Néhányan végre megértettünk valamit

Talán a mai fiatalok számára elég nehezen érthető a filozófia helyzete Magyarországon az 1968-at megelőző időszakban. Bevallom, ma már számomra is nagyon idegen ez a korszak. S nagyon is lehetséges, hogy mindaz, amit elmondandó vagyok, tulajdonképpen csak az én fejemben néz ki úgy, ahogyan most megfogalmazom magamban, s persze a számotokra is. Egyáltalán nem tartok igényt arra, hogy kritikátlanul elfogadjátok. Sőt, nagyon is örülnék, ha valaki képes lenne igazítani a szövegemen.

A filozófusok valamennyien marxisták voltak. Ez tulajdonképpen olyan magától értetődő volt, mint az évszakok változása. Minden valószínűség szerint összefügg ez nemcsak azzal, hogy kötelező volt marxistának lenni – aki határozottan nem volt az, öregebbek, az igyekezett úgy tenni, mintha az lenne, pl. Mátrai elvtárs –, hanem azzal is, hogy a kor egyetlen jelentős magyar filozófusa, természetesen Lukács Györgyre gondolok, tényleg marxista volt. Mellesleg ő is meg volt győződve róla, hogy a gondolkodó ember nem is lehet már más, mint marxista – a polgári filozófia a marxizmus megszületésének pillanatától fogva válságba jutott. A polgári filozófia válsága címen 1947-ben a Hungária Kiadónál meg is jelentetett egy kötetet. Olyan esszék vannak benne, mint A polgári filozófia válsága, Az egzisztencialista etika zsákutcája, A kapitalista kultúra csődje, hogy a legjellegzetesebbeket említsem. Beszélgetések során is gyakran elmondta, hogy a marxizmus megszületésével a „polgári filozófiák” válságba jutottak, nem képviselnek többé progresszív eszméket, velük kapcsolatban az lehet az egyetlen feladatunk, hogy elemezve őket kimutassuk tarthatatlanságukat. Ez az „elemezve őket” persze valami gyanús burzsoá maradványnak tűnhetett az elvtársak szemében. De akárhogy is, Hegelig a filozófia történetének komolyan vehető alakjai a marxizmus haladó örökségét képviselik – te jó isten, már nagyon nehezemre esik a marxizmus-leninizmus szokvány fogalomtárát használni! Igen, nem haladó örökséget kellett mondani, hanem haladó hagyományt – ez a kettő első ránézésre nem látszik különbözni egymástól; de mégis van különbség, s egy komoly pártideológus szemében nem is jelentéktelen: a haladó örökség azt jelentené – gondolom –, hogy részét képezik a világról alkotott helyes, azaz – marxista-leninista – tudásunknak; beépültek ebbe a tudásba, ergo olvasni is kell őket, a haladó hagyomány meg csupán annyit, hogy tudomásul kell vennünk: a marxista tudás, a marxizmus megjelenéséig ez a hagyomány képezte a világ egészét illető, az abszolút igazságot egyre inkább megközelítő, de még távolról sem teljes tudásunkat, s féligazságként is a haladást képviselte, a marxizmus megszületésével azonban ez a tudás, amely a maga idejében haladó volt, nem képvisel már semmilyen értelemben igaz tudást, csupán a marxizmus előtörténetét képezi. Reakcióssá vált. Szóval minden haladó gondolatnak marxistának kell lennie, s ha valaki a világ egészét illetően nem Marx és Engels – no meg Lenin és 1956-ig Sztálin – tanaira építve, azokból kiindulva, persze mindettől nem is messzire elkalandozva gondolkodik, vagy uram bocsá’ kritikai éllel elemzi a marxizmus-leninizmust, akárcsak annak egyes megállapításait, az szembehelyezkedik a haladással. Félreértések elkerülése végett: nem Lukács gondolatait foglaltam össze itt, hanem a párt álláspontját, melyet Lukács nemcsak a nyilvánosság előtt, előttünk, tanítványai előtt sem vont kétségbe.

