A mérgező tesztoszteron

Nem különösebben érdekes szobabelsőt látunk, benne a belépő főszereplőt, majd a kamera, mintha mi sem volna természetesebb, továbbsiklik, és amennyire csak a fényképezés terén létezhet lezserség, úgy téved rá vezetett tekintetünk egy fejbe lőtt hullára. Hősünk, az egykedvű, unott gyilkos, nem a csak tonnaszám mérhető akciófilmek macsó tesztoszteronbajnoka, s nem is az ilyeneket parodizáló művek csetlő-botló, kétbalkezes akcióhőse. Leszereli a hangtompítót, körbenéz, hogy nem hagy-e semmit a helyszínen, majd az órájára pillant. Egy átlagos, unalmas munkahét végén látjuk, mintha, mondjuk, péntek fél öt lenne az irodában. Mint kiderül, Barry (Bill Hader), a volt tengerészgyalogos Afganisztánból hazatérve atyai jóbarátja, Fuches (Stephen Root) segítségével maszek bérgyilkospraxisba kezdett, melyet ugyan nem szeret csinálni, de meggyőződése szerint a gyilkoláson kívül máshoz úgysem ért, s a családias vállalkozás jó pénzt hoz a konyhára. Mindazonáltal Fuches, mint jó főnök, észreveszi, ha gondok vannak a munkahelyen, s látva Barry kiégésközeli állapotát, leszervez egy melót a napsütötte Los Angelesbe, hátha pusztán a clevelandi klímával van gond. LA-be érkezve a csecsen maffia ad megbízást hősünknek, hogy tegyen el láb alól egy amatőr színészt, aki történetesen Goran Pazar maffiavezér feleségével gabalyodott össze – vesztére. Barry, követve leendő áldozatát, eljut Gene Cousineau (Henry Winkler) színitanodájáig, s vesztére bekukkant. Amit lát (a színházi világ, még a maga legnyersebben dilettáns formájában is), s nem kevésbé, akit lát (Sally Reedet [Sarah Goldberg], akibe lényegében azonnal beleszeret), az végzetesen rabul ejti, elég egy csekélyke félreértés, és már autodidakta színészaspiránssá is avanzsál – a négymillió wannabe színész városában.

Ez az első évadát nemrég befejező, új HBO-sorozat, a Barry kiindulópontja. Ami innentől történik, nehezen kategorizálható. Egyszerre látunk egy nem is különösebben árnyalt, néha egészen karikaturisztikus elemekkel felskiccelt, véres komédiát, de közben egy-egy jelenet folyamatosan emlékeztet rá, hogy a felszín alatt minduntalan növekszik az egzisztenciális tét, drámai feszültség. Barry ugyanis, miközben érzelmileg egyre inkább involválódik dilettáns színtársulata közösségi életében, bérgyilkosként egyre mélyebbre süllyed. Mintha csak a Coen testvérek kezében szabadult volna el a toll, egyre csak nő a holttestek száma, egyre kuszábbá válik az ügy, és mivel Barry truppjának házasságtörő tagja (végül mégsem a bérgyilkos keze által) a nyílt utcán lesz merénylet áldozata, a rendőrség is nyomozásba kezd. Mindez azonban még nem lenne elég egy érdekes, hát még egy remek sorozathoz.

