Horrorba oltott családi dráma

Az amerikai színész-rendező, John Krasinski harmadik filmje – előtte két romantikus komédiát (Brief Interviews with Hideous Men, Szeretteink körében) rendezett, amelyek nem rengették meg különösebben a filmvilágot –, a Hang nélkül tökéletesen illik a ma oly divatos poszthorrorok sorába. Képes kiforgatni, újraértelmezni vagy többletjelentéssel felruházni a horror ezerszer ismételt toposzait.

A tavalyi év nagy kritikai és gazdasági sikere ebben a műfajban a Tűnj el!, amellyel Jordan Peele elsőfilmes rendező ügyesen csavart egyet a rasszizmus kérdésén. Nagy hasonlóságot mutat a Hang nélküllel, hogy mindkét mozifilm szinte a semmiből előbukkanva, minimális költségvetésből elkészítve lett óriási siker. A Hang nélkül azzal az alapfelállással sorolt be a poszthorrorok sorába, hogy Krasinski szinte a teljes filmjéből száműzte a dialógusokat, a beszédet és a mindennapi életünk során keletkező hangokat. Igaz, hogy ezzel arra kéri a nézőt, hogy némi kompromisszumot kössön a filmje kedvéért, de ha hajlandók vagyunk ezt megkötni, akkor nagyszerű filmélményben lesz részünk.

 

 

A történet szerint a Földet olyan idegen lények szállták meg, amelyek ugyan vakok, de nagyon kifinomult hallással rendelkeznek, és mindenre támadnak, ami él és bármilyen apró hangot kiad. Ebben a helyzetben próbál boldogulni az Abbot család: az apa, az anya, a lányuk és a fiuk. A lány éppen a tinédzserkorba lép, így szinte minden ellen lázad. Az apa arra tanítja a fiát, hogyan váljon később a család fenntartójává és védelmezőjévé ebben a szörnyűségekkel teli világban. Nem könnyíti meg a dolgát, hogy a fiú mindentől retteg, ami a biztonságot jelentő farmjukon kívül található. Az édesanya pedig gyermeket vár. Egy olyan világban, ahol a csecsemősírás egyenlő a halállal.

 

 

Bár az alaptörténet valóban egyszerű, de ennek ellenére irtó nehéz belőle filmet készíteni. Hogyan tudnának az emberek teljesen csendben, mindenféle hang nélkül leélni egy teljes emberi életet? Gondoljunk csak bele, ha arra kérnének minket, hogy hang nélkül létezzünk akár csak pár óráig is, biztosan elbuknánk a feladatot. Lehetetlen hang nélkül élni. Lehetetlen olyan filmet rendezni, amiben hang nélkül élnek. Ezért a film élvezhetőségének céljából John Krasinski tesz néhány engedményt, pl.: a szörnyek az óra ketyegését meghallják, de az ember hangos szuszogását már nem, szereplői egy ágymatraccal tökéletesen hangszigetelté teszik a pincét, és ehhez hasonlók. Vagy elsiklik olyan apróságok felett, hogy mi van akkor, ha tüsszentenünk kell, esetleg hirtelen köhögés tör ránk. Ha nagyon szigorúak akarunk lenni a filmmel, ezt negatívumként is felfoghatjuk, az viszont kétségkívül pozitívum, hogy a filmnek saját szabályrendszere van, amit az elejétől a végéig betart. Ha a szörnyek a film elején nem hallották meg az emberi szuszogást, akkor nem fogják meghallani azt sem a közepén, sem pedig a végén.

 

 

Persze ennek ellenére a Hang nélkülben is előfordul  néhány kisebb-nagyobb logikai döccenő, amelyekből talán a legszembetűnőbb az, hogy mit keres egy beérett kukoricatábla a másfél éve hang nélkül élő Abboték farmján. Akad ugyan a filmben néhány felesleges és túlságosan klisés jumpscare is, de ezek egyáltalán nem befolyásolják az élvezhetőséget, és igazán szőrösszívűnek kell ahhoz lennünk, hogy ezeket emeljük ki, és ne azt például, hogy Krasinski mozija milyen okosan és zökkenőmentesen lavíroz a stílusok között.

