A meseolvasás lélektana

Népmesék, tündérmesék, állatmesék, pajzán históriák. Nem mindegy, mit hall a gyerek lefekvés előtt. Szakemberek tanácsai szülőknek, hogyan kalauzolják Hetedhétország királyfiait és királylányait a mesék birodalmába. Récsei Noémi beszélgetése a helyes meseválasztás és mesemondás fontosságáról Petres Csizmadia Gabriella egyetemi oktatóval és Eliaš Bosák Tünde gyermekpszichológussal.

 

 

R. N.: Vekerdy Tamás így ír a mese szerepéről: „A mesék közlik először a gyerekkel, hogy a világban van rossz, de legyőzhető. A mese ebben az értelemben informál – világképet ad.” Valóban így van ez? Elfogadható és korrekt információforrás a gyermekek számára a mese?

 

P. CS. G.: A pszichológusok szerint a gyerekek – és a felnőttek is – azért szeretnek mesét hallgatni, mert a megbomlott rend helyrehozása utáni vágy működteti őket. A mese allegória: egy normatív társadalmat fest meg előttünk, a jól működő világ rendjét, amire mindannyian vágyakozunk. A történet elején törvényszerűen megjelenik a probléma, amire a mese különböző megoldásmintákat kínál nekünk. A főszereplő elindul a maga útján, szembeszáll az élet akadályaival, elfogadja a kihívásokat, majd győzedelmeskedik. Mindenki bele tudja magát olvasni ebbe a struktúrába.

 

E. B. T.: A mesék megfelelnek a gyermeki gondolkodásmódnak. A mesevilág egyszerű: rend uralkodik benne, ami nagyon fontos a gyermeknek, mivel a rend és a kiszámíthatóság biztonságérzetet nyújt számára. Ugyanakkor a mese felnagyítja a dolgokat, szélsőséges szerepeket és tulajdonságokat jelentet meg, nagy ellentétekkel dolgozik.

 

R. N.: Mi minősül mesének?

 

E. B. T.: Mesék mindig is léteztek. A 19. században a mesemondók a felnőtteknek, az ifjaknak meséltek az élet dolgairól, élethelyzetekről, azzal a céllal, hogy felkészítsék őket az előttük álló akadályokra.

 

P. CS. G.: Manapság ha meséről beszélünk, akkor egy olyan mondott szövegre gondolunk, amelyben csodás elemek működnek, felborulnak a fizikai törvényszerűségek, természetfölötti lények jelennek meg benne, s ami talán a legfontosabb, hogy a mesében – a mesei logika keretein belül – bármi megtörténhet. Tele van átvitt jelentésű képekkel: például a furfangos állatmesék egyben társadalombírálatok is.

 

Petres Csizmadia Gabriella

 

R. N.: Véleményetek szerint milyen a jó mese?

 

P. CS. G.: Azt szokták mondani, hogy bármilyen népmesei szöveg jó választás. Azért mégsem tanácsolnám, hogy véletlenszerűen nyissuk ki a mesekönyvet, hiszen lehetnek köztük felnőtt tartalmú, tréfás vagy pajzán mesék is. Úgyhogy érdemes előre átgondolni, mit is akarunk mesélni a gyereknek. A jó mese legfőbb kritériuma, hogy személyiségfejlesztő legyen, mozgassa meg a képzelőerőt, a fantáziát. Azt szoktam javasolni a szülőknek, hogy a mesekönyv kiválasztásánál először is nézzék meg az illusztrációt. A nagyon giccses, túl rózsaszín, nagyon sematikus, számítógépes grafikával könnyen összedobott illusztráció általában nem rendelkezik jó szövegkísérettel. Ennek anyagi okai vannak: az illusztrátor drágább, több pénzt kap, mint maga a meseíró. Ha egy jó illusztrátor dolgozik a mesekönyvön, akkor biztosan egy hasonlóan jó szöveg kerül a rajzok mellé. Emellett a kevesebb, visszafogottabb illusztrációval ellátott mesekönyvek lehetőséget adnak a gyermek számára, hogy a képzeletét használja, ő maga alakítsa ki a mesevilágot.

 

E. B. T.: Merjünk mesélni könyvek nélkül is. Próbáljuk meg mi kitalálni a történetet, ha pedig nem jut eszünkbe semmi, nem tudunk rögtönözni, akkor készüljünk fel. Olvassunk el egy mesét, amit aztán a magunk módján reprodukálunk. Vonjuk be a gyermeket is a mesélésbe, s azt fogjuk tapasztalni, hogy egy idő után ő maga veszi át a mesélő szerepét.

 

P. CS. G.: A mesélés egy előadói helyzet, sosem lehet monoton beszédhangon elmondani. A gyerekek igénylik a valósághű – olykor talán eltúlzott – szerepmegformálást is. Például ha a medve megszólal, akkor mély, brummogó hangon teszi azt, így a mesemondó is a történetben megszólaló mesefigurától függően kell hogy váltogassa a hangszínét.

