A lemúr ír, a filozófus bólogat

(fa)

„Addig nézzem a fát, míg semmi mást nem látok. Felejtsem el, amit tudok a fákról, úgy írjam le, hogy csak és kizárólag önmagára hasonlítson. Ébresszem rá egyediségének különös rangjára.” A regénybéli ifjú Garaczi Laci Flaubert Maupassant-nak szánt jó tanácsait igyekszik megfogadni, csak hát a Ligetben túl sok a fa. Ez lehetne a Hasítás alapkőletétele: a fától nem látni az erdőt, erdőben állni a fát bámulva. Arra, hogy a kettő együtt, egy időben megy-e, az íróvá avanzsálás liminális állapota adhatja meg a választ, ez a liminális, köztes állapot az ötödik lemúr-vallomás térideje. Bizonyos értelemben kontinuum, persze, egy életszakasz és életpálya illeszkedő egysége, azonban a regény belső világának mozaikjai rendkívül különböző életszakaszokat villantanak meg: hol a kisiskolást a pszichológusnál, hol a felnőtt férfit a parkban. Így tekintve minden mindennel összefügg – „Most mindent elfelejtesz. Mondd utánam: mindent elfelejtek”, miként a hipnózisba kerülő kissrác emlékezik –, az egyes momentumok azonban csak részben következnek a korábbiakból, úgymond emlékeztetnek egymásra (akár a lányoktól kapott pofonok az anyai taslira a villamosmegállóban), ily módon hálózatba foglalva a lemúr életének egyes élményeit. Garaczi, azaz az elbeszélő azonban nem gondolja túl e kapcsolódásokat, épp csak fölvillantja azokat („jelen lenni, jelt nem adni”), ezért hát a jelenlét rögzítésének kimeríthetetlen és beteljesíthetetlen feladatával birkózik a gyermek és a felnőtt. „Mi egy fa, kemény barnán zöld puhák.” Ennél adekvátabb fa-leírásra nem is igen vállalkozik a flaubert-i kihívásokat kereső író, és tulajdonképpen ironikusan arra a nietzschei alapvetésre is reflektál, mely szerint metaforák seregében gondolkodunk, amelyekről elfeledtük, hogy metaforák. Nincs két egyedi falevél, ahogyan nincs két egyedi fa – kemény barnán zöld puhák, mindenki el tudja képzelni, és működik, és érvényre jut az író írásának „igazsága”. Garaczi új lemúr-vallomása a sorozat talán legminimalistább darabja.

 

(minimalizmus)

Egy alkalommal a valós (?) Garaczi megjegyezte (talán egy Facebook-kommentben), amikor Raymond Carverről, illetőleg az amerikai szerző életműkiadásáról folyt a szó, hogy Carver úgyszólván a vérében van. Az első Carver-válogatást a Kalligram jelentette meg 1997-ben (Nem ők a te férjed), Hazai Attila is fordított bele, a kötetet John Barth alapvető írása, a Néhány szó a minimalizmusól vezeti be. Carver mondatai kopognak, mint a kellemetlen, szúró eső. Az, hogy a későbbi eredeti Carver-kiadások és az azok alapján készült új magyar fordítások mennyiben térnek el a korábban megismert változatoktól, nem különösebben lényeges, a dirty realizmus koszos felszíne alatt pusztuló életek sokasága sejlik föl páratlan megvilágításban, elhallgatások és elfojtások szorongató csöndjében. A Hasítás a készülő élet minimuma, amelyben azonban ugyancsak páratlan távlatok nyílnak. Ha tetszik, a lemúr-sorozatnak ez a leginkább coming-of-age darabja, de Carvertől inkább Bret Easton Ellis Nullánál is kevesebb című klasszikus debütje felé mutat, legalábbis ami az epikus világ terében való mozgást és fellépést, valamint a katonaság utáni bóklászós-tespedős hétköznapok ritmusát illeti. És bár emlékezetbe idézi ezeket a sajátos prózapoétikákat, Garaczi mégis sajátosan Garaczi marad, a lemúr hangja összetéveszthetetlen a maga redukáltságában, szűk nézőpontjában is. A diskurzusok nem keverednek úgy és oly szubverzív módon, mint mondjuk a Pompásan buszozunk repertoárjában, de a Hasításnak érezhetően más is a célja: csattanjanak a pofonok, tűnjenek el szerelmek, szűnjenek meg helyek, készüljön a szöveg. A lemúr olvas és ír, iszik és szív, és közben takarékos, mert csak arra koncentrál, ami a lényeg: kemény barnán zöld puhák. Mielőtt modorossá és feszengővé válna az írásgyakorlat, az elbeszélő szerencsére mindig továbblép, nem tulajdonít túl nagy jelentőséget semminek, minimalista jegy, hogy csupán a felszínt rögzíti, reflexiói is ezen a felszínen karistolnak. Alapvető hermeneutikai gyakorlat azonban, hogy e rögzítések és karistolások révén gazdag mintázat jön létre, amely ugyanannyira az olvasóé, mint a lemúré. A Hasítás tehát sokkal többet tud, mint amennyit mond.

