra, a Tép az eltávolított rákos szerv hiányára mutat rá.

 

Fotó: Béres Anila

 

Amíg az Úti jegyzetekben a tárgyakhoz való közelítés, azok metaforikus többlettel való felruházása, vagyis azoknak egyfajta elevensége érzékelhető, addig a Fájdalom fátylai egyes szövegeiben a (saját) testtől való eltávolodás, elidegenedés, és a test kiszolgáltatottsága, tehetetlensége, valami sajáttól való megfosztása figyelhető meg. Az Úti jegyzetekben a zsúfoltság, az időszűke, az üres helyre irányuló vágy érhető tetten, ezzel szemben a Fájdalom fátylai a külső tér és hely kérdései helyett a belső üresség kitöltésének problémájára kérdez rá. Az üresség, a szabad hely itt traumatizálódik, és a kérdés az lesz, hogy mit kezdjen az elbeszélő a haj elvesztésével, a méh hiányával, vagyis a megfosztottság érzetével. Ennek a hiánynak és kiszolgáltatottságnak tárgyilagos leírását olvashatjuk a Tép című szövegben is: „A méh helyén visszhang. Csak a belek, semmi más. […] A behatolási mélység megegyezik az ujjak hosszúságával. […] A vizsgálat alatt példásan engedelmes test nehézkesen mozdul, lomhán szedelőzködik” (173.). Amíg az Úti jegyzetekben a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség legtöbbször egy külső körülményen, a másoktól való függésen alapul („Végül is kiszolgáltatottak vagyunk. Tervezetten-szándékoltan. Váratlanul-ártatlanul. Egyremegy.” [43.]), addig a Fájdalom fátylai ugyanerre a kiszolgáltatottságra mutat rá, csak már nem mindig a külső körülmények, egy másik ember függvényében, hanem az önmagunk testétől való tehetetlen függéssel, a test és a szubjektum belső konfliktusaival számol.

Az üres hely (a méh- és a hajhiány) motívumának továbbgondolásával a kötet címeként megfogalmazott kérdés (Szabad ez a hely?) már nemcsak annak a Másiknak az idegenségére kérdez rá, aki egy buszon vagy vonaton mellénk szeretne ülni, hanem a betegség, az orvosi beavatkozás, a test elváltozása által önmagától elidegenedő ember problémájára is. Az elfátyolozott hiány, a láthatatlan fájdalom feltárása, az üresség idegenségéről készített pontos megfigyelések, a régi testtel többé nem egyeztethető új/más test arra készteti az elbeszélőt, hogy újragondolja az új testtel való önazonosságát: A ruhák „sehogy sem akarnak alkalmazkodni a test kanyarulataihoz, mintha kicserélődtek volna a néhány perc alatt, míg üresen lógtak a szék karfáján. Vagy a test cserélődött ki végérvényesen. […] Egy darabig vonszolja magával a méhe helyén zengő visszhangot. […] Beletúr a mohapuha hajba a homloktól a tarkóig. Feltételes boldogság. Semmi más.” (174.)

Fotó: Béres Anila

N. Tóth Anikó: Szabad ez a hely? Kalligram, Pozsony/Dunaszerdahely, 2017

Költő, kritikus. 1992-ben született Pozsonypüspökin. Publikációi eddig a Kalligramban, az Irodalmi Szemlében, a Műút portálon és a SZIFONline-on jelentek meg. Dunaszerdahelyen él.

Mellár Dávid

Költő, kritikus. 1992-ben született Pozsonypüspökin. Publikációi eddig a Kalligramban, az Irodalmi Szemlében, a Műút portálon és a SZIFONline-on jelentek meg. Dunaszerdahelyen él.