Értelem és érzelem kortársbalett-színpadon

Engem kicsit sem zavar, ha egy táncelőadás szórakoztató. Sőt: kifejezetten vallom, hogy a táncnak lényeges eleme az érzékiség, az érzelmekre hatás. Mindemellett tudom élvezni a nem-tánc definiálására törekvő konceptuális kísérleteket is, melyek általában érzelemmentesen az intellektusra akarnak hatni.

 

 

Enrico Morelli nem ez utóbbi kísérletezők közé tartozik. Bár alkotásai befogadásakor a néző intellektusára is szükség van, nála a tánc maga a tiszta érzékiség. Élvezem is a koreográfus legújabb darabjának, a Szegedi Kortárs Balett számára készített kétrészes Orfeusz és Euridikének majd’ mindegyik percét, de néha már sok a jóból: olyankor kiesem a hatásból, nem talál el az érzelembomba, mert úgy érzem, túlságosan direkt eszközökkel akarnak hatni rám az alkotók. Úgy tűnik, Morelli a hatás érdekében ezúttal „nem szégyell” semmit. Az együttesnek készített két korábbi koreográfiáját (Moderato Cantabile és Menyegző) szintén az érzelmek finomszerkezete és azok adekvát mozdulatba transzponálása tartja egyben, de a mostani Orfeusznak főleg a zenei válogatása, de nem kis mértékben a mozgásnyelve is – nyilván a kifejezőerő fokozása érdekében – oly mértékben harsány és eklektikus, hogy az már néha inkább visszafelé sül el.

 

 

Zörejekből és suttogásból szerkesztett hangkompozíció keretezi a két felvonás zenei mixét, amelyben felcsendül 19. századi vadromantikára (Schubertre?) utaló, benyomásom szerint korunkban készült, zongorával kísért érzelmes szövegű német dal, melyet hasonló zsánerű, ám sokkal dallamosabb-populárisabb olasz társai követnek visszatérően, de barokkos hangzású elektronikus tételek is felcsendülnek. A második felvonás alvilágjárásában pedig még színesebb a hangkínálat: Kerberosz jelenetében például kutyamorgás is hallik, és amikor Orfeusz félmeztelen női tünemények között keresi halott kedvesét, dzsesszes-frivol szaxofonszólót hallhatunk.

 

 

A díszletkoncepció viszont megnyerő. Eleinte kicsit bizalmatlanul szemlélem ugyan a hét jókora, oszlopnagyságú hasáb állandó helyváltoztatását, zavar az emberi esetlegessége, ugyanis beléjük bújva, a táncosok mozgatják őket, hangsúlyozandó: gördülékenyen és teljesen csendesen. De nem mértani pontossággal keringnek (ahogy a csillag megy az égen), hanem néha egymástól eltérő tempókban, sőt, apró utólagos helykorrekciók is előfordulnak. Ám révükön mindig érdekes színpadi terek alakulnak ki, és mögülük meglepetésszerűen, provizórikusan bukkannak elő (és tűnnek el) a szereplők. Néhány perc után megértettem (úgy véltem), hogy ez az oszlopos-táncos, játékos csoport- és térdinamika azt sugallja: bárkiből bármikor lehet Orfeusz, avagy Euridiké, bármelyikünkben – a maga módján – lejátszódhat a két szerelmes története. Az első felvonásban ugyanis a táncosok kortalan jelmezekben (a nőké nagyon szépen együtt mozog a koreográfiával, a férfiaké nem kifejezetten dobja fel a mozgás látványát) mai alakokként „élik életüket”. Közülük már az elején kiválik a szerelmespár – Orfeusz szerepében Czár Gergely, Euridiké: Takács Zsófia. Drukkolok nekik, hogy a történet saját, egyedi kontextusában ne haljon meg „valóban” a lány. És néhány percig nyerésre is állunk, mert gyönyörű, érzékletes koreográfusi megoldással „választják le” Euridikét Orfeuszról: a gomolygó emberentitássá váló csoport egyik tagja hátulról diszkréten, de visszavonhatatlanul megragadja a szerelme felé tartó lány bokáját, és többé nem engedik… Értelmezésemben akkor Euridiké „csak” Orfeuszban hal meg. De a továbbiakban sajnos a lány a többiek számára is meghal, értsd: artisztikusan fekvőbeteg-pozícióba helyezkedik, a többiek pedig ijedten-szomorúan szorgoskodnak körülötte.

