A memória visszavág

A kortárs cseh irodalomban a tendenciává combosodó emlékező prózát olyan szerzői nevek fémjelzik, mint Petra Hůlová vagy Irena Dousková. Amíg az említett írónők szövegeiben a gyermekkorra való emlékezés rendszerint nosztalgikus és ironikus-szatirikus szemléletmóddal telítődik, a fiatalabb évjárathoz tartozó, Matěj Hořava álnevet használó cseh szerző első prózakötete teljességgel nélkülözi az ezekben megszokott könnyed, humoros hangvételt, velük ellentétben jóval szikárabb, komorabb tónusú. Az 1980-ban született író Csehországban rögtön be is zsebelte a Magnesia Litera-díjat és a Cseh Könyv-díjat. A Pálinka – Prózák a Bánátból nem igazán illeszkedik sem a cseh groteszk szatíra vonulatába, sem a hrabali „mámítás” (pábení) túlbeszélős tendenciájába, és nem folytatja a cseh egzisztencialista-filozófiai regények kiterjedt hagyományát, valamint a posztmodern irányzatokat sem. Magányos, ahogyan Hořava témája is a magány, az emlékezés és az idegenségtapasztalat.

A Pálinka rövid fejezetekre tagolt, töredezett kisprózái egy Észak-Csehországban felnövő, majd Morvaországba költöző, végül onnan is lelépő cseh tanító első személyben előadott történetét beszélik el, aki cseh nyelvet tanítani érkezik a távoli Bánát Dunától keletre, azaz Romániába eső részébe. Felvetődik persze a kérdés, hogy mennyiben tekinthető a kötet történetmondónak, a klasszikus arisztotelészi „narratológiának” abban az értelmében, hogy a történetnek eleje, közepe és vége van, vagyis lineáris szerveződéssel rendelkezik. Matěj Hořava könyvének prózatechnikája azonban nem a haladáselvűség mentén szerveződik, sem időbeli szerkezetében, sem pedig ok-okozati láncolatait tekintve, hanem olyan tömbként vagy szöveghalmazként írható körül, amely az idő, a tér és az emlékezés különböző rétegeit szimultán vetíti egymásra. Ez a megoldás állóképszerűvé is teszi ezeket a kisprózákat, olyan körkörös, egy helyben forgó szövegekké, melyek, bevallom, egy idő után túlságosan is statikusnak tűntek számomra, mindazonáltal értelmezhetők a könyvet végig uraló magányosság és mozdulatlanság elbeszélőtechnikai metaforájaként is.

Ugyanakkor a Pálinka rendkívül tömör, poétikus könyv, mind visszatérő motívumait és gazdag metaforarendszerét, mind lüktetését tekintve. A cseh szerző mondatai nem követik a lendületes, nagy ívű elbeszélés hagyományát, hanem a mondatokon belül is rövid egységekből állnak, melyek erős ritmizáltságot biztosítanak a szövegeknek. Ennek a prozódiai szöveghullámzásnak a tolmácsolása, akárcsak a többnyelvűséggel való játék, nyilvánvalóan jelentős kihívások elé állította a könyv magyar fordítóját, Peťovská Flórát is. Csak egyetlen példát idézve a szövegnek erre a ritmizált jellegére, a felgyújtott domboldalak című szakaszból:

 

„A felgyújtott domboldal közepén állok, és nincs hova menekülni. Már nem forgok, állok; a hamu íze a számban egyre keserűbb; a füst már nem illatos, hanem fojtogat; a nyugtalanság egyre jobban göngyölődik bennem, akár egy meggyújtott szalmaszál… Nem a megégett ruha, hús és haj ízét érzem már? Nem a bugyogó vér iszonyatát érzem már?” (9.)

 

Úgy pulzál, akár egy vers. A próza szinte szabályos ütemekben való lüktetése és az ismétlődő szavak dinamikája olyan ritmust kölcsönöznek a Hořava-féle nyelvnek, ami a Pálinkát egyfajta prózaverssé teszi. Ha nem csalódom, az író korábban próbálkozott is költészettel, és itt is reflektál a versírásra („Zivatar, az első csavargó lépések ritmusa, az első szavak ritmusa”; 36–37.). A versnek és a prózának ez a keveréke a magyar irodalomból talán Oravecz Imre Szajla-verseire, a Halászóemberre emlékezet, annál is inkább, mert ott is kulcsszerepet kap a múltra való – igaz, Hořavával ellentétben: elégikus – emlékezés és a töredékesség. A poétikus prózastílus és a sokféle nyelv ötvözete pedig a cseh irodalomból Jan Vrak Hétköznapi dolgok (Obyčejné věci) című formabontó kísérletével rokonítható.

