A hiányzó szemszög

Az ausztrál Garth Davis a két évvel ezelőtti, nagy sikert arató első mozifilmje (Oroszlán) után egy meglehetősen nagy kihívást jelentő alkotás létrehozására vállalkozott. Mária Magdolna életét kívánta megfilmesíteni, akinek alakja a köztudatban meglehetősen torz módon összemosódott az Újszövetség más Máriáival. Az I. Gergely pápa által megalkotott képet olyannyira sikeresen vették át és konzerválták a különböző művészeti alkotások, hogy Mária Magdolna a „bűnös” vagy „bűnbánó” asszony archetípusává transzformálódott (ám a művészi ábrázolásokon túl gondolhatunk például a börtönszerű intézetekké váló Magdolna-házakra is, ahová az erkölcsi direktívát valamilyen tekintetben megszegő nők kerültek). Közel állása Jézushoz pedig annak a populáris kultúrában igen népszerűvé vált teóriának (melyre például Dan Brown A Da Vinci kód című regényének egyik szála is épül) az alapjává vált, mely szerint magdalai Mária a Megváltó felesége volt. Noha már a 20. század második felétől megindult az addigi sematikus Mária-képben elmozdulást eredményező folyamat (mely például a három bibliai Mária szétválasztásában vagy Máriának a krisztusi feltámadás első tanújaként való számontartásában nyilvánult meg), Davis filmjének kiindulópontját minden bizonnyal Ferenc pápa 2016-os – a film zárlatában is megemlített – dekrétuma jelentette, melyben Mária Magdolnát az „apostolok apostolnőjeként”, illetve evangélistaként nevezte meg, leválasztva alakjáról a bűnös nő meghatározást.

 

 

Az említettekből adódóan az alkotás forgatókönyvírói, Helen Edmundson és Philippa Goslett egy, a korábbiaktól merőben eltérő Mária-képből indultak ki, s forgatókönyvükben részben a Szentírásban (vagy épp az apokrif iratokban) olvasható utalásokra építettek, részben pedig áthelyezték a felhasznált mozzanatok hangsúlyait. Ebből a szempontból az ausztrál direktor vállalkozása Darren Aronofsky négy évvel ezelőtt bemutatott filmjének, a Noénak a koncepciójára emlékeztet; az amerikai rendező alkotásának címszereplője szintén egy olyan bibliai személy, akinek röviden elbeszélt és üres helyekkel teli története lehetőséget teremtett a szereplő lélektani motivációkkal való felruházására, s alakjának egy sajátos rendezői elképzeléshez való hozzáigazítására is.

 

 

Annak ellenére, hogy a Mária Magdolna biographic picture-ként (azaz életrajzi filmként) pozícionálja magát, összességében mégsem a főhősnő életútjára fókuszál, vagyis a rendező nem egy új információkkal és egy eddig ismeretlen háttértörténet bemutatásával kecsegtető alkotás létrehozására törekedett, hanem női perspektívából kívánta elmesélni a Krisztus kereszthalálához vezető történéseket, illetve a címszereplő alakján keresztül kritikát fogalmazott meg a nők vallásban és egyházban elfoglalt helyére vonatkozóan. Ezt hangsúlyozandó már a film kezdetén olyan nőként ismerjük meg Máriát, aki egyfelől csodatevő képességével emelkedik ki a közösségből (egy szülésnél segédkezik), másfelől pedig a patriarchális társadalom nyújtotta női szerepkör és alárendeltség elutasításával (mely az apja által kiválasztott vőlegény elutasításában nyilvánul meg). Ebben az alaphelyzetben a Máté evangéliumában olvasható rövid utalás (Mária démonok hatalmában állt, melytől Krisztus szabadította meg) itt új fénytörésben és más hangsúllyal jelenik meg, hiszen családja az alkalmazkodást elutasító nő ellenállásában az ördög befolyását véli felfedezni, melyet a gyógyítási képességeiről elhíresült Jézus segítségével akarnak megszüntetni, aki azonban a purgálás során nem találja démoni jelenlét nyomát. Mária tehát ebben az elgondolásban nem a bűnei okán, hanem a kor női nemmel szemben támasztott elvárásaival össze nem egyeztethető élet iránti igénye miatt válik kívülállóvá, mely igényét végül a saját akaratából történő megkeresztelkedése és Krisztus követőjévé válása elégíti ki. A döntése ily módon egyszerre individuális és Isten szolgálatáért való.

