Világló részletek és digitális mélységnélküliség

A legtöbben íróként ismerik, noha fotográfusként kezdte pályáját. Nádas Péter „első szereleme” iránti vonzalma és rajongása mind a mai napig tart. Ezt bizonyítja a 2018. június 23-tól szeptember 2-ig, Autor auf reisen (Az író úton) címen látható Nádas-fotókból készült kiállítás is a Kunsthaus Zugban. Nádas fényképeiből már a múltban is nyílt kiállítás, többek közt Berlinben, Bukarestben, valamint Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Zugban sem ez az első alkalom, hogy megtekinthetőek az író fotói: 2012-ben In der Dunkelkammer des Schreibens (Az írás sötétkamrájában) címen mutatták be alkotásait a már említett intézményben – ekkor a kiállított képekkel együtt Nádas szinte az egész fotográfusi életművét a galériának ajándékozta.

Mindkét kiállítás címe utal rá, hogy Nádas „főállásban” mégiscsak író. Ugyanakkor az írói lét köré épített tárlatkoncepciók nem esetlegesek: saját fotói valóban végigkísérik az író életpályáját, beszivárogva a szépirodalmi művek lapjaira. A Saját halál című művét a gombosszegi háza udvarán álló körtefát megörökítő több száz kép egyes darabjai illusztrálják – mely polaroid sorozat a 2012-es zugi kiállításon volt megtekinthető –, de a Párhuzamos történetek mellé készült Párhuzamos olvasókönyvben is találunk tőle fényképeket.

A jelenlegi, két részből álló kiállítás egyrészt a régebbi, fekete-fehér, analóg képeire, másrészt a művész új, színes, digitális munkáira fókuszál. Nádas a természetből és/vagy a tárgyi világból kiragadott, hangsúlyozottan hétköznapi elemeket állít új fotói középpontjába. Van, hogy izoláltan, minden a saját helyén jelenik meg a képeken: a ruhák a fogason, a felhők az égen, Nádas (lábfeje) az ágyban. Számos fotón viszont egy kompozíción belül találkozik a természet és az ember által alkotott: a paradicsom és a paprika tányérra kerül, a műanyag szék pedig a kertbe, például a futótök közé állítva. De se az egyik, se a másik típusú fotókban sincs semmi meglepő vagy rendkívüli. Ahogy azt majd később látni fogjuk, Nádasnál a hangsúly nem is a kép tárgyára kerül, hanem a fényre.

Az új, telefonnal készített képek (Nádas 2003 óta elsősorban iPhone-nal fotóz) négy téma köré épülnek. Az első témába két fotósorozat is besorolható, melyeket az írói hivatásból adódó és azzal összefüggő (ösztöndíjak, rendezvények stb.) utazások kötnek össze.  Amíg az első az állandóan változó, európai (hotel)szobák részleteiről készített képek köré épül, addig a másik sorozat felvételei egy, hol öltönybe, hol például pizsamába felöltöztetett ruhafogast ábrázolnak. A következő fotófüzér központjában egy átlátszó, műanyag szék áll néhol alkonyati fénynél, kékesszürke hóban, néhol pedig színes virágágyással körülölelve. A harmadik témakört (Nádas egyik kedvenc fotótémáját) a különböző alakú és színű felhőkről készült fényképek alkotják. Végezetül pedig látható jó néhány, a gombosszegi ház kertjében termő zöldségekből álló, intenzív színektől „hangos” csendélet is.

Talán a felhőket ábrázoló fotókon érzékelhető leginkább az iPhone-nak az a színmanipulációs technikája, amit akár már a Kodak által bevezetett „amerikai álom”-szerű fotókhoz is vissza lehetne vezetni. Ahogy az iPhone-nal készült fényképeken, úgy a Kodak fotóin is egy nem létező tökéletesség (színe) köszön vissza, legyen szó akár az égbolt vagy az azt tükröző tenger kékjéről. A manipuláció eszközével, bár annak egy teljesen más technikájával kísérletezik Nádas is, amikor egy – a művész szerint ülésre alkalmatlan – átlátszó, műanyag széket fényképez le különböző hátterekkel. Az eredeti szerepét ellátni képtelen tárgy új funkciót kap: második objektívként kezd el működni a képeken. Az áttetsző szék megtöri a fényt, tükröz és eltorzítja a fénykép egyes részleteit, sőt a szék központba helyezésével háttérre és előtérre osztja fel a fotót. Ez a második lencse olyan mélységet kölcsönöz a képnek, pontosabban olyan mélység illúzióját kelti, amely – az analóg képpel szemben – egy egyszerű, digitális képen egyébként érzékelhetetlen lenne.