A Pálinkában egyaránt jelen van az emlékezés és az emlékezet dichotómiája. A közöttük lévő elvi különbség a nyelvi hasonlóság folytán sem a magyar, sem pedig az angol nyelvben nem érzékelhető olyan élesen, mint a németben. Az Erinnerung (emlékezés) és a Gedächtnis (emlékezet) fogalmi párosát Hegel esztétikai elmélete avatta terminusértékűvé, és részint Jacques Derrida, részint Jan Assmann, részint más elméletalkotók nyomán a kortárs emlékezetkutatás és emlékezetpolitikai gyakorlatok visszatérően használt kulcsjelölőivé váltak. Amíg az emlékezés (Erinnerung) az amorf, szétszórt, töredezett és öntudatlan emlékezőtevékenységre utal, addig az emlékezet (Gedächtnis) tudatos, akaratlagos emlékezetként definiálható, ahol az aktív memória struktúrákba szerveződik, konstrukciókba merevedik (emlékirat, emlékműépítés, az ünnepi megemlékezés rítusai). Mármost, határozottan úgy vélem, hogy az emlékezésnek és az emlékezetnek ez a kettőssége kulcsszerepet játszik Matěj Hořava prózájában. Maga a könyv felfogható Gedächtnis gyanánt, olyan tudatos emlékezetként, amelyben az első személyű narrátor (a fiktív elbeszélő) saját magányosságáról alkot egyfajta emlékművet. Az itt olvasható önvallomás, önértelmezés pedig nyilván nem állhat túlságosan messze a valós szerző (Matěj Hořava) önéletrajzától. Ennek az akaratlagos emlékezetnek egy másik alakváltozata a naplóforma, amely reflektált módon meg is idéződik a könyvben, és amely a cseh prózairodalomban Ludvík Vaculík nevezetes „politikai robinzonádjával”, a Cseh álmoskönyvvel állítható párhuzamba, annak közéleti kontextusai nélkül. Szemantikai szempontból viszont jóval fajsúlyosabb szerepet játszik a másik memóriatípus, az Erinnerung, a formátlan, öntudatlan emlékezés, annál is inkább, mivel ezt gyakran ábrázolhatatlanként írják le.

 

 

Az Erinnerung értelmében vett emlékezést rendszerint a tudatban pillanatra felvillanó képként szokás megragadni, ami a Pálinka című könyvben a fragmentumszerű emlékezés leírásaiban konkretizálódik. Arra, hogy az emlékezés a narratívát emlékképekké tördeli szét, a mesélj arról, mama, amikor kicsi voltál! című szöveg metanyelvileg is utal: „Látom magam előtt azokat a képeket (nem is történetek)…” (27.). Hořava szövegének emlékezettechnikáját az asszociatív, metonimikus és metaforikus viszonyok uralják, melyek öntudatlanul törnek elő a főszereplő múltjából. Már a könyv első szakaszaiban megfigyelhetők ezek a példák. Az isten küldötte című első elbeszélést (vagy emlékkép-halmazt) a kocsmáros Marje lányaira lesújtó villámcsapás fűzi egységes keretbe, a következő szakasz koherenciáját az égő bánáti mezők teremtik meg, míg az ezt követő etapban (salto mortale) a narrátor az észak-csehországi, děčíni sporttevékenységére emlékezik, ahol a tornaterem kigyulladt és leégett. Látható módon a szövegek közötti összefüggésrendszert nem a narratív egység, a térbeli és időbeli összetartozás, hanem a motívumok teremtik meg, melynek során az emlékezés az asszociációk alapján szerveződik: a villám, a felperzselt domboldal és a tornacsarnok közötti láncszemeket a tűzzel kapcsolatos emlékek fűzik egybe. Ez a képzettársításos technika végig domináns marad a kötetben, de egyúttal egysíkúvá is teszi azt.

A Cseh- és Morvaországból a romániai Bánátba való menekülés azt a paradoxont tárja fel az elbeszélő előtt, hogy a felejtés elválaszthatatlanul összekapcsolódik az emlékezéssel. Ahogyan a 20. század folyamán a cseh kultúrában a vidékre szökés a társadalomból való kivonulás metaforájává vált, úgy a Pálinka tanítója számára is a Bánátba való költözés egyfajta eszképizmus, ahol azonban a visszaszüremkedő múlt lehetetlenné teszi az idillt. Az emlékezés visszatolakszik, visszavág.

