Van-e itt valakinek identitása?

Ha valaki Papp-Zakor Ilka második kötetének címe és alcíme (Az utolsó állatkert; A cinizmus sorsa Kelet-Közép-Európában) alapján egy regionális beágyazottságú, referenciális szövegegyüttesre számít, csalódnia kell. Még akkor is, ha Kelet-Közép-Európa és szereplői valóban feltűnnek egyes szövegekben, ám egyáltalán nem olyan színben, ahogy ismerjük őket a hétköznapi valóságból. A cím és az alcím csalóka játéka inkább arra utal, hogy az identitás kérdése számos novellában felbukkan, ám a szerző itt is meglepetéseket tartogat számunkra.

A novellák stílusát leginkább a szürreál egy sajátos típusa, valamint a groteszk és a banális jellemzi. Egyes szövegekben ez a két vonal összeadódik, másokban a szürreál átadja a helyét valamiféle groteszk humorú minimalizmusnak. A szerző első kötete, a JAKkendő-díjas Angyalvacsora kapcsán sokat emlegetett Bodor Ádám-i hang és áradó mesélőkedv Az utolsó állatkert rövid történeteiben inkább egy kifacsart, posztmodern, posztcortázari hangba, valamint kényszeres pontosságú, frappáns és megdöbbentő jellemrajzokba fordul át. A szürrealista, expresszionista hagyománnyal való játék az egész kötetet áthatja, ennek a tétjeit azonban a szerző nem veszi halálosan komolyan. Julio Cortázar novellisztikája végig ott kísért a háttérben, olyannyira, hogy olykor eldönthetetlen, vajon szándékosan épít-e a szerző erre a hagyományra, vagy csak szervesen, intuitív módon nő ki belőle.

Már maga a kötetcím emlékeztethet bennünket Cortázar kultikus novelláskötetének, a Bestiáriumnak a címére. Papp-Zakor Ilka ugyanúgy nagyon kedveli a furcsa, bestiáriumba illő lényeket, mint Cortázar – és egyéb szürrealista szerzők –, ezek már első kötetének történeteiben is előbukkantak, a másodikban pedig szintén hangsúlyos szerepet kapnak. Emellett néhány történet kifejezetten egy-egy Cortázar-novella parafrázisának tűnik, a Baglyok a lakásban című például sok elemében emlékeztet a dél-amerikai szerző Az elfoglalt ház című történetére (az említett kötetből): mindkettőben egy nagy lakásban/házban élő lakó(k)ról olvashatunk, akikhez titokzatos idegenek költöznek be: Cortázarnál fokozatosan foglalják el a ház egyes részeit, Papp-Zakor Ilkánál pedig éjszaka az alsó emeleten tartózkodnak. Egyik történetben sem derül ki, kik a rejtélyes idegenek, ám míg Cortázarnál végül az idegenek kiűzik a lakókat a házból, Papp-Zakor Ilka novellája azzal végződik, hogy korábbi terveivel szemben a főszereplő (aki egyben az egyetlen szereplő) nem hívja meg magához azokat a hajléktalanokat, akiket korábban megsajnált, mert észreveszi, hogy baglyokat használnak párna gyanánt, s ettől visszaretten. Egy másik történet, az Egy virágkertészet című szintén egy Cortázar-novella parafrázisaként is olvasható: Papp-Zakor Ilkánál az elbeszélő virágokat szül, s ebből épül fel a novella, míg az argentin írónál (Levél egy Párizsban tartózkodó kisasszonynak) az ugyanígy E/1-es elbeszélő nyulakat hány, s ebből származik a történet feszültsége. A kifutás azonban itt is más, a nyulas szövegben az elbeszélő végül megszabadul a kis jószágoktól, Papp-Zakor Ilka virágos embere azonban nem nyer kiutat a helyzetéből.

Más irodalmi hagyomány is kimutatható Az utolsó állatkert lapjain, a Konyhai velúrok című szöveg például egy Kafka-parafrázissal indul: „Mezei Sanyi nem követett el semmit, egy reggel mégis telefoncsörgésre ébredt, a vonal túlsó végéről a fülébe suttogták: le vagy tartóztatva.” (107.) Ahogy a Cortázar-párhuzamoknál, itt is elmondható, hogy az expresszionista, illetve szürrealista hagyománnyal való könnyed játékról van szó, amelyhez nem társul az a fojtó fenyegetettség, amely a Kafka vagy Cortázar-szövegeket alapvetően meghatározza. Papp-Zakor Ilka megdöbbentő történeteinek ereje (ám időnként gyengéje) is épp a banális hangban rejtőzik, amely hányavetiséggel, cinikus humorral leplezi azt a szokatlanságot, amely a modernista szerzőknél még leplezetlen rettegést váltott ki.

