Felszabadító fájdalmak szentje

Július 7-én először nyílt kiállítás Magyarországon a világhírű mexikói festőművész, Frida Kahlo képeiből. A tárlatra nagyon régóta várt a közönség, ezért is van nagy jelentősége, hogy viszonylag hosszú ideig, négy hónapon át lesznek láthatóak a képek Budapesten.

Frida Kahlo élete során közel kétszáz művet alkotott. Képeiből két nagyobb gyűjtemény létezik, ezek egyike magánkézben van, a másik pedig a mexikói Museo Dolores Olmedo tulajdona. Ez utóbbi gyűjteményből rendeznek kiállításokat világszerte, így igencsak nehéz dolguk volt a Nemzeti Galéria képviselőinek, amikor Budapestre akarták hozni a festményeket. Különösen nagy teljesítménynek számít, hogy a Museo Dolors Olmedóból érkezett harminc képen kívül más gyűjtőkkel folytatott egyeztetések után további öt alkotással sikerült kiegészíteni a Nemzeti Galériában látható tárlatot.

 

 

Mindezt azért nagyon fontos megjegyezni, mert igen átgondolt koncepció kell ahhoz, hogy ilyen lehetőségek mellett valóban jól működjön egy monografikus kiállítás: egyfelől sikerüljön átfogóan bemutatni egy festő életművét, másfelől viszont a kiállítás látogatójának ne maradjon hiányérzete, és ne érezze azt, hogy túl nagy hangsúlyt kapnak a pálya kevésbé fontos szakaszai, és túl kevés jelentős művet tekinthet meg. Különösen akkor van nehéz dolguk a kurátoroknak, ha egy olyan alkotóról van szó, mint Frida Kahlo, aki mára popkulturális ikonná vált, és ez a fokozott figyelem az életműre vonatkozóan számos leegyszerűsített értelmezést generál. Így a mostani kiállítás kapcsán a kérdés adott volt: sikerül-e a művész egy másik, kevésbé ismert arcát megmutatni, továbbá érvényes megközelítésmóddal gazdagítani a róla és munkáiról kialakított képet?

 

 

Lantos Adriána, a kiállítás kurátora arra törekedett, hogy a tárlaton a festő teljes életműve megismerhető legyen, ugyanakkor áthassa az a személyesség, ami Kahlo alkotásainak egyik legfőbb sajátossága. Nem véletlen tehát, hogy a kiállítást A törött oszlop című 1944-es festmény nyitja, ez a mű ugyanis nagyon jól összefoglalja Kahlo alkotói hozzáállását: a büszkén, szégyen nélkül felvállalt fájdalom és a szinte emberfeletti erő együttes ábrázolása. Egészen döbbenetes, hogy a festő a legborzasztóbb testi fájdalmak könyörtelen ábrázolásakor is mennyire erősnek mutatkozik önarcképein. Így ezeket a képeket nem csak a kompozíció, az alak merevsége, hanem a téma is egészen ikonszerűvé teszi: a festő szinte olyan rajtuk, mint a szentek, mártírok, akik a kínzások ellenére sem törtek meg, hanem hihetetlen tartás és erő árad belőlük. Talán pont ez az egyébként, ami Kahlót a műkedvelő kiállításlátogatók körén túl széles körben is népszerűvé teszi: a XXI század emberének szüksége van egy olyan szentre, aki megtanítja neki, hogy hogyan küzdje le a kultúránkat és társadalmunkat átható szégyenérzetet.

A kiállítás első része a festői kibontakozás éveit mutatja be: Frida Kahlo tizennyolc évesen buszbalesetet szenvedett, melynek során eltört a gerince, a medencéje, és egész életében fájdalmak gyötörték, valamint emiatt nem lehetett gyereke sem. Ekkor, az ágyban fekve kezdett el komolyabban festeni, első modelljei ismerősei, családtagjai voltak. Ezeken a képeken, például a húgát, Cristina Kahlót ábrázoló festményen is megfigyelhető az a kompozícióalkotás, már ami későbbi műveit, elsősorban önarcképeit jellemezni fogja.

 

 

A tárlat legérdekesebb és legnagyobb erejű része kétségkívül A fájdalom poézise elnevezésű szekció. Ennek egyik leghangsúlyosabb képe a Henry Ford kórház és a Repülő ágy című mű, amelyen férjével, a szintén festő Diego Riverával közös gyermekük elvesztését ábrázolja:  ő maga meztelenül fekszik egy kórházi ágyon, körülötte véres köldökzsinóron lebeg mindaz, ami fontos számára, vagy meghatározza az életét, halott magzata, törött medencéje, és azok az ajándékok, amelyeket Diegótól kapott.