Az alkotók (a címszerepet alakító Bill Hader mellett a Seinfeldből vagy a Curb Your Enthusiasmből is ismerhető Alec Berg) azonban tökéletesen érzékelik, mikor melyik karaktert mennyire érdemes kibontaniuk, mélységet kölcsönözni neki. Azáltal, hogy a kidolgozottság más-más fokán álló összes szereplő közös vonása, hogy esetlenül, végtelenül emberien viselkednek, még sötét komédiaként is habkönnyű marad a sorozat. De közben, egyszersmind, mint egy süllyedő hajónak, egyre növekszik a súlya – míg végül szinte már csak a drámai hangoltság marad. Érdemes összevetni Noho Hanket (Anthony Carrigen), a csecsen maffia-consiliere-t, aki mindvégig megmarad udvarias, empatikus, érzelemgazdag mivoltában inkább karikaturisztikus skiccnek (és a komikus hatásért felelő, fix elemnek), a sokáig ugyancsak permanensen egydimenziósnak tűnő Sallyvel. Utóbbi a felszínes, önhitt módon dilettáns hollywoodi amatőr színésznők ömlesztett paródiája, mintha csak Naomi Watts karakterét karikírozná a Mulholland Drive-ból – de még sorolhatnánk az archetípus millió és egy verzióját, olyannyira közhelyes zsánerfigurát alakít. Szőke naiva, aki nem kirívó tehetségével sikerről és csillogásról álmodik, kasztingokra jár, és még a tévésorozatban pár jelenet erejéig hullát alakító kollégájának is lelkesen gratulál, annyira távol van a sikertől, s más nem is érdekli – színleg. Beszélgetései mindig visszafordulnak a megkerülhetetlen én centruma felé, s miközben féldilettáns színészetében hasznosítja magánéleti tapasztalatait, úgynevezett magánemberi reakcióiban sosem tűnik teljesen biztosnak: még érez vagy már hasznosít, befelé jegyzetel, játszik? Noha mindennek színrevitele nem feltétlenül igényelne sok árnyalást, Berg és Hader mégis részletgazdagon írják meg a karaktert, lehetőséget adva Sarah Goldbergnek, hogy mindent kihozzon a szerepéből.

A dilettánsokon nevetni ugyanis rendkívül egyszerű. Komolyan venni őket valamivel nehezebb. Nevetni, és eközben velük empatizálni, tehát mégsem fentről lefelé nézni egyszerre megrendítő és szánalmas szélmalomharcukra összetett és sok kihívást rejtő művészi feladat. Még egy nyolc (egyenként félórás) részből álló sorozatévadban is. Sally karaktere ezért válik kulcsfontosságúvá: épp csak annyiban festenek neki kontúrokat, amennyi ahhoz szükségeltetik, hogy ne csak nevetség tárgya legyen. Mint az egyszerre vérfagyasztó, mégsem hatásvadász metoo-jelenetben, ahol Sally (már majdnem) ügynöke jelzi, hogy a szakmai segítségre váró kuncsaftjelöltek esetében mindig eljön az a pont, ahol el kell döntse, csak úgy szerződtet-e valakit, vagy az illetőnek ehhez le is kell feküdnie vele. Goldberg arcán minden túljátszás vagy drámai didakszis sallangja nélkül láthatjuk az érzelmi reakciókat átsuhanni. Első meglepettsége után az enyhe undor inkább kiábrándult szomorúságba csap át: tökéletesen érti a helyzetet, nem szembesül vele, hanem ráismer, még akkor is, ha (lehet) ez most először történik vele. Visszautasítja az ajánlatot, mire az ügynök automatikusan vissza is von mindent: mondván, csak viccelt. Így (persze?) még Sally az, aki nem győz bocsánatot kérni, amiért komolyan vette az elhangzottakat, s ezzel visszaélést feltételezett. (Joggal: a következő kasztingról egyből hazaküldik azzal az indokkal, hogy az általa megjelölt ügynök, mikor felhívták, kategorikusan kijelentette, nem képvisel ilyen nevű nőt.)