 

 

Felmerülhet a kérdés, van-e ennek a banalizmusnak, fekete humorra való hajlandóságnak valóban valamiféle köze az alcímben is felvetett regionális identitáshoz? Papp-Zakor Ilka erre is inkább játékos választ ad: az identitás kérdése számos szövegben felmerül, hogy fejfájást okozzon a szereplőknek, akiket összezavar a kérdés, van-e valóban valamiféle egységes identitásuk, olyan, amilyenről a nemzeti mítoszok és a nemzetkarakterológiai fejtegetések szólnak. A Jura Gagarin című novellában például az apa és külföldön élő fia közötti elfojtott konfliktus forrása az identitás, amelyről mindkettejüknek megvan a maga sajátos értelmezése. A fiú így jellemzi magukat: „amíg a diktatúra infantilizálja a polgárait, belőlünk örök serdülőt csinált a kicsattanó demokrácia meg az ellentmondás, amit aljasságunk lappangó tudata és a között a tény között érzünk, hogy mélyen és háborítatlanul alszunk” (24.). A Himalája-só című novellában az elbeszélő barátnőjének kedvenc témája az identitás, folyton ezzel nyúzza az elbeszélőt, például amikor egy kertitörpét hoz neki ajándékba: „– Kiköpött magyar arca van, végtelen szomorúság, alattom és rosszindulat. – Pontosan erre gondoltam én is. – Tudják a kicsi kínaiak, kinek gyártják a cuccaikat. Habár az alattomossághoz mi túl egyszerűek vagyunk. Lehetséges, hogy az aljassággal kevertem össze?” (56.) A leghangsúlyosabb szerepet pedig A suszter című novellában kapja az identitás: itt a Finnországban élő, vegyes származású pár az elbeszélő magyar gyökereit próbálja feleleveníteni, még egy magyar kisfiút is beszereznek, kísérleteik azonban kudarcba fulladnak. „Érik bennem a nehezen elviselhető gyanú, hogy talán már igazi magyarok sincsenek. Másképpen én is hozzájuk tartoznék, azt hiszem. Semmi sem magyar bennük, kivéve a gulyáslevest, a halászlét, ötvenhatot meg az irántam érzett néma megvetést, amiért önhibámon kívül megúsztam mindezeket a borzalmakat” (135.) – mondja végül az anya. Egy olyan attitűd épül így fel, amelyhez talán a posztmodern orosz ikonjának, Viktor Pelevinnek a közlése áll a legközelebb, aki saját irodalmi, illetve társadalmi kategorizálása kapcsán úgy nyilatkozott, „nekem semmilyen identitásom nincsen” („Nem vagyok egy cyberpunk Szent János”). Papp-Zakor Ilka szereplői leginkább arra döbbenhetnek rá, ha van is identitásuk, értelmezése egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogy azt a nemzeti mítoszok, a romantikus vagy akár realista narratívák sugallnák.

 

 

Az identitások annál is kuszábbak Papp-Zakor Ilkánál, hogy – miként ezt már első kötete kapcsán is kiemelte a kritika – szövegeitől nem idegenek az ún. poszthumán narratívák sem, amelyek emberek, állatok, növények és más, meghatározhatatlan lények (pl. a Konyhai velúrokban a kopogólemúrok) mellérendelt felvonultatásában érdekeltek és az antropomorf szemlélet árnyalását célozzák. Erre az egyik legjellegzetesebb példa épp a címadó elbeszélés, amely egy sajátos disztópiavázlat: a főváros lakói mind nyaralni mentek, s a jelek szerint már nem is térnek vissza, csak néhányan maradtak a lakók közül a városban, amelyet a turisták és az állatkertből kiszabadult vadak népesítenek be. Ugyanakkor ez a narratíva nem valamiféle ideologikus, irányzati attitűdként merül fel a kötetben, sokkal inkább csak az egyik megfelelője annak a sajátos, belső logikára épülő struktúrának, amely Papp-Zakor Ilka szövegeinek a jellemzője. A történetek logikája és nyelve ehhez az egyedi struktúrához igazodik, amely minden egyes szövegben újra felépül, foglyul ejtve a szövegek szereplőit, akik banális, ügyetlen harcokat vívnak ezeknek a furcsa világoknak a szabályaival. Ez a banalitás szakítja el Papp-Zakor Ilkát a Bodor Ádám-i és a cortázari hangtól, és ad szövegeinek sajátos zamatot. Olykor a szürrealista hagyománynak mintha a Boris Vian-i ága kacsintana ránk, mint például a már említett Konyhai velúrokban, ahol úgy szűkülnek a lakás falai, mint Colin házában a Tajtékos napokban (a viani humor egyébként sem áll távol Papp-Zakor Ilkától). Néhány történetben a banalitás félreviszi a hangsúlyokat, és a novella nem tud túllendülni az alapötleten (ilyen érzésem volt a Lajka vagy a Tizensok szék esetében), vagy épp aránytalanul sok rendkívüli elem találkozik (a Konyhai velúrokban pl. emberek potyognak az égből, az öregemberek telefonbetyárkodnak, a lakásfalak mozognak stb.), ám a kötet nagyobb részében a novellák belső, sajátos logikát követő szabályrendszere és a szokatlan történetek jól egymásra találnak. Papp-Zakor Ilka humora merész, sokszor zavarba ejtő, meghökkentő, mesélőkedvét nagyrészt épp ez a formabontó humor tartja meg elevennek, a kis forma pedig kiváló kereteket biztosít céljai megvalósítására. Elveti a „megbonthatatlan identitás” álságos koncepcióját, hogy egy sokkal burjánzóbb, bonyolultabb, vibrálóbb világba vezessen be bennünket.

 

Papp-Zakor Ilka: Az utolsó állatkert. A cinizmus sorsa Kelet-Közép-Európában. Kalligram, Budapest, 2018

Író, jogász, újságíró.

Szalay Zoltán

Író, jogász, újságíró.