A filozófusok gondolkodásának helyessége felett a párt – a mindenkori kommunista párt, akárhogy nevezték is egy adott pillanatban – éberen őrködött. Hogyan volt lehetséges akkor, hogy a párt sokszor rossz szemmel tekintett a párthű Lukács György tevékenységére? Mert kétségtelenül ez volt a helyzet. Felelhetnék a kérdésre egyszerűen azzal, hogy a párt soha nem abból indult ki, amit valaki tett vagy gondolt, hanem abból, amit tehetett vagy gondolhatott volna, titokban tán tett is, gondolt is; a párt ébersége – „éberség”, igen fontos szó – nem azt jelentette, hogy odafigyelt az emberek megnyilvánulásaira, hanem hogy vesébe látott; azt látta meg az emberekben, amiről maguk mit sem tudtak. Hulljék a férgese, még ha nem is férges. Rajkot nem azért akasztották, mert áruló volt, hanem mert meggyőzték róla, hogy az volt. Nem árt, ha tudjuk: aki nem hagyta meggyőzetni magát róla, hogy ő áruló, mondjuk Szász Béla vagy Kojsza Ilona, amihez, gondolhatjátok, nem kis lélekerő és állóképesség kellett, azt nem akasztották fel, s nem kellett aztán nagy ünnepélyesen újratemetni. Nos: az 1949-es Lukács-vita – a részletekről most nem beszélek, hiszen itt úgy nagyjából húsz évvel későbbi történésekre vagyunk kíváncsiak, most csak 1968 előtörténetét vázolom – nem sokkal Rajk akasztása után félelmetes asszociációkat ébresztett az emberekben. Magában Lukácsban is, akit én akkor még nem ismertem. Senki nem lehetett biztos benne, hogy őt nem az ideológiai áruló szerepére szemelték-e ki. A kérdés tehát tulajdonképpen úgy kell hangozzék: miért pont őt, amikor mondandója a legcsekélyebb mértékben sem állt szemben a párt „filozófiai” álláspontjával; de ez a kérdés mégis rosszul van feltéve. Éppen egy párthű ideológust volt muszáj kiszemelni az ideológiai áruló szerepére. Egyrészt azért, mert ha létezett is a pártálláspontot el nem fogadó gondolkodó, az ki sem nyithatta a száját. Most, hogy leírtam, azonnal be kell látnom, ez az utóbbi mondat így nem igaz. Gondoljunk csak Bibó Istvánra, akit éppen Lukács bírálata nyomán távolítottak el az ideológiai színtérről 1949 táján. Másrészt azért pont őt, Lukácsot, mert a fenti logika szellemében éppen azt volt szükséges bizonyítani, hogy az áruló – s a hibás gondolat már önmagában is árulás – leplezi magát, a párt alapgondolatainak köntösébe burkolja veszedelmes elképzeléseit. Harmadszor pedig azért, mert minden valószínűség szerint valóban rettegtek Lukácstól. Nem mintha azt gondolták volna, hogy áruló. Garantáltan nem hitték. (Ezt persze már a szovjet elvtársak is rá szerették volna bizonyítani, nem máshol, mint a Lubjankán. Aztán mégis elengedték. Lásd Szereda és Sztikalin könyvét, 2002-ben magyarul is megjelent.) Hanem azért, mert mint teoretikus, mint gondolkodó fő eszével és óriási tudásával sokszorosan kiemelkedett a párt egész ideológusi táborából. Hogy is ne lett volna egy ilyen okos és nagy tudású ember áruló? – Hogy végül is miért úszta meg pusztán azzal, hogy eltávolították az ideológiai színtérről, azt most nem vizsgálom. Egyértelmű választ a kérdésre amúgy sem tud senki sem adni.

