Tudja valaki, mi folyik itt?

„Azt mondta, felcsillant előtte a titok, amikor olvasta a cikkemet. Csak egy pillanatra, de rákacsintott. És megkérdezte, gyakran foglalkozom-e titkokkal, mert ő ugyancsak kevés embert ismer, aki hozzá mert nyúlni a titkokhoz. És én csak néztem rá, (…) és nem akartam elhinni, hogy ezen a helyen, ebben a bűzben valakinek a szájából elhangzott az a szó, hogy titok.”

(Lebegés)

 

A kormányzó könyvtára (2010) című elbeszéléskötethez és a Drága vendelinek (2014) című regényhez hasonlóan Szalay Zoltán ötödik kötete, a Felföld végnapjai is egyfajta hézagos, mágikus realista, kafkai-krasznahorkai valóság-álomba kalauzolja az olvasót. Hét év termése ez a három „ciklusba” rendezett tizennyolc novella.

Az első ciklus, az Egérlyuk egy azonos nevű kocsma köré szervezett titokzatos, jobb napokat látott, halódó mikrocivilizációban játszódik, melynek egyedüli orientációs pontjai a Paula és Paulina szappanopera képsorai, maga a lerobbant kocsma és a Jägermeister. Innen mindenki régen elment már, „még amikor tizenhárom százalék alatt volt a munkanélküliség a környéken” (13.). A televízióban látott csillogás, az elérhetetlen luxuscikkek (Orrok és orrocskák), a tenyésztőtől rendelhető, nemes kutyafajták (A kutyatenyésztő), egy titokzatos (nem létező?) hegedűművész játéka, a lépcsőházban fel-felbukkanó, elérhetetlen kislány üdesége, a kutyatenyésztő lányának szeplőtelenül fogant kisbabája, egy kifosztott anya régi fotói a saját fiatalságáról (Az utolsó látogatás) mind-mind arra engednek következtetni, hogy ez a csaknem teljesen fogódzók nélküli világ valaha jobb napokat is megélt, de most már végérvényesen a pusztulás-felejtés-névtelenítés irányába halad. Az utcákat magukban motyogó, sáros öregek róják, a kutyatenyésztő terhes lánya elutazik és magával viszi üde élet-illatát, az anya szekrényéből eltűnnek az utolsó, még lenyúlható bankjegyek, és mindenki „egyre mélyebbre süpped valami ragacsos álomanyagba” (55.).

A második ciklus, A tökéletes szám kilenc novellája kilép ebből a kisvilágból. A ciklus darabjai a legkülönfélébb helyszíneken játszódnak. A kékfejű makákó című novellában gyilkosság tanúi leszünk egy két ember lakta sziget ködös évszakának elején. A sziget kapzsi öregje áldozza fel a hangos, tudálékos, szárazföldről érkezett kutatót, hogy elszigeteltségük megmaradjon. „Csak a hangos ember képes a hatékony küzdelemre” (74.), harsogja részegen Horst Westphal, az Akadémia tudósa, aki azt hiszi, bárkit megvehet. Mikor azonban az éjszaka sötétjében kint reked az emberi húst az utolsó szálig a csontokról lerágó kergerákokkal teli éjszakában, egyedül, a több zsáknyi élelmiszere, az ajánlólevelei, de még az útitársa, a „pokolzöld” szemű, aljadék Daniel sem menti meg.

 

 

A tökéletes szám saját gyereküket meggyilkoló fiatal párja mintha ugyanúgy a saját belvilágát védené, ahogy a mesebeli sziget öregje, csak ők sajnos valami jóval valóságosabbat, a – mondjuk így – többségi nemzeti elszigetelődésüket védik. Egy fővárosi informatikatanár és egy könyvelőnő egy teknősbéka formájú papírnehezékkel csapják agyon a kisfiukat, mert annak első, hároméves korában kimondott szavai a szíp, kísz, kírek, játík. A logopédus ugyan megállapítja, hogy ezek egy, ebben az országban is használatos idegen nyelv nyelvjárási szavai, de a szülők olyan távolinak érzik ettől a saját gyereküket, hogy inkább megölik őt.

A kötet egyik legnyilvánvalóbb irodalmi összekacsintása a Krasznahorkai László szövegtereit idéző A harmadik előadás. Ennek őrült, hallucinációktól szenvedő Mestere mintha Krasznahorai Théseus-általánosának szigorúan őrzött előadóját idézné meg, aki titokzatos Okinavai Guvatját, a rejtőzködés mesterét, a repülési képességét mindörökre elvesztett madarat keresi. („Ugyanazok lesznek az őreim lefelé menet is? Igen? Uraim, akkor én kész vagyok. Az előadásnak vége. Indulhatunk.”) A Mester három előadást tart, az első kettőn még beszél, a harmadikon már csak hallgat, és a hallgatásának erejével nyűgözi le a közönséget. Akárcsak Krasznahorkai Az isztambuli hattyújának 74 (nem létező) bekezdése fehér lapokon.

