Tudás nincs, csak gyanakvás

Eltöprengtem rajta, vajon hogyan fogadhatták a kiadóban az ötletet, hogy Szvoren Edina legújabb novelláskötetének a címe Verseim legyen? A tippem, hogy túl nagy ellenállás nem lehetett, hiszen eladási szempontból általában egy novelláskötet nem teljesít nagyságrendekkel jobban egy verseskötetnél, számottevő kereslet csak a regény iránt van, így egy ilyen játék piacilag nem jelenthet komoly veszteséget. Akárhogy is, az ötlet sikeresen átment, aminek olvasóként csak örülhetünk, mert érdekes olvasati lehetőségeket nyújt.

A cím kapcsán eljátszadozhatunk például a gondolattal, milyen közel van egymáshoz a novella és a vers. Szvoren Edina novellái formailag látszólag hagyományosak, viszont annyira dominál bennük az elbeszélői hang, a jellegzetes, sajátos nyelv, a különleges mondatok, és olyan fontos bennük a sűrítés, az elhallgatások, a ritmus, hogy nem lenne túl bonyolult versekké szerkeszteni őket. Megkockáztathatunk egy olyan állítást is, hogy ezek a Szvoren Edina-novellák valójában novellákba bújtatott versek, a sorkizártan tördelt, hagyományos formájú prózaszövegek mélyén lírakonstrukciók lapulnak. A rejtőzködés ugyanis alapvetően sajátja Szvoren Edina szövegvilágának. Másrészt azonban, ha versek, akkor maximálisan „depoetizált” versek, Szvoren Edina világa bizarrul prózai.

Egyszerű történetek ezek, életünk látszólag legszürkébb, eseménytelen epizódjai, amelyeknek anyagát főként rutinos mozdulatok, bevett szabályok, fontosként prezentált sablonok, jelentékenyként tálalt megállapítások, tudálékos megfigyelések adják („úgy hozta a sors”; „szövevényes, morózus dolgok ezek”; „egymás mellé rendeli őket az élet”), mintha mindennek tökéletesen meg kellene felelnie egy olyan nagy szabályzatnak, mint a reklamációs pult „ötvenoldalas szabályzata” az Áruházi blues című novellában. A szereplők szintén igazi hétköznapi figurák, akiken látszólag semmi érdekes nincs, van családjuk, munkájuk, ismerőseik (vagy épp nincsenek), nem történik velük semmi olyan, amiről érdemes lenne könyvet írni. Közben meg mégis.

