Az objektív mögül belakott valóság

„A fotográfia képes azon pillanat érzését felerősíteni, amit akkor éltem meg, amikor exponáltam. A fényképnek nincs is más választása. A fotográfia nem lát a jövőbe. Meg persze a múltba sem. Egy kép mindössze az a pont, ahol a jövő összeér a múlttal. Ha úgy tetszik: a folyamatos jelen.”
(Bartis Attila: A vége)

 

Bartis Attila mindenekelőtt prózaírói munkásságával került az érdeklődés középpontjába, annak ellenére, hogy eredeti szakmája fotográfus. Pályáját ugyanakkor végigkísérte a látott valóság rögzítése, és ebből adódóan talán azoknak a rejtett összefüggéseknek a felfedése, amelyek meghúzódnak az általunk ismert jelenségek mögött. Legutóbb 2010-ben jelentkezett olyan kötettel, amely fotókat tartalmazott. A Magvető Könyvkiadó gondozásában megjelent a Csöndet úgy című képanyag mobiltelefonnal készült, Bartis elmondása szerint főként azért, mert egy komoly gép nem vehető elő minden helyzetben.

A Jáva szigetéhez kapcsolódó képek teljesen más oldalát mutatják meg Bartis világának, ami talán abból a tényből is adódik, hogy egy egzotikus közeg sajátos szférája adja a hátteret. Más kérdés persze, hogy egy számunkra idegen tér bemutatása-e a szándék (már ha létezik egyáltalán ilyen szándék), vagy egyszerűen csak a valóság óvatos feltérképezése, belakása történik.
Bartis képei nem kínálnak kapaszkodót ahhoz, hogy közvetlen benyomást kapjunk a távol-keleti világról, hiszen egy részük éppen olyan részleteket mutat, amelyek a világ bármely más pontján is készülhettek volna. A betonlépcsők, a felhők, az esős táj, meg a néptelen utcarészletek mintha egy általánosabb tapasztalat alapján próbálnák megragadni a világot, az elhagyatottság, az otthontalanság értelmezése felől.

 

Fotó: Bartis Attila

 

Másrészt az a tény sem hagyható figyelmen kívül, hogy Bartis A vége című regényének egy részét itt írta meg, vagyis a képeivel abba a közegbe is bepillantást enged, amely nap mint nap hatást gyakorolt a szövegeire. Talán ezért sem azt mutatja meg a „szigetekből”, amit a távol-kelettel való találkozás kapcsán elvárnánk, hiszen Jáva számára nem turistalátványosság, sokkal inkább az alkotáshoz szükséges menedékhely. Ha úgy tetszik, írói műhely, ahová bármikor elvonulhat. Ebben az elvonulásban pedig főként a megszokottság, a hétköznapiság kap helyet. Persze nemcsak arról van szó, hogy Bartis a mindennapi élet dokumentálására vállalkozott. Az is fontos, hogy ő abban a pillanatban hogyan látta mindezt. Hogy a különböző részletekből, a sivár terekből mit látott valóságnak. Bármennyire is megközelíthetőnek látszanak a részletek, mégis az lehet a benyomásunk, hogy ez a világ összességében megfejtetlen marad. Ugyanakkor, ahogyan A vége című regényében is írja, „csakis úgy lehet egyben látni az egészet, ha külön-külön a legapróbb részletekig lát az ember mindent”.

