POSZT.morál

Az idei Pécsi Országos Színházi Találkozó fődíját a kolozsvári Rosmersholm nyerte, a legjobb női alakításért pedig főszereplőjét, Imre Évát díjazták. Amikor elvállaltam, hogy cikket írok az előadás pécsi szerepléséről és az ezzel kapcsolatban felmerülő morális szempontokról, még nem sejtettem, hogy milyen látleletértékű lesz ez a téma nemcsak a POSZT, de színházi és nem színházi életünk tekintetében is.

 

 

Az előzményekről

A kolozsvári bemutató 2017 márciusában azzal került be a hírekbe, hogy egy feszült próbafolyamat után, amelynek során 17 színészből végül 6 maradt az előadásban, Andriy Zholdak, Németországban élő ukrán rendező a premier szünetében verbálisan és fizikailag is bántalmazta a főszereplőt, Imre Évát, mert szerinte nem játszott elég jól az első felvonásban. A rendőrséget kihívták, feljelentés azonban nem történt, az előadást végigjátszották. A társulat jelentős része nyilatkozatban foglalt állást mindenféle agresszió ellen.

„Mi, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei, egyöntetűen és határozottan kiállunk egymás mellett és egymásért. Elutasítunk mindennemű agressziót. Nem tekintjük úgy, hogy az agresszió a színházi munka része, vagy, hogy létezik olyan helyzet, ami ennek jogosultságot teremt. Mélységesen aggasztónak tartjuk a nemrég történteket. Úgy érezzük, hogy ilyen helyzetben egyetlen ember elfogadhatatlan gesztusa miatt árnyék vetül a munkánkra. Elvárjuk, hogy a munkánknak otthont adó intézmény tegye meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy az ilyesmi ne fordulhasson elő. Messzemenően szolidárisak vagyunk minden egyes színpadra lépő társunkkal, és erőt, bátorságot kívánunk a továbbiakban.”

 

Az előadásról

A Rosmersholm Ibsen kevésbé ismert drámái közé tartozik. Budapesten 25 éve, a Radnóti Színházban játszották utoljára, azóta csak idén tavasszal mutatta be újra a Rózsavölgyi Szalon Fesztbaum Béla rendezésében. Vidéken Miskolcon és Újvidéken láthatták a nézők az utóbbi években. Erősen pszichologizáló dráma a múlt átléphetetlenségéről, a bűntudatról, nem csoda, hogy Freud részletes elemzést szentelt neki. Főszereplője, a homályos múltú Rebekka West házvezetőnőként érkezik Rosmersholmba, ahol viszonya lesz a ház urával, Rosmer tiszteletessel, és érzelmi manipulációkkal öngyilkosságba hajszolja Rosmer feleségét. A dráma másik szála közéleti: választási harcok, a konzervatív és a szabadelvű oldal átjárhatatlansága, manipulált sajtóviszonyok tűnnek fel az 1886-ban írt drámában, erős mai áthallásokkal.

 

 

Andriy Zholdakot ez a közéleti szál nem érdekelte, teljes egészében kihagyta az előadásból. Totális és kegyetlen, a néző minden érzékszervét bombázó feldolgozás született. Egy hosszan kitartott üvöltés az őrületről, a bűntudatról, a héjanász kapcsolatokról. Hangos és néma üvöltés, ugyanis a szöveget egészen szabadon kezeli a rendező. Hol érthetetlenül hadarják, hol némán tátogják, hol fülsértően kiabálják. A rendezésnek nem célja, hogy szövegszinten értsük a történetet, bár ennek ellentmond, hogy néha igyekszik – akár ajtóra rajzolt ábrákkal is – megmagyarázni. Egy népszerűbb Ibsen-előadásnál ez nem is lenne gond, hiszen ott jobb eséllyel ismeri a néző a sztorit. (Szerencsém volt, a Rózsavölgyi előadásából és friss olvasmányélményemből értettem az utalásokat, részleteket. Vájtfülű esztéta nézőtársam viszont előismeretek nélkül nem, így feltételezem, hogy sok más néző is így volt ezzel.)

