Wittgenstein újratöltve

Tóth László könyvheti újdonsága sok tekintetben nem meglepő: amint előző versesköteteiben, ebben is nagy feladat (és teherpróba, próbatétel) hárul a versben megszólaló énre: ki- és össze kell magát raknia, mint már megannyiszor, s ennek a poétikai-szerkesztői rekonstrukciónak nem más a tétje, mint az önértelmezés, az önértés. A narráció kerül az előtérbe: ahogy a történet kibomlik (inkább sarjad, elkanyarog és nagy vargabetűvel önmagára kérdez vissza, mintsem tartana valami felé), az én is helyet kér benne magának, helyzetbe hozza magát, mint a Héjat az idő… című prózaversben, mely egy alvó lányt ábrázoló festményt ír le, pontosabban a festmény ábrázolta alvó lányt: „történeteket szerkesztek köré (…), s e történetekben önkényesen akár magamnak is szerepet oszthatnék”. Hasonlóan konstituálódnak a megidézett alakok is: apját a kert képe hívja elő, és fordítva, a kertet az apa (emléke): „Kivirágzott tavaszonként apámban, / és apám is kivirágzott benne.” – S persze az elbeszélőnek mindkettőhöz sok köze van: művelnivaló kertje is örökségként szakadt rá, ugyanakkor nem apja nyomában halad, hanem a magáét keresve: „nem az ő szívével várok esőre, napsütésre” (Isten ölében).

Ugyanilyen markáns vonása a kötetnek a nyelvre való hivatkozás és visszacsatolás, mely a legtöbb esetben stilisztikailag és retorikailag is jelölt; jó példa erre az Ahogy beléd hatolt anaforája: „És ahogy tudni kezdted: ez a szó. / És tudni, hogy hozzád szól. / És a szó is tudni téged.” Kitüntetett szerepet kap, miként az előző példa is mutatja, a szóismétlésben rejlő váratlan zárlat, rövidítés, csonkítás, itt egy sortöréssel elért jelentésbővüléssel: „minden hiába- / Valóság minden” (Autóbuszban). A ritmus felpörög, a hangzás az egymás mellé rendelés és az alliteráció révén egy soron belül is dominánssá válik: „hosszú hollófekete haj démonarc dús idomok” (Tanulmány a céllövöldés lányról).

 

 

Ezek a szóvariációk és szórendjátékok igazából a nagy (lélegzetű és merítésű) versekben teljesednek ki, s teljesítik ki a versben a gondolatiságot (és az enigmatikusságot) – lássuk erre például a Mintha pengével a szembe. Előtanulmány egy lehetséges verses önéletrajzi szimfónia nyitányához című vers indítását:

 

Talán akartad. Talán nem.

Ha tudtál volna akarni már akkor.

Mindegy most már. Most már úgyis

el(szelelt, -múlt stb.) a nagyja. S ez a lényeg,

hogy változtatni most már rajta nem,

tehát el- (l. m. f.)

 

A Virág helyett című versfüzér vizuálisan is érzékelteti – előbb az ijedséget, a habozást, végül a fájdalmat, a dadogást, az atomjaira hulló szavakkal:

 

s egész úton izgult

nehogy valami

nehogy valami baj

nehogy valami baj legyen

nehogy az ő kocsijában

legyen valami baj

veled

 

(…)

 

gyere haza haldoklik

haldoklik

haldok

hal

h

 

h

hir

hirte

hirtelen úgy éreztem

 

A kötet olyan versekkel kezdődik, melyek az írást és a nyelvet teszik meg központi tárgyukká, de már a verseket megelőző A nyelv előtt című finoman játékos és bravúrosan könnyed előszó (előszó-vers, vers helyetti vers, a vers előtti semmi) is a nyelvvel operál és a nyelvre reflektál, egyebek közt csaknem közhelyszerűen arról értekezve, hogy az írást nem a szerző, hanem az értelmező olvasó fejezi be, de nagyon fontos meglátásként zárójelben hozzáteszi: „de ő is csak arra az egyszeri alkalomra, s egy másodszori, többedszeri olvasásnál mindig újra és újra befejezi, s minden alkalommal másképp”.