 

 

(humor)

A lemúr-könyvek rendkívül szórakoztatóak, mert explicite humorosak. Még amikor komoly a jelenetezés, akkor is nevetésre késztetnek, ami a magyar prózairodalomban ritkaságszámba megy. A magyar próza többnyire ünnepélyes és komoly, sőt komor, sötét tónusú, és bár Garaczi iskolajeleneteinek, humorának van előzménye literatúránkban (Karinthy), kivételnek mondható, hogy valaki egész regényeken keresztül kitartja e sajátos hangot. Van-e mindebben veszély? De még mennyire. A humor veszélyes, mert ha nem jó, elbagatellizálja a történelmet, a kort, az életet, eltörli még azokat a karcokat is, amelyeket a felszínbe váj. Kikacagni a kort, a magyar félmúltat lehet, de az olvasó olvasó bizonnyal többet vár – nem feltétlenül tanulni akar, de megtanulni valamit, amit csakis abból a műből lehet. A lemúr-könyvek, így a Hasítás poétikája és a regény modalitása úgy humoros, hogy nem feltételezem, hogy az elbeszélő szándékosan nevettetni kíván. A jó humorista sem mosolyog, miközben viccet mond, és Garaczi, az elbeszélő bizonyosan nem viccet mesél. Mégis páratlanul vicces, és meggyőződésem, hogy a magyar prózának szüksége van a nevetésre. Nem a kinevetésre, hanem arra, amire a lét különösebbnél különösebb, mégis rendkívül hétköznapi szituációi késztetnek. Már a puszta rögzítés, tudomásul vétel és szelekció, amiben a Hasítás kimondottan erős – úgy válogatja és helyezi egymás mellé az élethelyzeteket, pillanatokat, tereket és időket, hogy egyszer sem döccen meg a szöveg, egyszer sem érezni huppanót olvasás közben –, egyszóval a kibontakozó élet (ami sosem múlt idejű, azaz retrospektív, visszatekintő, összegző, tapasztalatot didaktikusan és diadalittasan közvetítő, épp ezért a negyven pluszos Garaczi momentumai is rendre coming-of-age pillanatok) eleve vicces. Mi más lehetne? A feltárulkozásnak mindig megvan a maga humoros aspektusa, Garaczi pedig nem törekszik kitakarni azt. Talán nem is elhatározás kérdése mindez, egyszerűen ilyen az elbeszélőnek az elbeszéltekhez való viszonya – noha hangsúlyosabban ilyen, mint mondjuk az Arc és hátraarc esetében, amelyet végkimenetelében valamivel melankolikusabbnak érzékeltem. És bár a Hasítás kezdőmondata („Dolgoznom kell, különben elvisznek”) és zárómondata („Számolok, várom, hogy jön a fény”) a maguk kontextusában és szituáltságában, sőt poentírozottságában éppenséggel fennköltnek hathatnak, ezeket ugyanúgy áthatja egyfajta igenlés – amivel ismét Nietzschéhez jutunk. A filozófus bólogat.