 

 

A Hang nélkül egyszerre horror, karakterdráma és thriller is, valamilyen szinten még némafilmnek is felfogható. A film néha kimondottan ráerősít a némafilmes hatásra, előtérbe kerül a zene, miközben a színészek dialógusok hiányában az arcuk rezdüléseivel – igaz nem annyira túljátszottan, mint a némafilmek korszakában – próbálják a néző tudtára adni érzéseiket. És sikerül nekik, horrorfilmmel kapcsolatban ritkán szoktuk kiemelni a színészi teljesítményt, de itt mindenképpen meg kell említenünk, hogy a Hang nélkül milyen erős ezen a téren is.

 

 

John Krasinski a szkript megírása és a film megrendezése mellett a főszerepet is magára vállalta, partnerének pedig a legmegfelelőbb személyt találta meg Emily Blunt személyében, akivel való életben is párt alkotnak. Blunt kvalitásai ismertek, nagyszerűen hozza a kétségbeesett, de erős anya karakterét. John Krasinski viszont eddig leginkább vígjátékszerepeiről volt híres, de itt és az előző filmjében, a 13 óra: Bengázi titkos katonáiban is nagyszerűen megállta a helyét a drámai szerepben is. Mivel beszéddel és dialógusokkal szinte semmit sem mondhatnak el a nézőnek, így mindketten csak a mimikájukra és a tekintetükre támaszkodhatnak. Mindkettőjük játéka kiemelkedő, ám Bluntnak és Krasinskinek is van egy-egy csúcspontja a filmben, amivel bizonyítják nagyszerűségüket. Blunt arcát a fürdőkádas jelenetben, amelyben szülés közben támadnak rá a szörnyek, különösen érdemes figyelni, olyan rémület és kétségbeesés ül ki az arcára, amelyről a mozi után napokkal sem tudunk megfeledkezni. Nem csoda, hogy ez lett a film egyik ikonikus. Krasinski nagyjelenete a gyerekeit védelmező apa ordításban teljesedik ki. Ott van a tekintetében minden, gyűlölet, félelem, megkönnyebbülés és lemondás.

 

 

A legnagyobb dicséret azonban a két gyerekszínésznek jár. A 13 éves Noah Jupe istenadta tehetség, George Clooney, aki 2017-ben a Suburbiconban rendezte őt, az egyik legjobb színésznek mondta, akivel hosszú pályafutása során dolgozott. Jupe fiatal kora ellenére minden rezdülésével át tudja adni, hogy mennyire retteg az őt körülvevő világtól. Leginkább a szeme az, ami elárulja, mennyire fél, tapasztalt színészek sem képesek ennyi rettegést közvetíteni egy-egy pillantásukkal.

 

 

Millicent Simmonds, aki a házaspár siket lányát játssza, a való életben is halláskárosult, nagyon jól adja a durcás, kezelhetetlen kamaszt, aki leginkább az apja szeretetére és megbecsülésére vágyik. Az egyik pillanatban esendő gyermek, akit legszívesebben magunkhoz ölelnénk és vigasztalnánk, a másikban viszont már egy flegma tini, aki önfejűségével nem csak a szülei idegeire megy.

Krasinski éppen akkor lett ismét apa, amikor a film szkriptjével dolgozott. Elmondása szerint megint szembesült azzal, hogy egy védtelen gyermek sorsa csak a szülőn múlik, és ezt az érzést, a félelmet, az aggódást próbálta beleszőni a film forgatókönyvébe, ettől annyira élethűek és a néző bőre alá kúszóak a drámai jelenetek.