A sík jellegű, digitális képeknek való (látszólagos) mélységkölcsönzés gesztusán keresztül juthatunk el az analóg és a digitális fényképek közti különbségekhez és a reneszánsz perspektivikus festészethez. A reneszánsz festőknek elsőként sikerült elérniük (egy hálós séma előzetes felrajzolásával a vászonra), hogy a festmény többsíkúvá váljon és felosztható legyen többek közt háttérre és előtérre. Az új technika segítségével a festők ki tudtak emelni egy vagy több (központi) elemet a képről, így azok – a háttérben látható elemekhez képest – előtérbe kerültek, és egyfajta mélység- és távolságérzet illúzióját keltették a képen. „A fénykép festészeti szabályok nyomán szerveződik – írja Nádas Szűcs Attila ágyfestményeivel kapcsolatban. – […] A fényképészet a periferikus és perspektivikus látást egyesítő emberi szemmel és a látás realitásával szemben a reneszánsz korszak optikai felfedezéseivel áll közvetlen leszármazási kapcsolatban. A festészet és a fényképészet a látásnak ugyanazon lehetséges hasonlatát hozták létre. Az emberi foltlátáshoz és térlátáshoz csupán hasonlatként van közük.” Vagyis a fotográfia nem más, mint játék az érzékeinkkel, és nem a valóság tükrözése/ábrázolása.

Az analóg kép az anyag esetleges és véletlenszerű szemcséiben gondolkodik, e szemcsék materiális egységében, kontinuitásában, szemben a pixelek diszkontinuitásával. Továbbá a digitális (pixel)képek esetében már nem beszélhetünk semmiféle anyagszerűségről. Az analóg képek készítése során több múlik azon, hogy a fotósnak mennyi fényt sikerül „foglyul ejtenie” a képen. Az így elejtett (és ez által) „megtestesült” fény megrajzolja és kidomborítja a feketéből mindazt (az elkülönböződést), ami a fotón később láthatóvá válik.

A Világló részletek címen kiállított analóg, fekete-fehér fotók gyűjteménye (a fotósorozat elnevezése megegyezik Nádas legújabb, duplakötetes művének címével) hűen tükrözi, hogy Nádas képein a (részleteket kiemelő) fény kerül központba, annak megjelenítő és átrendező erejével. Ez a „sarokba szorított” és „elkapott” fény alakítja a két szobafal találkozását, vagy a falak és a mennyezet metszését ábrázoló képek kompozícióját, de ilyen (fel)világló részletként tekinthetünk Esterházy Péter vagy Pályi András arcképére is. Esterházy félig megvilágított arca a fotó sötétségbe merülő részleteivel együtt egészként rajzolódik ki és jelenik meg a képen. A „foglyul ejtett” fénynek köszönhetően szinte az író bőrének pórusaiba hatolhat a szemlélő vagy épp vizsgálódó tekintet.

Az új, mobillal készült fotók egy része is ebbe az irányba indul el, és arra tesz kísérletet, hogy kicselezze a pixelek mélységnélküliségét. Természetesen Nádas tisztában van az új médium korlátaival, mégis annak minden fogyatékosságával együtt (sőt rájátszva arra, és kiemelve azt) fotózza le a hotelszoba fogasára akasztott ingét, zakóját vagy épp pizsamáját. A képeken az olvasólámpa (mely olvasásra alkalmatlan, akárcsak az áttetsző, műanyag szék az ülésre) foltszerű megvilágítása, „igazi” mélység- és materiális érzet nélkül imitál valami hasonlót az előbb említett analóg képek mintájára.

Ahogy Szűcs Attila ágy-képeinek tárgya nem az ágy, hanem a fény, úgy Nádas egyes kiállított képeinek sem a szék, az ajtó, a szobafal, a fogas vagy Esterházy, illetve Pályi arcképe a tárgyai, hanem a rájuk vetülő fény mint alkotó jelenség, és ennek az alkotó mozdulatnak a láttatása. Az Ablak az ajtón című képen az ablak (alakja) csak a fény és az árnyék közös alkotásaként jelenhet meg az ajtóra vetülve. „A fény tulajdonságai közé tartozik, hogy megváltoztatja, átírja a tér geometriailag egyébként meghatározható dimenzióit – írja Nádas Szűcs képeiről. – Így keveredik a végtelenül rendezett a végtelenségig diffúzzal.” A képeken a fény mindig átír valamit a térben. És hogy ez a fénymozgás, illetve annak (sokszor öntudatlan) megfigyelése, valamint az, hogy mit „tesz” a fény, mennyire a mindennapi életünk része, arra Nádas a Világló részletekben adja meg a választ: „Ha a figyelem semleges, ha éppen semmit nem akarunk, még csak nézni sem, akkor önkéntelenül, ösztönösen követjük a fény és az árnyék útjait.”