Egy apakép anatómiája

Kálmán Gábor új, könyvheti könyvének címéről habozás nélkül elmondható, hogy nagyon szép, lírai cím – az embernek elsőként a Krúdy-féle Rezeda Kázmér szép élete jut eszébe. Ugyanez elmondható a regény fejezetcímeiről is, akár mindet idézni lehetne, de vegyünk szemügyre csak párat: A szív helye, A hal vére, Elkerülni a halált, A pokol lovasai… Más kérdés, hogy a főszereplő élete sokfélének tartható, szépnek azonban semmiképp. De így van ez általában az irodalommal meg a címekkel, a cím nem szó szerint értendő, lásd a Szép versek sorozat sem „szép”, hanem jó versek évenkénti gyűjteménye. Janega Kornél szép élete is attól szép, hogy egyedül az övé: „A dolgokkal, amik rágják, általában egyedül marad az ember” (79.) – olvassuk egy kiadós hányása után. „Olyan volt a hangulat, mint egy Tarkovszkij-filmben” (175.) – rövid és velős hasonlat.

Jó könyvet írt Kálmán Gábor, megint, bár a cím alatti meghatározás (regény) némi árnyalásra szorul: nem regényt olvasunk, hanem egy regény néhány epizódját. Fejezetek egy részben megírt regényből. A fejezetek akár önállóan is megállják a helyüket: legtöbbjük a tárcanovella és a novella közt mozog, közös bennük a főszereplő, Janega Kornél: vele történnek meg a dolgok, de mintegy elszenvedi őket. A „dolgok” mélyén pedig az apa keresendő; vagy szó szerint keressük, vagy éppenséggel nem is hiányzik, sőt, rémálmainkban kísért… Amúgy meg (az apa) vagy hiányzik, vagy eltűnt, vagy meghalt, eltették láb alól, vagy halottnak nyilvánították, vagy a legjobb lenne megfeledkezni róla, sőt rágondolni is rossz. „Meghalt valakim, amiben a legszörnyűbb az volt, hogy azt sem tudtam, hogy él. Most meg egyszerre meglett, egyből meg is halt.” (160.) Egyetlen (elszólásszerű) szövegrészecske különbözik csak ezektől: „örülj neki, hogy neked legalább volt apád” – mondja az elbeszélő (147.), és bizony, sehol másutt vagy máshogy nem örülünk az apának. „Apaképből alig jutott, igazából semennyi. Ami jutott, az is inkább rossz volt.” (44.) Még a mostohaapa is meghal, rögtön a kezdetek kezdetén. Az apakerülgető mondatok egyik legjobbika: „Erről persze azonnal eszembe jutott, hogy apámat itt az ideje eltemetnem.” (31.) Vagy a következő: „Hogyan fogom harminc éve nem látott apámat hidegvérrel meggyilkolni.” (42.) Szövegbeli elhatározásokról van szó: egy készülő műben történik a leszámolás, az apa „fiktív elbúcsúztatásá”-ról szóló regényben. Ugyanakkor a valóság is szövegszerűvé képes alakulni, mondjuk egy elalvás előtti pillanatban: „Hátradőltem és megpróbáltam aludni, abban bízva, hogy sem apám, sem Díta nem fog szerepelni az álmaimban. Persze az lett volna a legjobb, ha egyáltalán nem is álmodom.” (75–76.) Másutt az elkülönbözés szándéka a meghatározó: „azzal nyugtattam magam, hogy én nem az apám vagyok” (84.). Megint másutt az apa–fiú kapcsolat távolsága kap hangsúlyt: „Az apa-fogalom valami nagyon távoli, homályos dolognak tűnt.” (138.) Az apa valóságos, biztos halála csak a róla való gondolkodás, a vele való kapcsolat látszólagos végét jelenti, mintegy pontot téve a mondat végére is: „tényleg meghalt, tényleg vége a történetnek végre valahára” (149.). De már a következő mondat ismét az apa emlékéhez vezet: „A legfontosabb jellemzője az volt apámnak, hogy harminc év távlatából és jelenlét nélkül is rendszeresen el tudta rontani az ember napját.” (150.) Az apakép formálása, illesztgetése a továbbiakban sem marad el, az utolsó, A pokol lovasai című fejezet így indul: „Tisztességesen öltem meg az apámat, azt hittem, ezzel vége a történetnek.” (184.) Majd így folytatódik: „Csak néhány hónapja fejeztem be a második könyvemet. Harminc évig érlelődött a szöveg, apám emléke és eltűnése. Ki kellett írnom. Megtaláltam a legkedvesebb végkimenetelt. Szép halált adtam az apámnak.” (188.)