Valami másra szeretném felhívni a figyelmeteket. Az eddig elhangzottak során minden megfontolás nélkül szinte szinonimákként használtam a filozófia, ideológia, elmélet szavakat. Nem hanyagságból. Hanem mert olyan területen mozogtam, ahol ezek a szavak nem is váltak el egymástól. A kommunizmusnak a kommunista mozgalom által szem előtt tartott elmélete, melynek fontos alkotórészét képezte a dialektikus és történelmi materializmus „filozófiája”, ideológia volt; még csak azt sem lehet állítani, hogy az ideológia funkcióját töltötte be; egyszerűen minden eltűnt a hagyományos filozófia gondolatvilágából, ami nem a kommunista társadalom, ahogy mondták, felépítésének célját szolgálta. Akinek szerencsétlenségére valaha is kezébe került az SZK(b)P [Szovjetunió kommunista (bolsevik) pártja] rövid története (Kratkij kursz) címen összeállított – minek nevezzem? könyvnek biztos könyv volt, nevezem hát könyvnek – tehát könyv, s rálelt benne arra a bizonyos, ha jól emlékszem, negyedik fejezetre, melyet állítólag a kommunista mozgalom bölcs vezére, Joszif Visszarionovics Sztálin saját kezűleg fogalmazott, s amely A dialektikus és történelmi materializmusról címet viselte, az észrevehette, hogy a dialektikus materializmus, amely azt vizsgálta, hogy milyen a világ, s hogyan lehet megismerni, semmi más célt nem szolgált, mint a történelmi materializmus, ma úgy mondanánk, ontológiai és ismeretelméleti „megalapozását”, annak megalapozását, hogy a világtörténelem elkerülhetetlenül a kommunista társadalom létrejötte felé halad. Elkerülhetetlenül, a történelmi szükségszerűség rövid kitérőket esetleg megenged – mintha incselkednék a történelem útjába akadályt görgetőkkel –, de nincs olyan emberi erő, amely a folyamatot egészében véve feltartóztathatná – a történelmi materializmus ezt deklarálta.

 

 

Nem hiszem, hogy az 1968-at megelőző korszak már felnőtt és felnövekvő marxista filozófusai – magam is közéjük tartoztam – elgondolkodtak volna azon, hogy jogosult-e a filozófiát egy politikai mozgalom, majd egy politikai hatalom ideológiájának funkciójára redukálni vagy egyáltalában ideológiai funkciót is tulajdonítani neki. Ebből azonban semmiképpen sem következik, hogy valamennyien kizárólag vagy akárcsak nagy részben ideológiai funkciójára redukálták/redukáltuk volna a filozófiát. Ugyanakkor azok is, akik ezt nem tették, akik egyre kevésbé voltak elkötelezettek a valóságosan létezőnek (a fogalom még nem létezett), ők is fontos szerepet tulajdonítottak Marx 11. Feuerbach-tézisének. Nemcsak magyarázni, meg is változtatni a világot. És a különbség mégsem elhanyagolható azok között, akik számára az – most már így mondom – úgynevezett filozófia művelése nem jelentett mást, mint a mozgalom és a párt ideológiai szolgálatát, és azok között, akik jóllehet meggyőződéses marxistáknak hitték – vallották is – magukat, azaz szerepet tulajdonítottak a filozófiának a világ szebbé és jobbá tételében, arról azonban meg voltak győződve, hogy megértés nélkül ez nem fog menni. Az ember- és természetellenes – nem tudom, beszéltünk-e már akkor a természetről – kapitalista termelési módot fel kell hogy váltsa egy emberibb társadalom – hogy ez nem éppen a Szovjetunióban meg nálunk is épülő valami, azt elég hamar észrevettük. A lényeg és a jelenség konvergenciájára azonban megvoltak a legkülönfélébb magyarázataink. – Lábjegyzet: Amikor megkérdeztem Lukácsot, hogy azt meg hogy gondolja, hogy a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál, vajon szerinte Albánia jobb hely, mint Svédország, akkor szemrebbenés nélkül azt válaszolta, hogy állítását nem így kell érteni. Hát akkor hogy? Albánia lényege jobb, mint Svédországé. Magyarázatát kétkedve fogadtam, de hát ez már jóval 1968 után volt. Jóval? Hiszen öreg barátunk 1971-ben meghalt! Eddig a lábjegyzet. – Nem lehet a kapitalizmust csak úgy félresöpörni az útból, olyan, hogy a kapitalizmus nincs, helytől és időtől függően más és másmilyen, s „éppígylétét” szemügyre kell vennünk, mielőtt forradalmi úton szocializmussá alakítjuk. Szóval akármilyen primitíven is, de kezdett bennünk kialakulni valamifajta érzék a filozófiához – már akiben –, de én nem ebben látom felébredésünk lényegét. Különben is, egyre kevésbé tudom, mi az, hogy filozófia. Amíg az említetteken gondolkodik az ember, még mindig ideológiaként kezeli ugyanis a filozófiát. Ahogyan a nyugati marxisták mindmáig ezt teszik, azok is, akik úgy amúgy tagadhatatlanul éles eszűek. S tulajdonképpen miért ne szabadna ezt tenni, ha közben vigyázó szemüket sehová sem vetik? Nincs is már hová vetni.