 

 

Nekem szimpatikusabb lett volna, ha belső lélekutakon maradva zajlik le a pokoljárás, de a koreográfus a második felvonásban elvezeti a nézőt a mitológiai alvilágba. Még az első rész végén diszkrét, míves az átmenet megalapozása: Orfeusz Szibillával (Wéninger Dalma) ízléses-érdekes rövid pas de deux-t lejt, amiből sejthetővé válik a későbbi nagy utazás. Az alvilágba ereszkedésben inkább a görög mitológiai utalások dominálnak, mintsem egy szubjektum belső látomásai. Így végleg letérünk az egyéni lélekutakról, viszont kárpótlásul kapunk nem egy remekbe szabott kettőst és többszereplős jelenetet. Kitűnő, ötletes Orfeusz és Kharón (Horváth M. Gergő) kettőse, melyben egy hosszabb, botszerű, végén világító (vitorla)rúd segítségével, ladik nélkül szemrevételezhetjük és érezhetjük át a Styx folyón átkelés gyötrelmét és borzongásait. Kerberoszt, az alvilág háromszájú házőrző kutyáját három táncos, Hegedűs Tamás, Vincze Lotár és Aradi Zsolt alakítja dinamikusan és elhivatottan. De amiért igazán érdemes megjárni az alvilágot, az Perszephoné és Hádész kettőse Szigyártó Szandra és Kiss Róbert előadásában. Koreográfiailag mesteri, jelentéses és hű a mitológiai történethez, ahogy a kettősbe harmadikként belesimul Czár Gergely-Orfeusz is.

 

 

Morelli igazán az intim terekben előadott szólók, kettősök és triók megalkotásában otthonos, a szép ívű mozdulatokat muzikálisan és nagyszerű érzékkel fűzi össze az apró, érzékeny gesztusokkal. Ennek negatív következménye, hogy nagy a minőségi kontraszt a szólistajellegű jelenetei és a dinamikusnak szánt „tömegmozgatásai” között. A kisebb-nagyobb alvilági csoportok hosszabb-rövidebb akciói – a mozgó oszlopok interakciói nélkül! – a kelleténél szoftosabbak-lájtosabbak maradnak; az oszlopok ugyanis a második felvonásban kevésbé aktívak: a meleg színeiket és az organikus díszítéseiket hideg fényű neoncsövekre cserélik, és rideg-merev tömbökként, geometrikus alakzatokba rendeződve jórészt pihennek. Új hozadékuk viszont az átvilágíthatóság, a beléjük állított, megvilágított táncosok impozáns látványt nyújtanak. Elmondhatjuk tehát, hogy az oszlopok beteljesítik küldetésüket, jól szerepelnek Hádész országában is.

 

 

Mint ahogy azt is bátran kijelenthetjük, hogy e bemutatóval a kortárs balett műfaja is teljesíti a küldetését. A Szegedi Kortárs Balett a műfaj legpatinásabb magyarországi képviselője, már több mint három évtizede rajongók tömegét mozgatja meg, akik aztán a tánc és a kortárs művészetek híveivé válhatnak. Hatásuk országos, nemzetközileg is ismertek. A mívesen, technikásan táncoló kortársbalett-együttes a tömegek szórakoztatása mellett sokaknak kortárs alternatívát is kínál a műalkotások értelmezésében, befogadásában. Az együttes olyan területekre is eljut és hat, ahol a kőszínházi struktúra „hagyományosan szórakoztató” előadásai jelentik a színházművészetet. Enrico Morelli új munkája színvonalában és koncepcionálisan is szervesen illeszkedik a jórészt Juronics Tamás művészeti vezető által készített darabokból álló repertoárba. E kortárs koreográfiák ugyan nem tagadják meg gyökeresen a hagyományos balettesztétikát, ám a populáris látványviláguk és tartalommegjelenítésük mellett, a követhetőség mértékét szem előtt tartva, de a szerelem és az élet sötét oldalait is felmutatva, elgondolkodtatva és szórakoztatva, olykor-olykor az alvilág bugyraiba is elvezetik a nézőt.

 

Orfeusz és Euridiké (Szegedi Kortárs Balett – Nemzeti Táncszínház)

 

Zene: Soqquadro Italiano, Adrien Casalis, L’Arpeggiata

Fény: Stadler Ferenc

Jelmez: Bianca Imelda Jeremias

Díszletkoncepció: Enrico Morelli, Bianca Imelda Jeremias

Díszlet-kivitelezés: Scabello Bt.

Koreográfia: Enrico Morelli

Szereplők: Czár Gergely, Takács Zsófia, Wéninger Dalma, Horváth M. Gergő, Hegedűs Tamás, Vincze Lotár, Aradi Zsolt, Szigyártó Szandra, Kiss Róbert, Bocsi Petra, Nier Janka, Kovács Enikő, Tokai Rita, Stáry Kata

 

Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2018. június 27.

Fotók: Tarnavölgyi Zoltán