Hasonló érzékenységű jelenet, amikor Sally nagy nehezen mégis eljut egy kasztingra, méghozzá úgy, hogy eleve személy szerint őt kérik fel. Kiderül azonban, hogy valaha volt jóbarátja és társa, egy elindulásig nem jutó sorozatbeli (vele egyidős) partnere a főszereplő, és neki az ő anyját kéne alakítania. A rosszindulatú jóbarát még kezdés előtt odasúgja neki, hogy rajta kívül senki sem akarta a szerepre, de a régi ismeretség okán meggyőzte a válogatókat, hogy Sally is kaphasson egy esélyt. A végeredmény, természetesen, totális összeomlás, csillapíthatatlan sírás és elkeseredett, artikulálatlan üvöltés, amint Sally egyedül marad autója volánjánál (kimondatlanul is szembesülve vele, hogy kudarc és megaláztatás megtörhetetlen körforgásában telik az élete, míg a nála tehetségtelenebb barátnőnek minden összejön, s akkor még az orra alá is dörgöli – ennek szólt csak az ajánlás gesztusa).

A másik komponens, amitől igazán emlékezetes sorozat marad a Barry, Bill Hader játéka. Hasonló a helyzet, mint anno a (kiindulópontja alapján) szintén már-már vígjátéki szcenírozással induló Breaking Bad esetében, ahol (noha nyilván jóval nagyobb léptékben gondolkodva) szintén egy valószerűtlen, kétdimenziós karakter vált fokozatosan, a szemünk láttára drámai, sőt tragikus hőssé. Ehhez olyan színészre volt szükség, mint Bryan Cranston, akinek minden egyes nézése és mozdulata hiteles, átélt és végtelenül kifejező volt a vígjátéki balektól a shakespeare-i tragédiáig terjedő skálán. Az, hogy Hader színészileg képesnek bizonyul hasonló utat bejárni-bejáratni karakterével, méghozzá nettó négyórányi játékidő folyamán, már önmagában elismerésre méltó teljesítmény. Figyelembe véve azonban, hogy a Saturday Night Live stábtagjaként vált ismertté, még nagyobb. Hiszen, mint köztudott, az SNL szinte kizárólag vígjáték-szupersztárok (Chevy Chase, Mike Myers, Will Ferrell, Adam Sandler, Bill Murray, Ben Stiller, Eddy Murphy, Dan Aykroyd stb.), esetleg tévés sómenek (Seth Meyers, Jimmy Fallon) ugródeszkájának jó – a legtöbbek számára annak se. Komoly, híres drámai színészt nem nagyon adott a világnak a műsor – s ez, lévén egy változó színvonalú (az utóbbi egy-másfél évtizedben kifejezetten gyenge) szkeccssóról beszélünk, talán nem is meglepő. Hader ebben az utóbbi másfél évtizedes időszakban messze a legjobb stábtagja volt a szebb napokat is megélt tévéműsornak; bugyuta, egy-egy jelenetre írt, vázlatos karakterei azonnal élni és működni kezdtek, sejthető volt, hogy ha egyszer lehetőséget kapna komoly szerepben is bizonyítani, talán több, illetve másféle tehetség is megmutatkozhatna benne. (Bár az is, hogy mindez élesben talán sosem derül ki.) Még belegondolni is meglepő, mi mindenről szól a nem hétköznapi főhős, Barry sorsát követve ez az összesen nyolcrésznyi sorozatévad (az HBO már be is rendelte a folytatást). Kezdve azzal a dilemmával, hogy mire ébred rá ez a talán másra is hivatott gyilkológép (mindezt a szüzsé, ravasz visszafogottsággal, inkább csak sejteti), mikor amatőr színészek közé kerül. De még ennek kifejtése előtt rögtön ott egy másik dilemma: ez volna csupán Barry, egy lelketlen gyilkológép? Sőt: igaz-e, amit a sorozatzáró epizódban (maga sem teljes meggyőződéssel, inkább rimánkodva) bizonygat: valóban jó ember volna ő? Elvégre nemcsak parancsra, de leszerelése után már önszántából, pénzért is öl, s az elszabadult, megállíthatatlan (valóban coeni ihletettségű) eseményláncolat folyományaként végül már messze nem csak rosszfiúk, hanem egy volt katonatársa, s ami súlyosabb: egyben legjobb, talán egyetlen barátja, egy fiatal családapa is áldozatai közé kerül.