 

 

De ezen túl lehet lépni, gyorsan megértjük, hogy itt Ibsen alig több, mint ürügy a rendezői vízió megteremtéséhez. Ebben a vízióban igen nagy szerepe van a látványnak, a festményszerűen megkomponált képeknek, a néző számára kellemetlenül megvilágított térnek. Az emberi hangon kívül a zenének, a zörejeknek, az ismétlődő repülőgépzúgásnak. A rendkívül intenzív, éles kontúrokkal dolgozó, elrajzolt színészi játéknak, amelyért a színészek minden tiszteletet és elismerést megérdemelnek.

Ez a Rosmersholm a nézőt is állásfoglalásra késztető, provokáló előadás, nem csoda, hogy a megítélése igen ellentmondásos. Vígszínházi vendégszereplésén nagyon sokan elmentek a szünetben, és a POSZT-on is veszített nézőket. Mások rajongással, erős érzelmi megérintettséggel beszéltek róla. Jómagam kívül maradtam az előadás világán, egy idő után el is untam a megismert eszközrendszer pörgetését, érzelmileg annyiban érintett meg, hogy taszított a benne megnyilvánuló rendezői világkép. De érteni vélem, hogy másokat miért nyűgözött le.

 

Az előadás beválogatásáról

A két válogató, Térey János író és Regős János író, rendező nyilatkozataiból az derül ki, hogy mindketten a válogatási periódus egy éve alatt látott egyik, ha nem a legerősebb előadásnak gondolják a Rosmersholmot, Téreyt érezhetően lenyűgözte, csak felső fokban beszélt róla. Véleménye szerint bár az alkotás létrejötte felvet erkölcsi aggályokat, művészi hatásában elementáris, és éppen a színészeket büntetnék azzal, ha teljesítményüket nem mutathatnák meg a fesztiválon.  Regős János úgy nyilatkozott, hogy a rendező valóban extrém figura, de szinte odatapadtak a székhez, annyira izgalmas volt az előadás.

 

 

A szakmai vitáról

A POSZT-on minden versenyelőadásról tartanak szakmai vitát, egyórás időtartamban. A beszélgetéseket Lévai Balázs moderálja. Két felkért hozzászóló van, egyiküket az adott színház, másikukat a POSZT szervezői kérik fel. Ha a rendező jelen van (jelen esetben nem volt), ő is részt vesz a beszélgetésen, és a színészeket is megszólítják. A közönség többnyire a beszélgetés utolsó öt percében kérdezhet, szólhat hozzá.

Az egyébként is általában telt házzal futó beszélgetésekhez képest a Rosmersholméra még többen voltak kíváncsiak, pótszékeket kellett betenni, és a szokásos egy óra is majdnem a duplájára dagadt. Nem csoda, hiszen a fesztivál legmegosztóbb előadásáról volt szó, egy olyan előadásról, amely számos morális kérdést is felvet színész és rendező, színház és etika, cél és eszköz viszonyáról. A felkért hozzászólók ebben az esetben Radnai Annamária dramaturg és Kiss Noémi író voltak. Kiss Noémiről tudható, hogy műveiben női témákat dolgoz fel, kiemelt szerepet játszanak nála a genderszempontok. Lévai Balázs némi mentegetőzéssel feltett kérdései és Kiss Noémi egy-két megszólalása reményt adott arra, hogy az előadás kapcsán érdemben szóba kerülnek a fent említett kérdések is, e reményben azonban csalatkozniuk kellett mindazoknak, akik ezt fontosnak tartották. (A beszélgetés videófelvétele a POSZT facebook-oldalán megtekinthető.)

