Félbehagyott halál

Egy szépirodalmi alkotás sose lehet egészen késznek tekinthető, amíg az olvasó az értelmezésébe nem kezd, és ezáltal kísérletet nem tesz az adott mű egy lehetséges (egyéni) „lezárására”. (De talán még ez a befogadó művelet sem garancia minden esetben a befejezettségre.) Innen nézve minden vers, amit eddig megírtak, nyitva maradt, arra várva, hogy újra és újra befogadják és befejezzék. „Olvasni, aztán félbehagyni. Megint olvasni. Míg el nem készül bennünk a vers” – olvasható Babiczky Tibor 2018-ban megjelent, Félbehagyott költemények című kötetének borítóján is.

Már rég megszokhatta a kortárs olvasó, hogy nem minden szövegnek van egyértelműen vége verstani szempontból sem. Egy vers utolsó sora nem feltétlenül jelenti a vers lezárását is, főleg nem a mű gondolatmenetének, cselekményének, érzésvilágának stb. klasszikus befejezését. Ilyenkor a szöveg teste – és annak tovább-burjánzása – inkább válik láthatatlanná, mint véglegesen zárttá. Ha pedig véget ér egy szöveg, értsd: elfogy az utolsó szó, betű vagy írásjel is, akkor az gyakran több lehetséges (olvasói) befejezéssel is számol. Babiczky szövegeinek viszont nincs vége. Hiányzik belőlük az, ami – valaminek a lezárásával vagy nyitva hagyásával – hagyományos értelemben a vers végét jelentené. A vártnál hamarabb szakad meg az a gondolatsor, vagy marad félbe az az épp csak kirajzolódni készülő kép, amiről a vers szólni szeretne, illetve amit a vers (minden jel szerint) kifejezni igyekszik. Az érzésfolyam megreked, a hangulatkeltés elvetél, és megszűnik az érzékeltetés gesztusa. Vagyis mindaz, ami marad, nem más, mint a „halál igéi”: megszakad, félbe marad, megreked, elvetél, megszűnik. Ez a közös halál hozza működésbe és „élteti” (tartja félbehagyva?) a kötet szövegeit, ez az erő pulzál minden vers mélystruktúrájában.

Babiczky költeményei nem akarnak lezárni semmit (főleg nem önmagukat), mintha attól tartanának, hogy befejezettségük valami visszafordíthatatlant és megmásíthatatlant is magukkal von majd. Így félbehagyottan még minden nyitott, bármi megtörténhet. Ugyanakkor e félelem mögött, s ezzel együtt minden szöveg hátterében érezhető, hogy előbb-utóbb be kell végződnie annak, ami egyszer elkezdődött. A félbehagyás csupán késleltetés. Nem lehet kijátszani a halált, főleg akkor nem, ha az ilyen erőteljesen itatja át egy kötet verssorait: „Csontjaimban úgy szunnyad a halál, / mint téli fákban a lomb ígérete” (13.). A kérdés csak az, hogy mikor következik be a (nem) várt, mert hiába, hogy „az első / szobába nincs halál” (36.), de „a harmadik szobában prés forog” (36.), hiába „nem akar / meghalni. De meghal” (36.). „A kötetnek mintha alaptapasztalata volna a biztosat övező bizonytalanságövezet érzete, amiben fix, hogy a halál jelen van és egyszer magára (tehát visszafordíthatatlanul ránk) talál, de kétséges, mikor, hogyan teljesedik ki” – írja Borsik Miklós is a prae.hu-n.

A szövegek félbehagyottságából eredő (szándékolt) töredékesség sem új formai, illetve tartalmi megoldás a költészetben. Babiczkynál ezt a töredékes jelleget azonban nemcsak a csonka versek, de a kötet kompozíciója is hűen tükrözi. A Félbehagyott költemények ciklus önmagában is hiányos, a III. költemény után az V. következik, a XL. után pedig a XLV. olvasható stb. Ráadásul maga a ciklus is félbeszakad a Közép című fejezet verseivel, mely szövegek a XXII. és XXVIII. „költemények” közé ékelődnek. Az ismétlődő képsorok és hangulati elemek mellett (pl. az éjszaka, a csillagok, az üres utcák és folyosók stb.) a halál az, ami mindent átjáró kötőanyagként összetartja a töredékes kötetet. Vagyis a versek elvarratlan szálai a veszteségben, elhagyatottságban, a megszűnésben, azaz a halál mindenkori jelenvalóságának csomópontjában találkoznak láthatatlanul.