 

 

Davis alkotásában Mária képviseli a női szemszöget az Úr közvetlen szolgálatában részt vevő tanítványok között, az ő személye áll a dramaturgia középpontjában. Ez az oka annak, hogy a forgatókönyv kiiktatja az evangéliumokból ismert történetből azokat a szintén rossz szellemektől meggyógyított asszonyokat, akik Mária Magdolnához hasonlóan Jézus kísérői voltak, és a Golgotára is követték őt. Mária által egy olyan, a nők helyzetére vonatkozó kritika fogalmazódik meg, melynek hatására Krisztus gondolkodása is megváltozik, s nőkhöz intézett különprédikációjában arra világít rá, hogy a nők maguk rendelkeznek a lelkükkel, épp ezért az Istenhez való hűségüket minden esetben a hierarchiában felettük álló férfiak fölé kell helyezniük. Ezzel a megváltozott viszonyulással Mária döntése is legitimálódik, mely magával hozza saját szerepének felértékelődését és a férfi tanítványokkal való egyenrangúvá válását, hiszen már nemcsak puszta szemlélőként lesz jelen az utazás során, hanem maga foglalkozik a női hívőkkel, és ő végzi a megkeresztelésük rítusát is.

 

 

Mária Jézushoz való viszonyát szintén újszerű megközelítésben mutatja be a film, hiszen kettejük történetét nem a már említett népszerű teóriára építi fel, hanem egy spirituális egyensúlyt (férfi-nő) magában hordozó, platonikusnak nevezhető kapcsolat keretei közé helyezi azt. Ily módon Mária egyfelől a Megváltó tanításait leginkább értő – s egy fontos tekintetben azokat finomító – társa lesz, másfelől pedig a kettejük közt kialakuló lelki kapcsolat magyarázatul szolgál arra is, miért ő válik a Mesterének feltámadásáról elsőként meggyőződő, s arról tanúságot tevő evangélistává.

 

 

Aronofskyhoz hasonlóan Davis sem a bibliai textus szöveghű adaptálására vállalkozott, bár a film a Jézus kereszthalálához vezető fontosabb csomópontokat bemutatja (például a halott feltámasztása, a vak meggyógyítása vagy a templom előtti piac felszámolása), azonban a Szentírásban szerepelő egyes alakokat hús-vér figuraként ábrázolja. Júdást (Tahar Rahim) a forgatókönyv némiképp eltávolítja az Újszövetségből megismert alaktól azáltal, hogy tette előmozdítójának egy nagyon is megérthető és természetes emberi vágyat tesz meg (a halott családtagokkal való újraegyesülést). Ám a több dimenziós ábrázolásmód Krisztus láttatásában is megmutatkozik; Joaquin Phoenix megformálásában a Mester nem egy magabiztos és megközelíthetetlen alak, hanem időnként kételkedő, a csodatételek során kialakuló transzállapotot követően kimerültté váló férfi, aki képes saját nézeteinek revideálására is. Rooney Mara alakításában egy töprengő, visszafogott, könyörületes, ám véleményét bátran felvállaló nő jelenik meg a vásznon, egy olyan Mária Magdolna, akit korábban még sohasem láthattunk.

 

 

A színészi alakítások és az ígéretes alapkoncepció mellett az alkotás másik nagy erénye az atmoszférateremtésben rejlik. A film bemutatója előtt egy hónappal elhunyt, izlandi származású Jóhann Jóhansson megkapó, ám a patetikusságot mindvégig mellőző, szinte éteri dallamai remek egységet képeznek a messzemenően autentikusnak ható és festői szépségű (néhol számítógépes technikával megtámogatott) képeket komponáló Greig Fraser operatőri munkájával, melyek azonnal bevonják a nézőt a megidézett történelmi korszakba.

 

 

Annak ellenére, hogy Davis inkább a letisztultságot és a tradicionális történetmesélést részesítette előnyben a formabontó művészi megoldásokkal szemben, alkotása a hasonló tematikájú hollywoodi filmektől eltérően mellőzi a giccs határát súroló, hatásvadász, s az izgalom felkeltését szolgáló felesleges dramaturgiai kitérőket, s bátran felvállalja a témához illően lassan csordogáló, a szereplők elmélkedésére hangsúlyt helyező cselekményszövést.

 

 

A Mária Magdolna újdonsága és létjogosultsága tehát nem Mária élettörténetének aprólékos megrajzolásában vagy az igazán újító rendezői megoldásokban rejlik, hanem abban a finom, női szemszögön keresztül megnyilvánuló egyházkritikában, mely az egyes bibliai textusokból származó mozzanatok hangsúlyainak eltolása, a bibliai alakok motivációkkal való felruházása, valamint egy letisztult poétika révén képes érvényesülni.

 

Fotók: Universal Pictures

A film adatlapja a Mafabon