Mintegy nyolcvan fekete-fehér fotó rögzíti Bartis Jáván töltött időszakát, többségében olyan felvételek, amelyek mintha ki lennének ragadva az időből. Mindezzel együtt az is elmondható, hogy egy európai ember számára ez a kiragadottság az idegenség érzését is előhívja, hiszen az idő beazonosíthatatlanságával együtt szembetűnővé válik egyfajta hiány, a nyugati életmód szokásos „kellékeinek” a hiánya. A képeken mintha az emberi jelenlét sem lenne fontos, a fotók egy részén nem is látunk mást, csak állatokat, tárgyakat vagy éppen épületek részleteit. Meg sokszor az óceánt.
Ahogyan már fentebb megfogalmazódott, valószínűleg nem egy olyan vállalkozásról van szó, amelynek a távol-keleti világ bemutatása a „tétje”, sokkal inkább az érezhető, hogy az objektív mögül valaki folyamatosan szemlélődik, hol közelebb kerülve a valóság egy apró részletéhez, hol szándékosan távolságot teremtve. Persze mindezek által mi is bejárjuk valamennyire a helyszínt, még ha ez nem is a szokásos módon történik. Sokszoros szűrőn át szerzünk tapasztalatot az egzotikumról, hiszen Bartis nem az érdekességek és látnivalók felől közelít, sokkal inkább a valósághoz való személyes viszonya mutatkozik meg. A befogadó pedig, míg végigjárja és feltérképezi ezt a különleges világot, arra is kísérletet tehet, hogy feloldja önmagában az idegenség érzését.

 

Fotó: Bartis Attila

 

Kivétel nélkül fekete-fehérben láthatjuk a „szigeteket”, de ez korántsem jelenti azt, hogy nyomasztóvá válna a látvány. Sőt, azzal is szembesülhetünk, hogy ebben az idegennek tűnő közegben helye van az életnek, néhol felfedezhetünk bizonytalan fényforrásokat is, mondjuk egy ablak mögül, mintegy finoman jelezve valakinek a jelenlétét. Ugyanakkor a világos részletek eleve feloldják azt a sokszor nyugtalanító érzést, amit egy fekete-fehér világ szemlélése vált(hat) ki belőlünk.

Viszonylag kevés támpontot kapunk a képekhez a tárlatot végigjárva, a képcímek egy külön tablón olvashatóak, magáról Bartisról pedig Kemény István tárlathoz írt útmutatója által kapunk némi információt. Eszerint Bartis képein ugyanaz a sajátos világlátás mutatkozik meg, mint a prózájában. Azért is érdemes beszélni a képek és a szövegek párhuzamáról, mert mindkettő ugyanarra tesz kísérletet, a valóság és a hozzá fűződő viszonyunk folyamatos értelmezésére. Bartis számára semmi sem látszik szükségszerűbbnek, mint rögzíteni, dokumentálni szinte már kényszeresen.

 

Fotó: Bartis Attila

 

A vége című regényben Szabad András azt mondja, hogy a fényképezőgép mindig nála van, mintha egyenesen valamelyik testrésze lenne. Aztán hozzáteszi, hogy igazából ez ad biztonságot a számára. A regényben megteremtett fotográfus alakja a valóságba próbál kapaszkodni, ez a szándéka mindennél fontosabbnak látszik. Másrészt az is figyelemreméltó, hogy Bartis szinte mindvégig a fotográfus szerepéből működteti a szöveget, ez ugyancsak A vége című regényében mutatkozik meg leginkább. Sokszor találkozunk olyan leírásokkal, amelyek erőteljes képszerűségre épülnek. Vissza-visszatér például a pontos megkomponáltság szükségessége, illetve az is, hogy mindezzel mit tudunk láttatni abból, ami eleve megragadhatatlannak mutatkozik. („Középen diófa, balról kerítés, jobbról a nyúlketrecek, de persze, ez a jó képhez még kevés. Azt is tudnod kell, miért pont a diófa van középen.”)

A kiállítás megnyitóján Kemény István arról beszélt, hogy Bartis képei a teremtett világról szólnak, akár létezik Teremtő, akár nem. És ezzel együtt arról is, hogy ő hogyan látja ezt a teremtettséget, milyen összefüggéseket fedez fel, és mi mindent akar nekünk megmutatni ebből. Bartis pedig arról ír, lefényképezhető-e Isten. Arról nem, hogy Jáváig kell-e utazni a válaszért.

 

A kiállításhoz kapcsolódó kiadvány: Bartis Attila: A szigeteken. Magvető, Budapest, 2018