A nyáj címet viselő részben a bukolikus Duna menti táj hasonlósága a morvaországi lankás vidékkel önkéntelenül is felidézi a fiatal tanítóban a gyermekkort, amikor „százhúsz juhból álló nyájat legeltettem a borókás domboldalban valahol Švařecnél” (77.). Amikor az én-elbeszélő gyógyszerrel kezeli magát, az eszébe juttatja az eltitkolni vágyott múltat, melytől szabadulni próbált:

 

„Még mielőtt megittam volna, belekortyoltam az echinaceacseppbe… És akkor elért a fájdalom, és hirtelen tudatosodott bennem a valóság, melyet nyolc éven át eltakartak előlem az idegen vidékek és idegen nyelvek és az idegen arcok; mintha ezt az alkoholos cseppet a szemembe vagy egy nyílt sebbe csepegtettem volna; az az íz visszavitt…” (107.)

 

Szerencsétlenségére még amikor Albániába kirándul (menekül), akkor is egy Csehországból ismerős arc vonásaival kénytelen szembesülni, amely folytonos menekülését juttatja eszébe (41–42.). Vagyis – akárcsak Proustnál a madeleine sütemény – az ismerős ízek, szagok, tájak, mozdulatok és a szüntelen bevillanó képek, illetve a kötetben nem is annyira központi szerepet játszó pálinka lehetetlenné teszik a felejtést, ennék folytán értelmetlenné teszik a bujkálást. Az elbeszélő ezt a felismerést a fagy című epizódban fogalmazza meg nyíltan: „Nincs hová menekülni” (120.).

A Pálinka főszereplője számára mindez a tapasztalat abban összegződik, amit a felejtés német teoretikusa, Harald Weinrich Léthé – A felejtés művészete és kritikája című filozófiai munkájában fejtett ki, miszerint a felejtés kétarcú, és szorosan kapcsolódik az emlékezéshez: emlékeznünk kell arra, amit ki akarunk törölni az emlékezetből. Ironikus, de egyúttal tragikus is, ahogyan Matěj Hořava elbeszélője számára tudatosul, hogy pontosan arra emlékezik, amit igyekszik elfelejteni. Így aztán a Csehországból való menekülés valójában akaratlanul is száműzetéssé, önkéntelen magánnyá változik. Ahogyan Ovidius számára a Fekete-tenger partján lévő Tomi városa (Konstanca) a távoli számkivetés helyévé vált, úgy válik a Pálinka én-elbeszélője számára is a Duna menti Bánát „privát Tomivá”.

A multikulturális Bánát a vágyott új otthon helyett éppen az idegenségérzettel való szembesülés helyévé, „bánáti sivataggá” (130.) lesz. Dacára annak, hogy a fiatal tanító a 19. században a Bánátba költöztetett cseh telepesekkel elvileg azonos közösségbe tartozik, az otthontalanság mind nyelvi szinten, mind az eltérő kulturális szokások szintjén megjelenik. De nemcsak az új helyre történő beilleszkedés mutatkozik lehetetlennek, hanem a régivel való kontinuitás fenntartása is megvalósíthatatlan többé, szinte mintaszerűen aláhúzva az emigráns létnek azt a tapasztalatát, amit a folytonos köztesség, az állandósuló otthontalanság jellemez. Végső soron tehát – amint arra a jelenleg Grúziában élő szerző egy interjúban célzott is – a gyermek- és ifjúkorra való emlékezés a cseh identitás megőrzésével, míg a felejtés a kulturális identitás elpárolgásával ekvivalens. A Pálinka – Prózák a Bánátból így válik az emlékezés és felejtés, valamint az identitásvesztés könyvévé.

 

Matěj Hořava: Pálinka – Prózák a Bánátból. Fordította: Peťovská Flóra. Typotex, Budapest, 2018

A Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar, irodalomelmélet és történelem szakon, 2017-ben ugyanitt szerzett PhD fokozatot az Irodalomtudományi Doktori Iskolában. Kutatási területei: újmédia, internetes művészet, cseh/szlovák film, közép-európai animációs film.

Gerencsér Péter

A Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar, irodalomelmélet és történelem szakon, 2017-ben ugyanitt szerzett PhD fokozatot az Irodalomtudományi Doktori Iskolában. Kutatási területei: újmédia, internetes művészet, cseh/szlovák film, közép-európai animációs film.