A Szvoren Edina-novellák már a szerző előző köteteiben is azt az alapképletet követték, hogy egy nagyon részletesen leírt környezet elképesztően aprólékosan tárgyalt, tökéletes pontossággal szemléltetett, hétköznapi eseményei közé betüremkedik valami idegen elem. Mindent tudunk a felszínről, a leírások mániákus részletezése garantálja, hogy minden tárgynak a tulajdonságait, minden szereplő fontos és kevésbé fontos vonásait a lehető legalaposabban megismerjük, a sok különleges kifejezés alkalmazása nem hagyhat semmi kétséget, hogy itt teljes szakszerűséggel megjelenített valóságszeletről van szó. Mindeközben felbukkan valami, általában egy kifejtetlen, akár sablonos mondat által (pl.: „Azon a novemberi napon, amikor a férjem bizalma megrendült bennem…”), ami onnantól végig ott kísért a történetben, de nem tudhatunk meg róla semmi lényegeset. Esetenként ez a dolog épp az egész novella központi eleme, mint pl. a Hátunk mögött a surrogás című írásban, ahol egy csapatnyi gyerek (?) egy testet cipel magával valahova, de csak magának a cipelés körülményeinek, nehézségeinek leírását kapjuk, azt nem tudjuk meg, valójában mi történt. Értetlenül állunk a Popa Éva című novellában az előtt a kapcsolat előtt, amely az elbeszélő anyja és az albérlő között szövődik, miközben látszólag minden az elbeszélő szeme előtt zajlik. Hasonlóképpen nem tudunk meg részleteket a Szeretnék mondani valamit az életemről című novellában arról a bűncselekményről, amelyért az elbeszélőt többhónapos börtönbüntetésre ítélték, mindössze következtethetünk, illetve egyetlen mondat igazít el bennünket („Állatokkal láttak”), hogy valamiféle szodómia állhat a háttérben. Ahogy az – egyébként csodálatos című – Arról, hogy miért nem lehet gyertyafénynél újságot olvasni egy Föld körül keringő űrhajón című írás elbeszélője mondja: „…én tudatlan vagyok, korántsem gyanútlan” (67.). Szvoren Edina elbeszélői tökéletes tanítványai Wittgensteinnek, amiről nem lehet beszélni, arról következetesen, makacsul hallgatnak, amiről beszélni lehet, az pedig mind benne van az „ötvenoldalas szabályzatban”. Minden, amiről konvencionális megállapításokat lehet tenni, eleve rabja ezeknek a konvencionális megállapításoknak. A novellák ugyanakkor arról a vágyról is szólnak, hogy ezekből a konvenciókból kilépjünk: ezt mutatják a kényszeresen aprólékos megfigyeléseknek, leírásoknak azok a fordulatai, amelyek óhatatlanul komikumba fordulnak, illetve az írás tematizálása. Ez utóbbi központi eleme több novellának is, melyekben az írásnak valamiféle misztikus funkciója kerül középpontba. A Vettem egy füzetet című szöveg elbeszélője naplót kezd írni a mindennapjairól, amit nem közöl a feleségével, és egy másik, titkos életet él meg a naplóírás által. A felesége észreveszi ugyan a füzeteit, de nem szól róluk, ahogy a férj sem hozza fel neki a naplóírást, pedig valójában semmi olyat nem jegyez fel, amiről a felesége nem tudna vagy nem tudhatna („Az az érzésem, hogy ha akarnék, se tudnék megfogalmazni semmi rejtegetnivalót vagy szégyenleteset” – 104.). A férj nem tudja, miért van szüksége a naplóra, afféle rendszeresített action gratuite-ként jegyzetel, ám ez a tevékenysége láthatóan eltávolítja őt a feleségétől. Titok nincs, ezt az elbeszélő is kimondja, sőt, a feleség is tudhatja, hiszen megesik, hogy belelapoz a férj füzetébe, ám ott van a titok lehetősége, és ez már magában rendkívüli, majdhogynem botrányos. Egy szellemes bekezdésben arra is utal az elbeszélő, az írás olyan, mint a megcsalás: „Hiszen régóta nem cérna tartja össze a lapokat, hanem éles végű, veszélyes alumíniumkapcsok. Ha egészen pontosak akarnánk lenni, és minden egyes használati tárgy nevéből el akarnánk távolítani az érvényüket veszített elemeket, akkor valamit, ami nem fűzéssel, hanem kapcsolással készül, eszünkbe se jutna füzetnek nevezni. Talán inkább azt mondanánk rá, kapcsolat.” (111.) Ezt a vonalat erősíti, amikor a férj a feleségével folytatott szeretkezéseikről szóló feljegyzéseit újraolvasva maszturbál, ondóját a füzetre engedve: mintha szexuális életébe is bevonná a naplóit. Az írás tehát egy idegen, nehezen értelmezhető, betüremkedő elem, amely felborítja az élet szabályos rendjét: a Jönnek a verseim című novellában az elbeszélőnek egy nagy példányszámú, országos napilap elfogadja közlésre három versét, amitől az elbeszélő élete fenekestül felfordul. Megváltozik a kapcsolata apjával, a saját nevével, egész környezetével; mindeközben semmi jele annak, hogy az elbeszélőnek bármiféle „professzionális” szándékai lennének a versírással, többször is hangsúlyozza, nem érdekli őt komolyabban az irodalom („Apám nem valami nagy irodalombarát, mint ahogy a családban – engem is ideértve – senki sem az” – 175.; „De hát azt gondolta, hogy aki verset ír, az megérti, amit a versekről írnak?” – 185.). Hasonlóképpen tehát, mint a naplóíró férj, a Jönnek a verseim elbeszélője sem tudatosan fordul az íráshoz, mégis azt kell hogy észrevegye, olyasmibe vágott, ami túlmutat hétköznapi, jól feltérképezett élete keretein.

A Verseim több darabja vitathatatlanul remekmű, Szvoren Edina érzékenysége, a részletek iránt tanúsított páratlan figyelme, mintázatainak rendkívüli kidolgozottsága egyedülálló novellistává teszi őt. Amitől azonban a Verseim igazán különleges olvasmány, az a mondatai között sistergő ismeretlen izzása; Szvoren Edina novelláról novellára, oldalról oldalra figyelmeztet bennünket: ennek a bámulatos, példás rendnek a mélyén (amilyennek a világ tűnik, amilyennek a nyelv tűnik, mert a struktúrák vagy így épülnek fel, vagy így látjuk őket, mert így építi fel őket a tudatunk) ott készülődik valami nagyon nyugtalanító. „Ha valaki látna minket a szüleimnél, azt mondhatná: ezek az emberek egymásnak lettek teremtve. De ezek csak szavak, mint a különféle emlősök elnevezései, meg a szép gólokról, csúf emberekről szóló beszámolók.” (203.) Figyelmeztet bennünket, hogy „a szem elől eltüntetett dolgok tartománya népesebb, mint a láthatóké”. (109.) Így válnak leghétköznapibb, legközönségesebb történeteink is félelmetes, irányíthatatlan utazásokká.

Szvoren Edina: Verseim. Magvető, Budapest, 2018