Más megközelítésben talán a közérzet-irodalom lehetne a pontos meghatározás, a szövegek végig a beszélő közérzetét közvetítik: elég lehangoló, sőt kifejezetten depresszív olvasmányt tartunk a kezünkben. Kornél leggyakoribb reakciója a rosszullét: az okádás, az öklendezés, a hányinger, a görcsbe rándult gyomor, a gyomorgörcs. Reflektálttá válik az írás mint terápia: „Ha jobban leszel tőle, valamit baromi szarul csinálsz.” (30.) S persze valóság és fikció lazán egymásba fordul: a rekkenő hőségben például „el is kezdtem gépelni a készülő regényemhez a hideget” (55.). A fizikai rosszullétnek is van fizikán túli hatása: „Belenéztem a fürdőszobai tükörbe, és apám nézett vissza rám.” (57.)

Janega Kornél egyik meghatározó tulajdonsága a magányosság, a másokhoz képesti kívülállás, a társaságból való kitűnés, oda nem illés: „szavam is alig lehetett, vézna külsősként a társaságban” (8.); „igyekeztem kivonni magam a párbeszédből” (11.); „A környék csendes volt, mint egy halotti tor. Egyből beleszerettem” (23.); „Nekem, a prűd kelet-közép-európainak ez teljesen szokatlan volt, és zavarba ejtő” (43.); „törékeny kissrácként sosem jutottam a közelébe” (156.); stb.

Kornél másik meghatározó tulajdonsága, hogy folyamatosan a helyét változtatja, mintha menekülne a múltja elől: még gyermekként elkerül Szlovákiából (konkrétan egy szlovák panelvárosból), felnőttként Budáról (konkrétan a Vízivárosból) menekül vagy kénytelen elköltözni – mintegy összeszedni, újból összerakni magát, vagy ahogy többször is elhangzik: töredezettségmentesíteni. Szlovákia elhagyása egyben az apától való elszakadást is magában foglalja, bár ennek a helyváltoztatásnak erősen kérdéses a haszna: „Hiába váltottam országot, hogy mindent magam mögött tudjak” (144.) – Kornél felnőtt fejjel tapasztalja meg, hogy a múlt nem helyhez kötött, hanem benne szunnyad az emberben. Olyan, mint a szeretett tárgyak: a zakó vagy az íróasztal – a múlt nem válik le rólunk, ragaszkodik hozzánk. Minél kellemetlenebb, annál makacsabbul.

A meghatározott helyszínek nyelvileg is különböznek egymástól: a szőlőhegyi szomszéd által említett „család”-nak gyermek a megfelelője, jön rá az elbeszélő, vagy még specifikusabb formában: „A nanuk jégkrémet jelentett Szlovákiában.” (47.) Az internátusi „szilencium”-ot illetően azonban téved, amikor ezt állítja: „kezdődött a szilencium, ami valójában megtévesztő névvel rendelkezett, mert nem pihenőidő, hanem stúdium, vagyis tanulóidő volt” (123.) – a szilencium ebben az értelemben ugyanis cseppet sem megtévesztő. A Szlovákiába utazás ismét mozgásba hozza az eltérő nyelvváltozatot: „errefelé sok mindent máshogy mondanak. Ha valakit elüt az autó, azt mondják, hogy elgyúrták. A jogosítványra azt, hogy hajtási.” (192.)

Kálmán Gábor az első regényére (Nova) is visszautal, A szív helye című fejezetben szomszédjának nova bora van. Ugyanitt olvassuk: „Volt egy karakterem az első regényemben…” A művet a címbe emelt főszereplőn kívül az impressziók tartják össze: ritkán lát az olvasó egy helyen ennyiféle színt és színárnyalatot, átmenetet és színek átváltozását. A közérzetszövegek hátteréül nem is lehetett volna illőbb környezetleírást találni.

A szerkesztés (korrektúra) lehetett volna figyelmesebb is, különösen a külön- és egybeírás ingadozó („jól esett a mozdulat”, „dohányzó asztal” és társaik), de például a holttest is csak egyszer szerepel ebben az alakban, a többi helyen „holtest”.

Kálmán Gábor: Janega Kornél szép élete. Kalligram, Budapest, 2018