A sorozat anélkül, hogy didaktikusan komolykodna vagy képmutató hatásvadászattal tetszelegne a feldolgozott társadalmi probléma súlyosságában, végül is azt a jóformán megoldhatatlannak tűnő kérdést feszegeti (ne feledjük: egy szinte folyton háborúban álló országban játszódva), hogy mit is jelentenek egy társadalom számára a leszerelt katonák. Milyen lehetőségeik vannak, van-e életük (vagy lehetőségük rá) a katonai szolgálat után, vagy csak egyszer használatos, eldobható tárgyak? Könnyen vágnánk rá, hogy nyilván nem azok, de vajon a háborús és katonalét poszttraumája után egyáltalán alkalmas lehet-e valaki, vágyhat-e normális, (nyárs)polgári életre? Valamivel didaktikusabb párhuzamként ott van egyrészt Barry jóbarátja, Chris (Chris Marquette), aki sosem ölt a seregben (a logisztikai részlegnél szolgált), és, ha nem is tökéletes, de derék emberként megpróbálta újrakezdeni az életét, másrészt a két agresszív, agyatlan gyilkológép, Taylor (Dale Pavinski) és Vaughn (Marcus Brown), akiket viszont a sorozat ismét valamelyes rafinériával ábrázol: egyrészt agresszív barmokként, akiket vélelmezhetően nem a katonai szolgálat tett ilyenné, hanem eleve a sorozatban is gyakran emlegetett toxic masculinity, kiélhetetlen tesztoszterontombolásuk, gyilkos hajlamaik miatt csatlakozhattak a sereghez, mégis, primitív vérszomjukban afféle naiv, fekete humorral bemutatva már-már bájos vadembereknek tűnnek, de még a csecsen és bolíviai maffia legelvetemültebb (néhol: szadista) bűnözőinél is megátalkodottabbnak, gátlástalanabbnak tűnnek fel.

Emiatt válik fontossá Barry és a „színház” viszonya. Szinte végig nem eldönthető – s ez az eldönthetetlenség nem valamiféle vázlatos hanyagság, hanem a sorozat egyik fő erénye –, hogy mi a színészként totálisan tehetségtelen Barry fő motivációja, mikor ellenállhatatlan vonzást érez az új közeg iránt. Első ránézésre persze a szerelem, de másodikra már az az emberi-baráti közösség, amely egyből befogadja, s életében talán először kedvesen és nyíltan viszonyul hozzá. De legalább annyira az is, hogy a korábban egykedvű videojátékozásból és szenvtelen gyilkolásból álló élet talán tartogathat mást is. Ezért fontosak Barrynek a képernyőn meg is elevenedő vágyálmai: melyek – a társulatból talán egyedül az ő esetében – nem hollywoodi csillogást, sikert és pénzt, hanem egy normális, átlagos, élhető emberi életet, férj- és apaszerepkört mutatnak. Barry csak átlagos és boldog szeretne lenni, de erre, mikor bekapcsolódunk történetébe, már eleve nincs sok esélye. Mondhatni: semmi.

Azonban, miként a dilettáns színészjelölteket kihasználó LA-i ügynökök, az őt is hasonlóképp futtató/profitra váltó atyai jóbarát, Fuches is rámutat: ha már mindenáron hobbi, akár festhetne is, mint mondja, Hitler és John Way Gacy is jól elvolt főállása mellett ezzel a hobbival. Barry valamiért mégis színész akar lenni, holott a dilettánsok közt is a legdilettánsabb; legsikeresebb színészi megnyilvánulása (egyetlen sor a Macbeth-ben) is kontrollálatlan személyes felindultságának, voltaképp tehát a véletlennek köszönhető. Egyszerre több és kevesebb is művészileg-emberileg társainál: finom és izgalmas kontraszt, ahogy az amorális gyilkos számára felfoghatatlan és megvalósíthatatlan a kegyetlen-lelketlen művészi koncepció, miszerint minden személyes érzelmét használja, s már az átélés pillanatában azzal legyen elfoglalva, hogy mindezt majd hogyan hasznosítsa alkotótevékenysége során. Éppen emiatt azonban, bár szerencsés-szerencsétlen véletlenek folytán elevickél a társulatban, a néző számára egyértelművé válik: nem művész, csak jóhiszeműen félreértett ember.