 

R. N.: Mit ajánlanátok az egyes korosztályoknak?

 

E. B. T.: A mesemondás minőségi időtöltés is, amelynek során egyfajta kötődés alakul ki a szülő és a gyermek között. Sok esetben nem is maga a mese a fontos, hanem a gyermekkel töltött idő. Mesélni már pici kortól lehet – sőt kell is – énekekkel, ringatókkal.

 

P. CS. G.: A babák nem tudják követni az egy oldalnál hosszabb terjedelmű meséket. Az óvodás korúnál fiatalabb gyerek még nem történetben gondolkodik, hanem cselekménymagokat követ. Erre a legmegfelelőbb mesetípus a láncmese vagy a felelgető mese: „Hol jártál, báránykám? Zöld erdőben, asszonykám.”

 

E. B. T.: A hároméves korú gyermekek körében nagyon közkedvelt dolog, hogy a szülő meseszerűen elmeséli a saját napját. 4–5 éves korukban már képesek befogadni a tündérmeséket, varázsmeséket, azonosulni tudnak a hősökkel, ugyanakkor különbséget tudnak tenni mese és valóság között.

 

P. CS. G.: A mesei nevelést mindenképpen népmesékkel kell kezdeni, ugyanis azok képezik az irodalmi mesék alapját. A gyermek csak akkor tudja megérteni az irodalmi mesék humorát, játékosságát, ha megfelelő népmesei tudással rendelkezik, ismeri az alapmotívumokat. Az irodalmi mese gyakran szembe megy a tradíciókkal: például Süsü, a sárkány csúnya, de jószívű. A népmesék ennél egyszerűbb minta alapján működnek: a szép a jó, a csúf pedig a gonosz. Az irodalmi mesét már óvodás korban be lehet vezetni. Érdemes a klasszikusokkal kezdeni, mint például Csukás István, Lázár Ervin, Zelk Zoltán, Benedek Elek, majd át lehet térni Janikovszky Éva én-történeteire.

 

E. B. T.: 10 éves kor körül történik meg a szemléletváltás: a gyermek képes lesz más szempontból is szemlélni a világot, megérti az iróniát, a bővült, több szálon futó cselekményű meséket.

 

P. CS. G.: Iskolás előtti korig a gyerek a valóságot és a fikciót egyként kezeli. Egyáltalán nem lepődne meg, ha egyszer csak belépne az ajtón egy sárkány. 8–9 éves kor után a gyerekek kezdenek eltávolodni a mesevilágtól, s fordulnak a reális történetek felé. Ilyenkor a szülők vagy a pedagógusok feladata, hogy megfelelő szövegekkel lássák el a gyereket.

 

E. B. T.: Amikor a gyerek elsajátítja az olvasás tudományát, megtörténik a csoda: maga nyúl a könyvekhez, már nem igényli, hogy a szülő olvasson fel neki.

 

P. CS. G.: Ám ilyenkor sem szabad abbahagyni a felolvasást, hiszen a gyermek még nem tud úgy olvasni, hogy élvezze és meg is értse a történetet.

 

Eliaš Bosák Tünde

 

R. N.: Helyettesítheti-e a mesélést az animációs mese vagy az interneten sugárzott tartalom?

 

P. CS. G.: Sok pszichológus tiltakozik a mese bármilyen módú képiesítése ellen. Mesehallgatás közben a gyerekek testhelyzetén úgynevezett „mesei beállítódás” figyelhető meg. Ha a gyerek kissé felfelé néz, mintha egy filmet vetítenének, a távolba mered, szinte révületbe esik, akkor maga előtt látja a történetet, szemei előtt filmkockákként peregnek az események. Ezt nevezzük mesei transznak. Animációs film nézése esetén azonban ez elmarad. Nem lép működésbe a gyermek belső képteremtése, ezáltal elszegényedik a fantáziája. A klasszikus magyar népmesesorozatok kivételt képeznek. Lenyűgöző a képi világuk, mondhatni, leképezik a gyermekek fejében végbemenő képteremtő folyamatokat. Nem évülnek el sem nyelvileg, sem pedig képileg.

 

E. B. T.: A futókép negatívan hat a gyermek idegrendszerére is, nagyon leterheli azt. A gyerek nem képes olyan gyorsan feldolgozni a mozgóképet, mint a saját tempójában kialakított képet. Ám ha nem kerül feldolgozásra, akkor éjjel, álom formájában jelentkezik, s a gyermek gyakran felriadhat. Ennek ellenére úgy vélem, túlzott reakció teljesen eltiltani a gyereket a tévénézéstől. Napi 15–20 perc, természetesen szülői felügyelet mellett, nem árthat. Ha elmondunk egy mesét, hagyni kell a gyermeknek egy pici időt, míg feldolgozza azt, esetleg rákérdezzen dolgokra. Ugyanez érvényes a tévézésre is. Ha nem vagyunk ott a mesenézésnél, akkor a gyermek nem tud kitől kérdezni, benne rekednek a kérdések, feldolgozatlanul maradnak, végül megjelenik a szorongás. Ha már mesét néz a gyermek, akkor legyünk ott mellette, hogy szükség esetén válaszolni tudjunk a kérdéseire.

