Az élet élni akar

A Szentendrei Teátrum hasonlóan, mint a világ legtöbb, elsősorban nyáron és szabadtéren játszó színháza, igyekszik olyan produkciókkal előállni, melyek szórakoztatják a nagyérdeműt (Magyarországon is az a hagyomány, hogy kellemes nyárestéken lazulni indul színházba a néző).

 

 

El is csodálkozom, amikor megtudom, hogy Szentendrén, a Ferenczy Múzeum udvarán bemutatják Carly Wijs kortárs holland szerző Mi és ők című darabját, mely kétszereplős egyfelvonásos két gyermek szemszögén át eleveníti fel a beszláni túszdráma poklát. Még belegondolni is illetlen kegyeletsértés, hogyan szórakozhatnánk a tizennégy éve történt, majd’ kétszáz gyerek halálát követelő kegyetlen és értelmetlen mészárláson, melynek borzalmas emléke nyilván a „szerencsés” túlélők egész életét nyomasztja, nem beszélve az áldozatok hozzátartozóiról. Szórakozni ezen – hagyományos értelemben – nem lehet, de azt megtapasztalhatjuk az előadáson, hogy a legjobb kikapcsolódás: színházban felemelő érzést átélni.

 

 

A két gyermeket alakító fiatal színészek (László Lili egyetemi hallgató, Vilmányi Benett idén végzett) előadása azért felemelő, mert implicite a túlélés és feldolgozhatóság lehetőségéről közvetít, arról, hogy minden borzalom után – főleg fiatalok számára – van esély az újrakezdésre, Adyval szólva: az élet él és élni akar. De akármilyen felemelő a tanulság, a mondanivaló, ha az didaktikusan, rendezőileg direkt kihozva jelenne meg, engem biztos, hogy inkább taszítana az előadás. Ám Fehér Balázs Benő (szintén fiatal) rendező jó koncepciót választott: nem együttérzésre apellálva bemutatja nekünk két gyerek szörnyű sorsát, hanem a gyerekek szemszögén keresztül láttatja velünk a történetet, vele a világot, amelyben élünk – és persze benne önmagunkat. A halál, a sebesülés, a sok vér, a bombák mellett az előadás igazán tragikus élménye a gyerekszemszögbe helyezkedésből felismerhető tény, hogy tudniillik a gyermekeinknek ilyennek kell látniuk a világunkat, melyet állítólag nekik építünk (de az is igaz, hogy mi is örökül kaptuk felmenőinktől). Hogy ezeknek a naiv, őszinte lényeknek olyan világgal kell szembesülniük, amelyben a leghamarabb a természetes naivitást és az őszinteséget kell elfelejteniük. A folyamatos szemszögváltásba játékosan belevont néző számára túlmutat a történet a konkrét tragédián. Arra is készteti, hogy elgondolkodjon azon, vajon jól rendezzük-e a hétköznapokban a dolgainkat, meghalljuk-e, megértjük-e utódaink nyelvét, szavát, vágyát, akaratát.

 

 

Az előadás a tavaly indított FRISS (független színházak és művészeti egyetemek előadásai) szentendrei programsorozat része, melyben újító szándékú fiatal színházművészek mutatják be friss alkotásaikat. E célkitűzést jól szolgálja a darabválasztás. Az események ábrázolása gyerekszemszögből ugyanis újszerű színházi nyelvet kíván. A fiatalfelnőtt szereplők eljátsszák, hogy gyerekek, akik a felnőttek világán kívül léteznek, legalábbis egy saját világban élnek, saját nyelven, saját módszerekkel kommunikálnak. Helyzetük hasonló az újnyelv-kereső színházcsinálókéhoz: saját, maguk teremtette nyelvükön akarnak megszólalni, ha bármiért is a figyelem középpontjába kerülnek, megszólalásuk, előadásmódjuk egyben identitáskeresés is. A két fiatal színész ezért (is) tud hitelesen a beszláni gyerekek bőrébe bújni, ezért adekvát a játékmódjuk, amikor látszólag „csak” magukat adják.