Nem. A dialektikus és történelmi materializmus diktatúrájától való menekülésnek nem a finomítása volt az egyetlen útja. Az említettet, mondom, csak a menekülés látszatának tekintem – ma már. Hogy akkor hogy voltam ezzel? Az ördög tudja. Annyi azonban bizonyos, hogy bármit gondoltam volt is erről, gondoltunk volt is erről, más kísérletekbe is fogtunk. Mielőtt még megpróbálnék válaszolni arra a kérdésre, hogy kire vonatkozik ez a fejedelmi többes, s miféle kísérleteket emlegetek, hadd meséljem el az 1964-ben lezajlott elidegenedés-vitát. Ha jól meggondolom, azzal elkezdődött valami. Nagyon fontos volt a számunkra, hogy sikerült becsempésznünk az elidegenedés fogalmát a marxista filozófiába. A bölcs vezér brosúrája ilyesmiről nem tudott. A baj a kizsákmányolás és nem az elidegenedés – mondották az ortodoxok. Ennek a skolasztikusnak tűnő kérdésnek, hogy vajon a kizsákmányolás megszűntetése mellett az elidegenedést is külön meg kell-e szüntetni, vagy az elidegenedés, ha egyáltalában van ilyen – csak a fiatal Marx használta a fogalmat, az pedig nagyon is kétséges, hogy 1844-ben Marx marxista volt-e már –, a kizsákmányolás felszámolásával automatikusan megszűnik, kétségtelenül volt már kritikai – méghozzá politikai kritikai – éle. Azt állítottuk ugyanis, hogy minálunk a kizsákmányolás megszűnt már ugyan – aztán jött a Haraszti Miki, de már 1968 után, s tulajdonképpen azt kérdezte, hogy honnan vesszük ezt a hülyeséget –, de az elidegenedés bizony fennmaradt. A többi néma csend. Lehetetlennek érzem elmagyarázni, hogy mit értett Marx, aztán nyomában a korai marxista Lukács elidegenedésen – igaz, Lukács inkább eldologiasodásról beszélt, s a kettő távolról sem ugyanaz –, hogy mit értettünk mi akkoriban elidegenedésen – Márkus Gyuri nagyon pontosan és alaposan dolgozta fel a marxi fogalmat –, s hogyan képzeltük, hogy ez az elidegenedés egyáltalában felszámolható, hacsak nem mászunk vissza őseink nyomán a fára, mert hát ugye valami olyasmiről lett volna szó, hogy az emberi nem elképesztő sebességgel kiszélesedő képességeit az individuumnak is el kéne sajátítania, s meg is tehetné, de sajnos el van idegenedve.

S míg mi ezen törtük a fejünket – de hát ez volt a baj, hogy törtük a fejünket, s nem a dialektikus és történelmi materializmust értelmeztük és propagáltuk –, az elvtársak észrevették, hogy nyakatekert teóriáink mögött egyetlen szubsztanciális állítás rejlik: szerintünk ebben a szocializmusban nem minden fenékig tejfel. S némi Gyorskocsi utcai kihallgatásokkal jelezték is, hogy ez nekik nem igazán tetszik.