A keleti szárny című elbeszélés egy titokzatos, kafkai Palotában játszódik, melynek nyugati szárnyában a befolyásos, magas rangú emberek, míg a keleti szárnyban a cselédek, ügyintézők és az alagsorból néha felmerészkedő nyomorék gyermek élnek, szigorú rendben, egymással soha nem vegyülve. Viszont aki egyszer belép a Palotába, hogy az ügyeit elintézze, annak többé nincs kiút, egyik irodából a másikba küldik, míg végül arra sem emlékszik, hol járt már, arra sem, mikor érkezett és honnan, örök életében a folyosókon kell bolyongania.

A második rész novelláinak közös motívuma a csoda, a földöntúli boldogság keresése, ami mindenki kezéből kicsúszik. A szigetre hajózó tudóséból a kékfejű makákó és vele a szakmai elismerés, a gyilkos szülők ellen vádat emelő ügyészéből a „tökéletes szám”, a tökéletes előadást megtartó Mesteréből a nyugalom. A Kalitka depressziós fürje elpusztul, a Zebra titokzatos erővel bíró, megváltó novelláját sosem olvassuk el, Samu, a saját anyagi létezéséből kilépni vágyó, beszélő kutya inkább újra elnémul. A keleti szárnyból sincs kilépés, a kocsmai angyal végül mégis továbbáll, a futár, hiába találta meg egy út mellett felvett fiatal lány szemében a két hatalmasra táguló világot, végül mégis elengedi őt, és hazahajt a feleségéhez. Mindenkire rázárul a saját kiúttalansága és nyomorúsága. Nem drámaian, inkább egy szó vagy búcsú nélkül, lassan, fokozatosan, finom iróniával.

 

 

 

A harmadik rész maga a címadó elbeszélés, a Felföld végnapjai. Főszereplője, Vazul a Felföldi Köztársaság történetét írja, miközben haldoklik a felesége, félholtra vereti a hitelezője, a szeretője kidobja, ráadásul a szomszédja nyaralni megy, és otthagyja nála a kaméleonját, amitől a feleség halála után megzsizsikesedik az egész élet, az egész lakás. Vazul viszonylag könnyedén megírja az államalapítást és a lakosság eksztázisát, addig viszont képtelen eljutni, hogyan jutott mindez a teljes pusztulás sorsára. „Most, mikor megtalálta, eszébe jutott, hogy igen, a nevekkel akarta folytatni. Hogy mi lett a nevekkel. A nevekkel történt valami akkoriban. De tényleg, mi is történt?” Erre mintha visszafelé haladva választ adna a nem létező hegedűművész nyomába eredő kutyatenyésztő gondolata a bérház névtábláit olvasgatva: „a csengőkre ragasztott névcetliket olvasgatta. Néhányat ismert a lakók közül, de úgy tudta, már elköltöztek. Talán csak itt felejtették a nevüket.” (41.)

Szalay novelláiban folyamatosan jelen van a kutyamotívum. Akárcsak El Kazovszkij kutyái, ezek is magát a lelket hordozzák, jelentésük más és más. A kövér, milliomos és hangos, magát a világ urának képzelő kuncsaft kipirult arccal drukkol a schnauzerjének, hogy intézze el a szukát, Prikler, a pozsonyi jogász álmaiban gyerekkorától ott kísértenek az ajtót kaparó rottweilerek és labradorok, melyek felfalnák őt – és végül ezek a képzelgések kergetik a halálba. Samunak, az éneklő, valamint a szerelemről és anyagi létezésről beszélő kutyának mennie kell a gazdáitól, hiába béklyózza meg végül a teste. Rövid időre ugyan „megszólal a lelke”, de a már ettől halálosan kimerült kutyán túlad a család. „De azt azért – és most megkeményedett az öregember hangja –, azt azért nem hagyhatjuk, hogy a Samu gúnyt űzzön belőlünk.” (140.) „A kutyának végtére is az utolsó hely jár. A nőknek és a kutyáknak.” (139.) A kutyák fenyegetőek, a kötetet áthatja az állandó csaholásuk, a lelkiismeretünk vagy épp a régi bűnök hordozói ők. Rémálomszerűek, de „az igazi rémálmokból nem ébredünk fel” (22.).

A Felföld végnapjai mesteri módon vegyíti a valóságost a szürreálissal, az álom síkjaival, a szakrálist a profánnal, az abszurdot a lehetségessel. Provokatív és szenvtelen, és feloldhatatlan. Szalay írásait megfoghatatlan ígéretekre, lezárhatatlan történetekre és a titokra építi. Megyünk ugyan, nyüszítve futunk, de állandóan visszatérünk ugyanoda, ránk zárulnak a tereink, csapdába esünk. Minden valahogy semmilyen. Tudja valaki, mi folyik itt?

 

Szalay Zoltán: Felföld végnapjai. Kalligram, Dunaszerdahely, 2017

(1988)
Szerkesztő, kritikus. A pozsonyi Comenius Egyetemen végzett magyar–esztétika szakon. Királyhelmecen él.

Szabó Lovas Emőke

(1988) Szerkesztő, kritikus. A pozsonyi Comenius Egyetemen végzett magyar–esztétika szakon. Királyhelmecen él.