 

 

A mozi első fele dialógusok nélkül is nagyon ügyesen rajzolja meg a karaktereket: a felelősség súlya alatt roskadozó apát; a terhes anyát, aki próbálja összetartani a családot; a legkisebb fiút, aki rémülten próbál beletanulni a családfő szerepébe; és a kamasz, siket lányt, aki szívesen lépne az öccse helyébe, és bizonyítaná édesapjának, hogy meg tudja állni a helyét ebben a rémisztő világban.

Ekkor még nem is látjuk teljes valójukban a szörnyeket, csak néha, egy-egy elsuhanó árnyként, mégis markoljuk a székünk karfáját. Krasinski elképesztően jól teremt feszültséget szörnyek és dialógusok nélkül is. Érezzük, hogy mennyire ingatag ez a családi béke, tudjuk, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet az a végzetes hiba, aminek következtében a családnak szemtől szemben is fel kell vennie a harcot a szörnyekkel.

Aztán a film második felében eljön ez a pillanat, és a dráma átvált horrorba, de azért még itt is akad jó néhány olyan mozzanat, amelyek mélyítik a karaktereket.

 

 

A Hang nélkül egy remek horror is. A film büdzséje 17 millió dollár volt, ami a mai filmkészítési viszonylatban szinte aprópénz. Gondoljunk csak bele, Robert Downey. Jr., a Vasember megformálója összesen 8 percet szerepelt a Pókember: Hazatérés című képregény-adaptációban, és ezért a 8 percért 10 milliós gázsit kapott. A minimális büdzsé ellenére a Hang nélkül ezen a téren is kiemelkedően teljesít. Ez leginkább annak köszönhető, hogy a forgatás 90%-ban igazi terepen zajlott. Abbotték farmja a való életben is létezik, a közelben egy vízeséssel, amelynél a film azon kulcsjelenetét forgatták, amelyben először szólalnak meg hangosan a szereplők. Nem messze onnan találták azt a használaton kívüli lovas iskolát, amelyben a film belső jeleneteit forgatták. Így bőven volt arra pénz, hogy a CGI segítségével félelmetes űrlényeket kreáljanak, és kivitelezzék az akciójeleneteket.

 

 

A Hang nélkül sikere nem véletlen, szinte minden összeállt, ami egy maradandó moziélményhez kell: jó forgatókönyv, remek színészek, tökéletes látványvilág, de a film legnagyobb pozitívuma mégis maga a rendező, John Krasinski. A már említett két nem túl jelentős vígjátékon kívül a Hivatal című sorozat néhány részében állt még a kamera mögé. Erre minimális tapasztalattal elkészítette az elmúlt évek egyik legmeghatározóbb és legkülönlegesebb filmjét. Tapasztalt direktorokat megszégyenítő gördülékenységgel lavírozott a műfajok között, feszültség és csend szimfóniáját vezényelte a vászonra. A film első fele inkább családi drámaként funkciónál, amelybe a legmegfelelőbb pillanatokban és a lehető legjobb ritmusban helyez el olyan képeket és információmorzsákat, amelyek arra emlékeztetnek, hogy ez mégiscsak egy horrorfilm. A második felében már a horror elemei dominálnak. Azonban itt is vannak olyan csendes, bensőséges képek, amelyeknek köszönhetően ekkor sem távolodunk el teljesen Abboték családi drámájától. Ezek sem törik meg a ritmust, csak lélegzetvételnyi pihenőt engednek meg a néző számára az egyre növő feszültség közepette.

Remélhetőleg a jövőben ismét beáll a kamera mögé, bár erre most valószínűleg várnunk kell egy kicsit, hiszen Krasinski következő projektje az augusztusban debütáló Jack Ryan sorozat lesz, ami, ha sikeres lesz, több évre is lefoglalhatja a színész-rendezőt. De van egy olyan érzésünk, hogy megéri várni, mert Krasinski vagy szépen csendben, mint most, vagy egy elképesztően nagy durranással, de megint elkápráztat minket.

 

Fotók: Paramount Pictures

A film adatlapja a Mafabon