 

 

Fontos megjegyezni, hogy a kiállítás nem kronologikus sorrendben mutatja be az alkotó életművét, hanem témák szerint csoportosít, ami általánosságban nagyon jó megoldás, hiszen összehasonlításokra, elemzésekre is lehetőséget ad, és összességében a kronológiától való elszakadás egyszerűen nagyobb rálátást ad az életműre. Ez a tematikus csoportosítás ugyanakkor néhány helyen problémákat is felvet: nem biztos, hogy jó megoldás a Reményt vesztve című műhöz hasonló kiforrott, lenyűgöző alkotások mellé olyanokat helyezni, mint amilyen például a korai A busz naiv, kissé leegyszerűsített kompozíciója.

 

 

A festmények tematikus bemutatása ugyanakkor számos fontos dologra is felhívja a figyelmet, amivel ki lehet egészíteni a hagyományosan ismert Frida-képet, és ez a kiállítás talán egyik legnagyobb érdeme. A szülőföldjéhez, Mexikóhoz és az indián kultúrához való ragaszkodást bemutató terem például egy nagyon érdekes kettősségre világít rá: bár Frida Kahlo a maga korában nagyon független és szabad nőnek számított, ennek ellenére nagyon fontosak voltak számára a hagyományok. Ennek a szekciónak az egyik legkülönlegesebb alkotása A dadám és én című festmény, amin a festő csecsemő testtel, de felnőtt arccal ábrázolja magát, és egy indián nő szoptatja. A nő másik melléből is folyik a tej, ezzel tulajdonképp nem csak Kahlót, hanem az egész földet táplálja. Természetesen ennek a műnek is van életrajzi háttere, mint a festő csaknem minden alkotásának: két hónapos korában anyja várandós lett a húgával, és nem tudta tovább szoptatni, ezért egy indián dajkára bízta. A nőre azonban Kahlo már nem emlékezhet, ezért takarja el festményén az arcát egy indián maszkkal.

Ezen a ponton megfigyelhető a kiállítás szervezőinek másik törekvése, vagyis hogy a tárlatot a közismert életrajzi adatok közlésén túl is személyessé tegyék: A dadám és én című képet ugyanis egy olyan piramisszerű dobogóra helyezték, amilyenhez hasonlót Diego Rivera építtetett a házuk kertjébe. A személyességet számtalan fotóval, archív felvételekkel is igyekeznek megteremteni, amik különösen az utolsó, Frida és Diego címet viselő részben jelentősek, valamint a kiállítást záró hang- és képinstallációban, ami a festő életének utolsó éveiben vezetett naplójából is tartalmaz részleteket. Többek között olyan különlegességek is láthatók itt, mint például Kahlo egyik magyar származású szeretőjének írt magyar nyelvű levele.

 

 

Ennek ellenére a személyes légkör megteremtése mégsem sikerült maradéktalanul: ez részben a Nemzeti Galéria épületének sajátosságaival magyarázható, a nagy, időszaki kiállítások megrendezésére szolgáló földszinti kiállítótér ugyanis egyszerűen túl tágas a harmincöt képhez, ráadásul Kahlo általában viszonylag kisebb méretű műveket alkotott (az életműben ritka A két Frida című 173×173 cm-es képhez hasonló méretű festmény). A szervezőknek nem volt lehetőségük arra sem, hogy személyes használati tárgyakkal egészítsék ki a tárlatot, mert a londoni Victoria&Albert Múzeumban Making Her Self Up címmel a budapestivel párhuzamosan zajlik kiállítás Kahlo személyes tárgyaiból. Így ez a tárlat közel sem annyira intim, mint amilyen például a 2010-es Frida Kahlo retrospektív volt a bécsi Kunstforumban (ott látható volt például Kahlo egyik gipsz fűzője is, amire magzatot és sarló-kalapácsot festett), azonban legalább annyira átfogó, ami a szervezők és a kurátor nagy érdeme. Így a kiállítás látogatóinak egyáltalán nem lehet hiányérzete: felkavaró, hiánypótló, nagy erejű tárlatot láthat a 20. század egyik legnagyobb hatású alkotójától Budapesten.

 

A kiállítás megtekinthető a Magyar Nemzeti Galériában 2018. július 7. és november 4. között.