 

(a nagy mű)

Legutóbb egy interjúban került elő, miként festene a lemúr-sorozat egyetlen terjedelmes kötetben, s mivel kiderült, Garaczinak még számos ötlete és terve van a folytatásokra nézvést, korai lenne a vallomásokat egy kiadványban látni. Az életmű, ahogyan a lemúr élete, nem lezárt, ugyanakkor az egy alkotásként való olvasás kérdése magában foglalja azt a felvetést vagy a nálunk időről időre fölmerülő óhajt, hogy mi van, mi lesz „a” nagy művel. Mit ír le a pályaív, hol vannak a csúcsok, mikor és milyen formában összegződik a lét. (Elképzelhető, hogy a középiskolai tankönyvek terminusai, a „létösszegző mű”, a „világdráma” meg „világköltemény” – még Nietzschénél is előkerülő – fogalma, melyet csak érezni lehet, poétikailag tetten érni kevésbé, a felelősek mindezen óhajokért és kérdésekért.) Ugyanakkor talán mégsem volna érdektelen a lemúr-köteteket egy kiadványban forgatni és követni, nem a teleológia, mint inkább a szorosabb összefüggések végett. Elképzelhető, sőt biztos, hogy másféle olvasást kényszerítene ki egy hasonló megjelenés, a pontszerűség kontúrosabb halmazt alkotna, és előfordulhat, az eddigieknél is világosabbá tenné, hogy Garaczinak a lemúr-könyvek a főműve. Innen nézve következetes alkotásfolyamatról beszélhetünk.

 

 

Mindez persze lehet, hogy önéletrajz vagy önéletírás (vagy annak megrongálása, miként Jánossy Lajos Paul de Man klasszikus dolgozata révén utal rá), a Pompásan buszozunk snecipecázás-jelenetében még Gara Lászlóval, a Hasításban ugyanitt már Garaczi Lászlóval van dolgunk – a lemúr mint visszajáró lélek (lásd a Pompásan buszozunk lemúr-szócikkét, melyet a nagyapa segítségével rekonstruál Laci) bármikor jogot formálhat a szólásra, ha magát mondhatja. Mit jelent, hogy magát mondja? Jánossy a következőket emeli ki ÉS-beli recenziójában: „Ezzel a rongáltsággal [az önéletrajz mint arcrongálással] van tisztában Garaczi, mit több, vállaltan azonosul vele, és fejleszti tovább a szocializációs kelepcék, a regresszív lázadások és az elfecsérelt szerelmek, a gyerekkori devianciák számbavételével, a hetvenes, nyolcvanas évek többszintű szubkultúráinak felvillantásával. Tőle megszokottan a korabeli élet tárgyi világát, nyelvjárását, szokásait, jellegzetes figuráit, az irodalmi szcenáriót, az úgynevezett magyar vendéglátást, a kezdetleges droghasználatot: a mákmetszés vadregényes kockázatait, sorolhatnánk, takarékos színekkel, de annál koncentráltabban teszi fel a »vászonra«.” Végkövetkeztetésében Jánossy a humor rései mögötti szakadékosságra és csöndre utal, mely „konok homály, néma tartomány”. (Utóbbit érteni vélem, idiomatikussá vált, előbbit kevésbé. Vissza a minimalizmushoz, mely eszerint maximalizmus: ott van minden fölfestve a hallgatásban.)

Ami még egyszer, az önéletrajziságot vagy az önéletírást, még inkább – Lejeune különös, de a maga módján megvilágító erejű fogalmát kölcsönvéve – az ön-írást (auto-gráfiát) illeti, egyfelől Garaczi, ha jól érzékelem, nem kötött semmi hasonló paktumot az olvasóval (a francia teoretikus szerint az önéletrajzi paktum jelöli ki világosan a szöveghez és az abban elbeszéltekhez való viszonyt), másfelől – méghozzá a lemúr felől – az ön-írás bevégezhetetlen feladatnak tetszik. Ha lenne paktum, könnyebb volna igazolni a hetvenes-nyolcvanas évek létezését is, így azonban „Garaczi”, a lemúr léte látszik igazolhatóbbnak, aminek persze elválaszthatatlan része a hetvenes-nyolcvanas évek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a lemúr-regényekben maga Garaczi vagy a lemúr a hetvenes-nyolcvanas évek. A magát mondja ezt a beszédet, ezt a szólamot, ezt a modalitást feltételezi, és mint ilyen, sikerrel teszi. De mi a szólamvezetés, mi a siker? „A stílus tülekedés. A siker bukás.” Szép szavak, mind jöhet.

 

Garaczi László: Hasítás (egy lemúr vallomásai 5.). Magvető, Budapest, 2018