A fülszövegen olvasható írói életpálya utolsó gondolata: „Meg még hátra van a fele…” visszaköszön a versekben is: „az emberélet útjának felén, / a sűrű sötétben, amelyben minden / önmagába roskad, tehetetlenül befelé” (33.). Amíg az önéletrajzi szövegben pozitív hangnemet kapott az életút fele, úgy a versben ugyanaz már kétségbeesett, negatív töltetet kap. Ez a kettősség – és az azzal járó örök kérdés: a pohár félig tele vagy félig üres? – sejlik fel az éjfél mint felező napszak ismétlődő megjelenésével is, mely láthatatlan időhatár magában hordozza az elmúlást és a kezdetet egyaránt. A megszűnéstől való félelemmel és az ebből fakadó szorongatottsággal együtt az időszűke is érzékelhető a versekben („már csak kevés időm marad / arcomat a fénybe tartani.” [47.]), mely ugyancsak összhangban állhat a szövegek befejezetlenségével.

A halál belső jelenléte mellett („vérköreiben ismeretlen borzalom / kering. Szájüregében jeltelen sírkövek / a fogak” [38.]) a vele nem minden esetben összefüggésbe hozható magány légköre is erőteljesen áthatja a szövegeket. Példaként említhető az Euridiké hiányától szorongó mitologikus Orfeusz nevének (verscímként való) megidézése is: „átszivárog minden / sejtbe a magány” (25.). Amíg a másik elvesztése nem feltétlenül a halál által történik, addig az utána maradt űr mindkét esetben ugyanaz. Ez a veszteségérzet kettős természetű a versekben. Az énnek újra kell gondolnia magát ebben a hiányban, mivel a másik elveszítésével a saját személyiségének és testének kontúrjai is elmosódnak, néhol pedig el is veszíti azokat. Ilyen az arcnak mint az identitás (egy látható) markerének elroncsolódása vagy eltörlése, mely központi pozícióba kerül már Závada Péter Roncs szélárnyékban című kötetében is. Babiczky kötetében egy helyen például tárgyiasul: „Arca helyén / egy közlekedési lámpa / vörös fénykorongja.” (21.)

Nem csak az idő, de a test is kevéssé válik, ahogy a halál egyre növekedik a lírai énben: „A test kevés, nem fér el / benne még egy ember- / életnyi idő sem.” (37.) Így annak kiterjesztése a tájba, illetve a tárgyi világba való megszemélyesülése szinte szükségessé válik, akárcsak Závadánál, akinél például Oidipusz ujjai lesznek „a fák csontsovány gallyai” (Oidipusz). Babiczkynál is hasonlóképp ábrázolódik a környezet és a test közti határok elmosódása: „Házak elszürkült fogsora a parton. // Fölötte ezernyi lezárt szemhéj / az ég felé forduló sok tetőcserép. / Alig valami maradt belőled, // és arcvonások nélkül tűnök majd én is el. / Akár egy folyó, amely folyónak lenni megszűnik. / Akár egy fa, mely lángol, de nem tudja, hogy ég” (56.).

Ugyanakkor a félbehagyott versekkel magára hagyott olvasó semmibe nem lehet egész biztos a homályba vesző, lebegő szövegvilágok terében, mivel ezekben az „élőhalott” textusokban szinte minden csak a látszat és a képzelet játéka: „Felhők futnak egy szálloda / üveghomlokzatán. / Az ég üres – –” (19.). S mikor a megfigyelőként működő én meg is magyarázza, hogy a megfigyelt, vetkőző nő helyett valójában csak egy félrevont függöny íve, egy bárszék és egy sötét tükör körvonalai játszottak képzeletével, abban a pillanatban az ő pozíciója válik bizonytalanná: „Az úton / áttetsző forgalom. Keresztülfújt rajtam a szél” (15.).

Babiczkynál nemcsak a versek, a ciklusok, hanem „az életrajz is félbehagyott” – olvasható az íróról szóló fülszövegben. A szövegei nem kegyelmeznek, senki és semmi nem lehet igazán élő vagy teljes (életű) bennük. A fák sérült gerincűek, a villanykörte kiégni készül, az eső utáni város olyan, „mint egy frissen mosdatott halott” (61.), a szeretet pedig nem elég semmire, s ezért „valaminek kell még lennie a szereteten túl” (61.) – hagyja meg a kételyek közt tengődő olvasónak a reményt a szerző. Ami biztos, hogy az építőmester kijátszása és meggyilkolása után maradt majdnem (félig?) kész falat, akárcsak a kötet félbehagyott költeményeit: „be tudod fejezni egyedül is” (8.).

Babiczky Tibor: Félbehagyott költemények. Jelenkor, Budapest, 2018