 

 

Mindennek talán nem is ezen a vitán lett volna helye, a POSZT-ról azonban az utóbbi egy-két évben teljesen kikoptak a versenyelőadások megbeszélésén túli szakmai viták, fórumok. Míg öt-hat éve még fontos beszélgetéseknek adott helyt például a válogatás mikéntjéről vagy olyan átfogó témákról, mint a színházi nevelés, mára csak a főleg színészekkel, rendezőkkel tartott közönségtalálkozók maradtak, amelyeknek persze helye van a fesztiválon, de ezek nem konkrét szakmai kérdésekről szólnak, és többnyire megmaradnak a felszínen.

Egy olyan évad végén vagyunk, amelyet a színházi zaklatások napfényre kerülése határozott meg. Az ország elvileg legfontosabb színházi fesztiváljára bekerült egy olyan versenyelőadás, amely maga is egy bántalmazásos munkafolyamatból született. Hol lett volna helye egy erről szóló szakmai napnak, konferenciának, ha nem itt? Álláspontom szerint a fesztiválnak feladata lett volna, hogy erre a helyzetre reagáljon.

 

 

Ehelyett még a szakmai vitán is többen negligálták ezt a morális szempontot. Mégpedig olyan szóhasználattal, amely maga is nagyon árulkodó. „Bulvár”, „ne ezen lovagoljunk”, „gügye szempont”. Mintha az, ha egy témával a bulvársajtó is foglalkozik, kizárná a felelős szakmai vitákat. Mintha felmentést adhatna a valós, szembenézős párbeszéd alól, hogy a jelen lévő színészek, köztük Imre Éva is azt mondták, hogy választhattak, és ők igent mondtak erre a munkafolyamatra, nem léptek ki úgy, mint a társaik, bár erre lett volna lehetőségük. Imre Éva egyenesen arról beszélt, hogy hálás a rendezőnek, mert sokat megtudhatott magáról. (Más kérdés, hogy mit mondana minderre egy, a bántalmazás lélektanában jártas szakember.)

Hogy egy ilyen fordulatot vett beszélgetés mennyire ellene megy a valós, minden érvet meghallgató párbeszédnek, azt magamon tapasztaltam. Hozzászólni készültem, hogy egy nézőtársamhoz hasonlóan megfogalmazzam a fent leírt aggályaimat, de Bazsányi Sándor segítő válogató felszólalása, amelyben „gügye szempontnak” minősítette az „anekdota” felemlegetését, mondván, hogy „nem az előállítás folyamatáról, hanem a produktumról” kell beszélni, elvette a bátorságomat. Nekem van más csatornám a gondolataim megfogalmazására. A nézőknek, színészeknek nem biztos, hogy van ilyen.

 

A díjazásról

Az, hogy a Rosmersholm elnyerte a fesztivál fődíját, Imre Éva pedig a legjobb női főszereplő díját, további nyugtalanító kérdéseket vet fel. Nem üzeni-e azt, hogy ezzel legitimáljuk a színházban (is) az erőszakot? Hogy a művészet túlléphet a morálon? Hogy a létrejött művészi alkotás erényei súlytalanítják a létrejötte során történteket? Hogy a Rosmersholm díjazása a magyar színházi élet egyfajta válasza a zaklatási ügyekre? (Ismét hangsúlyozom: nem a valóban kimagasló színészi teljesítményeket vitatom.)

 

U.I. A fesztiválról hazafelé, az állomáson a következő szöveget mondta be a hangosbemondó: „Felhívjuk kedves utasaink figyelmét, hogy a közfeladatot ellátó személy elleni erőszak bűncselekménynek minősül, és büntetőjogi következményekkel jár.” Igaz, ott kalauzokról volt szó, nem színészekről.

 

A képek forrása: poszt.hu / Fotók: Hegyi Júlia Lily és Hajdú Zsófia

(1965)
Költő, író, színikritikus. A Kútszéli Stílus és a Tánckritika szerkesztője.

Turbuly Lilla

(1965) Költő, író, színikritikus. A Kútszéli Stílus és a Tánckritika szerkesztője.