Ez a kérdés is továbbgondolható, sőt: továbbgondolandó. Döbbenetes írói érzékenységről árulkodik, hogy ez a csupán nyolc felvonásnyi sorozatévad képes egyáltalán felvetni, hát még viszonylagos eredetiséggel boncolgatni is a kérdést, hogy mi végre kell magának a művésznek a művészet. (Sally, elárulva Barrynek, hogy fiatal házasként rendszeresen verte toxikusan maszkulin korábbi férje, például arra jut: terápiára nem lenne pénze, erre még futja.) Innen nézve már nem is kell nagy belemagyarázó erő, hogy visszatérjek a korábban egyszer már pedzegetett problémához, miszerint ezek fényében válik különösen fontossá az a kettős perspektíva, amiből a dilettánsok nyűglődését látjuk: egyrészt szánalmas, értelmetlen, felesleges vergődésnek, másrészt nemes (még ha nagyrészt esélytelen) küzdelemnek, hogy az ember találjon valami tényleges jelentést és jelentőséget az életének, kifejezhesse, fontosnak érezhesse magát. Épp mint a társulatot vezető, egykori, levitézlett színész, a (naná, hogy) önmagáról elnevezett színésztanoda feje, aki egyszerre át is veri és anyagilag kihasználja (legombolja) a karrierre hiába vágyó, de javarészt eleve menthetetlen, tehetségtelen balekokat, személyi kultuszt épít, tapsoltatja magát és fontoskodik, másrészt viszont őszintén törődik társulata tagjaival, komolyan veszi mesteri szerepkörét, tényleges munkát feccöl (pazarol?) nagyobbrészt arra érdemtelen növendékei képzésére.

A boncolgatás még hosszan folytatható volna, két igen egyszerűen megfogalmazható oknál fogva. Egyrészt: a sorozat jó, nagyon. Remek forgatókönyv, hiteles színészi alakítások, frissen ható humor (gondoljunk csak a maffiózok ábrázolásánál a zsánerkonvenciók konzekvens kerülésére, a külön-külön szépen kidolgozott, kis nüánszokra, mint a csecsen sztármaffiózóval szelfiző fiatalabbak jelenetére, vagy az üres színpadon magát csöppet elengedő, dúdolgató, kicsit színészkedő szadista csecsen mészároséra) és az abból búvópatakként előbújó, végtelen emberi dráma, Barry el- és kikerülhetetlen sorsának örök magánya, szorongása, minden kétségbeesettsége ellenére kudarcra ítélt vergődése. Másrészt a sorozat új és újszerű: sokat rágicsált problémákhoz és kérdésekhez nyúl, méghozzá nem is eredetieskedve, csak szimplán eredeti módon. Épp csak úgy és annyira, hogy még minden (a maga karikaturisztikus idézőjelességében is) hitelesen, emberien hasson. Annyira, hogy az utolsó két-három részhez érve már izguljunk és szurkoljunk, megrendüljünk, és még hosszan, sokat gondolkozzunk mindezen az első ránézésre bohóságnak és habkönnyűnek induló, fekete komédiának álcázott, de valójában súlyos, sötét tragédián.

Barry, 2018, HBO. Készítette: Alec Berg – Bill Hader. A főbb szerepekben: Bill Hader, Sarah Goldberg, Stephen Root, Glenn Fleshler, Anthony Carrigan, Henry Winkler.

Fotók: HBO

A film adatlapja a Mafabon