 

 

Az előadás rögtön ilyen civil-őszinte jelenettel kezdődik. Benett laza, otthoni ruhában megjelenik az aulában a be- (illetve udvarra ki-) bocsátásra váró nézők között, és igencsak keresetlen szavakkal, gyerekes fogalmazásban elmond néhány, az előadással kapcsolatos praktikus információt. Ez már az előadás része. Ez hamar ki is derül, mert Benett pár perccel később a színpadon is ugyanezt a játékmódot folytatja, ugyanúgy kvázi magát adja. Nemkülönben Lili, aki szintén egyszerre hat-hét éves gyerek és játékos-jópofa huszonéves mai fiatal felnőtt. Percek alatt tisztázzák a helyzetet, vízszintes és függőlegesen kifeszített fóliára ábrákat festve bemutatják az iskola alaprajzát. Összedolgoznak, közben udvarias gyerekekként ki-kiszólnak a nézőknek. Olyanok, mint a tanulók, akik jól akarnak felelni, de élvezik is a kreatív feladatokat. Amikor a mesélésben oda érnek, hogy több mint ezer túszt ejtve, brutálisan lerohanják a terroristák az iskolát, elkomorulnak, és mintha meg is zavarodnának. Sok mindenre máshogy emlékeznek, elbeszélésükben reménykedés, fantáziavilág, érthetetlenség keveredik a felfoghatatlan reális valósággal. Mondandójukat folyamatosan iskolai tárgyak, díszítések és/vagy kézimunkaanyagok leleményes felhasználásával szemléltetik, néha énekelnek, zenélnek is, így alakul ki az előadás egyedi színházinyelv-szövete, amelyben – főleg az idő múlásával párhuzamban, az átélt borzalmak hatására – az idősíkok is eltolódnak, mintha az eseménysor és a későbbi visszaemlékezés rá ugyanabban a folyamatos jelen időben történne. Mindez érthetően, jogosan történik így, pszichológiailag megalapozott, motivált, miközben a színházcsinálást, a teátrális-jelentéses jelenetek, akciók kialakulását is szolgálja.

 

 

Jól is működik a fiatalok ügyes, látványos, megrázó, de felemelő színháza, csak néha érzem úgy, mintha picit megremegne a léc. A két színész a gügyögős-infantilis gyerekábrázolás hibájába egy pillanatra sem esik bele, szuverén személyiséggel bíró, nem normális helyzetbe zuhant normális gyerekkaraktereket hoznak, de egyszer-kétszer talán óvatosabban lehetne bánniuk a maiság-trendiség szándékos hangsúlyozásával. Abban a pillanatban, amikor Benett a kelleténél egy fél dekával többet pakol rá egy direkte mai-fiatalosan széttördelt félmondatos közlésre, másodpercek alatt szétkenődhet színház, játék, megtörtént borzalmas események gondosan kimunkált, szuperérzékeny egyedi, színpadi harmóniája. Ugyanilyen veszedelmes hely például a végső tapsköszönés is (mely ugyanúgy az előadás része, mint Benett kezdőakciója), amelyben szerintem Lili a premieren egy kicsit sok volt. Mert akkorra már tudjuk, értjük, hogy kvázi gyerekek színházi játékát láttuk, felesleges még néhány, végső körben felnagyított gesztussal újra a szánkba rágni. Úgyis éppen közösen örülünk a sikernek, meg annak, hogy láthattuk a halhatatlanságot, és aznap este színházzal legyőztük a terrorizmust.

 

 

Carly Wijs: Mi és ők

Szentendrei Teátrum – Füge Produkció – Orlai Produkciós Iroda

 

Fordító-dramaturg: Bíró Bence

Rendező munkatársa: Szakács Zsuzsi

Asszisztens: Tóth Hajni

Látvány és rendezés: Fehér Balázs Benő

Producer: Orlai Tibor

Szereplők: László Lili, Vilmányi Benett

 

Ferenczy Múzeum udvara, Szentendre, 2018. július 21.

 

Fotók: Takács Attila