 

R. N.: Eleget mesélünk-e a gyermekeinknek?

 

E. B. T.: Rohanó életmódunkból kifolyólag nem szentelünk sok időt a mesélésnek, holott az – többek közt – lélektani szempontból is nagyon fontos a gyerekek számára. A mese egy nap vagy napszak lezárását is jelentheti, s egyfajta rituális szerepet kaphat. A gyermek még nem ismeri az órát, ismétlődő történések alapján érzékeli az időt: akkor van este, amikor apa hazaérkezik, aztán jön a vacsora, a fürdés, irány az ágy, majd következik az esti mese.

 

P. CS. G.: A közoktatás már nagyon régen felismerte, hogy a mesének helye van a gyermekek életében. Az óvodákban ezt be is tartják: lefekvés előtt mesét mondanak. Az alapiskolákban viszont ez nincs mindenhol jelen. A Waldorf-iskolákban minden tanítási napot mesével zárnak. Van egy mesesarok, ahová csak a mesélő ülhet, egy rituális tér, amit a gyerekek saját maguk rendeznek be a kedvenc könyveikkel, játékaikkal. A mese mint jutalom működik az iskolában, nem igényel nagy erőfeszítést, sem előzetes felkészülést a pedagógus részéről. Nemcsak személyiségfejlesztő és lélektani hatása van, hanem a beszédkészséget, a világértést is fejleszti. Segít, hogy a gyerek megtanulja kifejezni magát, s hogy szimbólumokon keresztül megtanulja értelmezni a világot.

 

Récsei Noémi

 

R. N.: Milyen rövid vagy hosszútávú következménnyekkel járhat az, ha megvonjuk a gyermektől a mesélés élményét?

 

P. CS. G.: Szociológiai kutatások kimutatták, hogy egy-két éves visszamaradás figyelhető meg a mesét nélkülöző gyermekek szövegértésében, az alapvető kommunikációban, a kapcsolatteremtésben. A mese gyógyító hatású, segítségével meg lehet szüntetni a gyermek kifejezésbeli nehézségeit is. Léteznek klinikák, ahol mesével gyógyítanak, például függőségben szenvedőket.

 

R. N.: Átírjuk-e a meséket, ha túl morbidnak tűnnek?

 

E. B. T.: Semmiképpen sem. A gyermek csak annyira érzi veszélyesnek, félelmetesnek a történetet (a farkas megeszi Piroskát), amennyire azt el tudja viselni. Emiatt egyáltalán nem kell aggódnunk. Ami mögött mi vért, halált látunk, ő csak a kalandot, az újabb mesei fordulatot érzékeli. Egy másik lehetőség, hogy mi találunk ki történeteket, amelyeket aztán úgy alakíthatunk, ahogy nekünk tetszik, így nem kell ilyesmi miatt aggódnunk.

 

R. N.: Végül vessünk egy pillantást az érzelmi intelligencia és a mese összefüggéseire. Albert Einstein szerint: „Ha azt akarjátok, hogy intelligensek legyenek gyerekeitek, olvassatok nekik meséket, és ha azt akarjátok, hogy még intelligensebbek legyenek, olvassatok nekik még több mesét.”

 

P. CS. G.: Így van. A mesék felébresztik az empátiát, az érzelmi intelligenciát, a fantáziát, a kreativitást, segítik az interperszoniális kapcsolatok kiépítését is. Az útjáró mesék életmodell-értékűek, a szereplők szociális helyzeteket formáznak meg: a jó lány segít, a rest lány nem. Arra tanítanak, hogy szemtől szemben küzdjünk meg a problémával, győzzük le a magunk sárkányát – lehet az valamilyen negatív tulajdonság, mint a lustaság, vagy egy életakadály, s az út végén elnyerhetjük jutalmunkat.

 

(A beszélgetés a XIV. Alsószeli Jurtanapokon hangzott el.)

Televíziós és rádiós műsorvezető. 2017-ben Galántán indította önálló beszélgetőest-sorozatát, amelynek keretein belül gyakran feszeget olyan társadalmi témákat, amelyek nem feltétlenül képezik a közbeszéd tárgyát, azonban – ahogy ő véli – szükséges róluk beszélni.

Récsei Noémi

Televíziós és rádiós műsorvezető. 2017-ben Galántán indította önálló beszélgetőest-sorozatát, amelynek keretein belül gyakran feszeget olyan társadalmi témákat, amelyek nem feltétlenül képezik a közbeszéd tárgyát, azonban – ahogy ő véli – szükséges róluk beszélni.