Na szóval: a fejedelmi többes. Persze hogy a Lukács-iskoláról beszélek. S most ne kérdezzétek, hogy azon belül kikről. A Lukács-iskolával való számvetés nem fér bele ebbe a szövegbe. Voltak a Lukács-iskolán kívül is, többnyire nálunknál fiatalabb filozófusok, akik szintén keresték a vészkijáratot, talán előbb, mint mi. Elmenni az analitikus filozófia felé kézenfekvőnek tűnt például. Szerintem Márkus is arra ment volna, ha személyes okokból nem ragaszkodik hozzánk. De – azt hiszem – nemcsak személyes okokból. Menet közben rájött, hogy őt is a világ érdekli, ő is megérteni akart. Egy igazán nem jelentéktelen tanítványa viszont, az Altrichter Feri az analitikus utat választotta. S itt eljutottam arra a pontra, ahol jelezni tudom, hogyan lehetett elindulni a filozófia felé anélkül, hogy expressis verbis szakítani kellett volna a marxizmussal. Szakítani ugyanis egy jó ideig nem akartunk még, már réges-régen nem félelemből: nagyon nehéz volt ettől a valláskarakterű ideológiától megszabadulni, különösen a szeretett Lukács György környezetében. A magam részéről – autentikusan vagy látszatra autentikusan csak magamról vagyok képes szólni – Husserl tanulmányaim… – Lábjegyzet: Husserllel foglalkozni, s nem azzal a céllal, hogy bebizonyítsam, ő is csak az imperializmus lakája, már önmagában egérút. Ahogy az volt Heller Ági foglalkozása az etikával, a marxizmusnak, tudva levő, nincs és nem is lehet etikája: a világtörténelem céljának szolgálatában lehet elkövetni bűnöket, ennek a fogalomnak azonban csak a zsidó-keresztény kultúrán belül van értelme (ld. Lukács: Taktika és etika, 1919!), aztán Arisztotelésszel meg a reneszánsz gondolkodóival, Fehér Dosztojevszkij-tanulmányai stb. Hogy Márkus Gyuri a marxizmuson belül kereste a kiutat a marxizmusból, az nagyon fontos, s külön tanulmányt érdemelne – eddig a lábjegyzet!  Egyszóval a magam részéről, de már 1968 után, számtalan esszében küszködtem a „haladó hagyománnyal”, míg úgy nagyjából a hetvenes évek közepén, hangosan kimondtam: nem vagyok már marxista. S nem óhajtok semmilyen -ista vagy -iánus lenni. Nem óhajtok semminek sem a szolgálatában dolgozni, igyekszem a saját fejemmel gondolkodni.

Hogy mindennek mi köze 1968-hoz? Nem tudom, de van hozzá köze. Woodstockhoz, a párizsi barikádokhoz, Benno Ohnesorghoz, s főként az emberi arcú lehetetlen szocializmushoz. 1968 őszén a Budapesti Iskola a mátrafüredi Akadémiai Üdülőben őszölt. A főúttól a házhoz egy murvával felszórt út vezet; ott álltunk, az út másik oldalán valami csöveket fektettek le. Amolyan műanyag csöveket. Ránéztünk a csövekre, s szinte egyszerre mondtuk ki: Több cső nincs! Nem tudom, betartottuk-e „fogadalmunkat”. Az embert azért a szép világ ígéretével könnyű csőbe húzni.

 

Az előadás az ez év június 1-én és 2-án az MTA Filozófiai Intézetében tartott  ’68 és a magyar filozófia című konferencián hangzott el.

(1935)
Filozófiát és német nyelv és irodalmat végzett az egyetemen. Általában nem volt a hatalom kegyeltje. Ma nyugdíjas egyetemi tanár, irkál ezt-azt.

Vajda Mihály

(1935) Filozófiát és német nyelv és irodalmat végzett az egyetemen. Általában nem volt a hatalom kegyeltje. Ma nyugdíjas egyetemi tanár, irkál ezt-azt.