Az első vers (Versen túli) még a papírra utal mint médiumra, ezt váltják a számítógépen írt versek, s Tóth László lassan elhagyja a szöveg(alkotás) tematizálását, ennek helyét a narratív térbe helyezett én foglalja el. Szép példája ennek a Tíz párizsi, mely egy rövid párizsi tartózkodásnak szentel tíz szakaszt, s ezzel indít: „Párizs megér egy izét / Egy sej-hajt egy huj-jujt”, s finom iróniáját olyan bravúros sorok szemléltetik, mint az alábbi kettő: „Ám ágyam az máris van / Hunyok Párizsban”. Vagy vegyünk belőle még kettőt, mert ez a vers a kedvencem, bő két évtizede, még a „tíz deka párizsi”-t is képbe hozza: „Máris megér egy mesét / Meg egy hogyishívjákot”.

 

 

A kötet végén a versek betűrendes jegyzéke található, keltezésükkel. Ebből kiderül, hogy csak három vers származik a nyolcvanas évekből, vagyis az 1987-es Éjjelenként a semmivel, avagy A tett nélküli színhelyek (válogatott és új versek) tekinthető e mostani előzményének. A fentiekből talán nyilvánvalóvá vált már az is, hogy a Wittgenstein szóvivője régebbi s új verseket tartalmaz, de pontosabb azt állítani, új s újabb versek gyűjteménye – nyolc fejezetbe szerkesztve. Nagyon jól megkomponált kötetről van szó.

„Valamikor a húsom álmodott, / ma a nyelvem, / a számban fészkelődő szó” – olvassuk a Ma az álom című versben, s ez a summázat jól kifejezi Tóth László költői pályájának ívét. „Nyelv nélkül is mondtad a fényt” – olvassuk a már idézett Mintha pengével a szembe versben, A bohóc búcsújában pedig: „emléktelen nyelvem is lassan / feladja már a szavakat / feledi a szót”.

Éppen csak az említés-emlegetés szintjén, tehát nem eltúlzottan, helyet kaptak a kötetben az öregedéssel foglalkozó versek is; egy jövőre hetvenéves művésztől nem is meglepő az ilyesmi. (Jövőre hetvenéves! Nekünk még a gimnáziumban úgy mutatták be őt, és Varga Imrét meg Kulcsár Ferencet, mint lázadó, lobogó hajú titánokat, akiktől éppen ezért illő bizonyos távolságot tartani – s lám, mára milyen közel kerültek hozzám, még az öregség elleni lázadásukkal is!) „Paradicsomot nyomkod szét a villájával a tányérján, s levét szürcsöl- / geti kéjjel. Harapni, rágni nem tud, tegnap húzták ki öt alsó fogát.” (Az öreg[edő] Ádám) A fogak külön verset is kaptak, csokonais-pannoniusi vidáman harsogó elégiát, Elégia a kihullott fogakhoz címmel, mely így indul: „Ó, ti önfeledt fogmosások, / ti céltudatos ide-oda s le-föl irányok, / ti határozott dörzsölések, boldog súrlódások, / búcsúzom tőletek, / de megőrizlek benneteket, / mint örök hiányt a számban.” Ugyanebben a (A delphoi trafikos című) ciklusban A bohóc búcsújának felütése: „valahol már fejtik / a természet valamely hegyfalából / lehet valahol most fejtik ki / majdani sírkövem”.

Ebben a ciklusban kapott helyet a kötet címadója, a Wittgenstein szóvivője is (Egy lehetséges ciklusból alcímmel), mely cím-szintagma már önmagában is fricska és túllépés Wittgensteinen, a vers középpontjában a következőkkel: „S tudja már, élete is egyre kevésbé / felel meg életének.” Magát a könyvet két Wittgenstein-idézet vezeti be, az első: „Itt még nagy hézag van a gondolkodásomban. És kétlem, hogy még ki fog töltődni”; a másik: „Hajlamos vagyok szélmalomharcot folytatni itt, mert még nem tudom kimondani azt, amit tulajdonképpen mondani akarok.” S valóban, erre (is) jó megoldás a költő mint szóvivő. A Mindent, mit mondani című vers szépen rímel a nyelvfilozófustól származó idézet-mottókra: „Mindent, mit mondani akar, / elmondat veled a mondat.” Ez már nyelvileg is több, mint anafora és alliteráció, a szövegbe helyezett-vetett beszélő helyett a szöveg beszél. Mondhatni, ez a vers Tóth László szóvivője.

 

Tóth László: Wittgenstein szóvivője, avagy Mondatok a ’mondatlan’ és ’mondhatatlan’ regényéhez. Gondolat, Budapest, 2018

(1963, Pozsony)
A Fórum Társadalomtudományi Szemle szerkesztője.

Csanda Gábor

(1963, Pozsony) A Fórum Társadalomtudományi Szemle szerkesztője.