Mennyit róla nélküle?

Ki mer manapság tizennégy évre tervezni? Főleg egy olyan soktényezős műfajban, amilyen a színház? Igaz, nem mostanában, de a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Máté Gábor és Horvai István osztályában 2003-ban végzett színészek mégis megtették ezt a hosszú távú vállalást. Elhatározták, hogy mind a tizennégyükről készítenek egy előadást, és 2007-ben bele is vágtak a sorozatba. Sokáig a Zsámbéki Színházi Bázis adott otthont a nagyjából kéthetes próbaidőszakkal a volt osztályfőnök, Máté Gábor rendezésében készülő előadásoknak, néhány éve pedig a Jurányi Ház fogadta be az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő sorozatot. Most már nem egyszeri alkalmakról van szó, idén például hét teltházas előadást tartottak négy nap alatt, és a független szférában megszokotthoz képest drágább belépők mellett is még legalább ennyit biztosan megtöltöttek volna a jegy nélkül maradtak, a nyár közepi időpont dacára is.

 

 

Hogy miért ez a nagy érdeklődés, nem nehéz megfejteni. Kíváncsiak vagyunk mások életére, az ismert színészekére még inkább. Szeretnénk egy kicsit a szerepek mögé nézni, és meglátni az esendő embert. Aki pedig látott már egy-két előadást a sorozatból, tudja, hogy a személyesség és az őszinteség ezekben az előadásokban olyan alap, amelyre erős, a legjobb pillanatokban az adott színész személyén messze túlmutató emberi drámák épülnek. Nem mellesleg jó színészek összeszokott csapatjátékában is joggal reménykedhetünk.

 

 

Az idei előadás a tizenkettedik a sorban. Ennyi idő alatt pedig ebben az osztályban is bekövetkezett az, amit rutinos osztálytalálkozókra járók maguk is tapasztalhatnak: az ismerősség érzetébe egyre több idegenség keveredik, új törésvonalak alakulnak ki, vagy a régiek mélyülnek el. Tizennégyükből ketten jutottak el odáig, hogy már nem szeretnének részt venni a közös munkában. Száraz Dénes (akiről már tartottak előadást 2013-ban) és Fenyő Iván, az idei címszereplő.

 

 

Néhány, az előadásban elhangzott utalásból az derült ki, hogy Fenyő Iván és az osztály között az idei próbafolyamat során újabb szakadás/szakítás következett be, így a róla készült előadást nélküle kellett elkészíteni. Ez pedig azért állította nehéz helyzet elé a társulatot, mert az eddigi előadásokon (kivéve a hasonló nehézségeket felvető Száraz Dénest) úgy lehettek akár a kíméletlenségig őszinték az adott év főszereplőjével, hogy jelenlétével legitimálta ezt az őszinteséget. Most azonban gúzsba kötve kellett táncolni, mert bizonyos témákat Fenyő Iván „letiltott”. Másrészt valakiről a távollétében kritikusan beszélni igen nehéz terep, könnyen érződhet kibeszélésnek, kíméletlenségnek. A túlzott polkorrektség viszont ebben az esetben az előadás tétjét, erejét veheti el.

 

 

Ez a dilemma érződik is az előadáson. Mintha az „ezt megmutathatjuk, ezt viszont nem” alapján kellett volna válogatni az egyes jelenetek között. Az alkotók ezt nem is titkolják: a játék szerint „bulvárújságírókat” keresnek a nézőtéren egy speciális detektorral, és mivel félő, hogy van legalább három a közönség soraiban, elmondják, hogy csak az előadás B változatát adhatják le.

 

 

Hát igen, a bulvár. Hiszen Fenyő Iván éppen az az osztálytárs, akit a színházba nem járók is ismernek, aki a legtöbbet szerepelt a bulvárhírekben. Akit tízéves kritikusi működésem alatt (egyedüliként a tizennégy fős osztályból) nem láttam színpadon, kizárólag filmekben, legutóbb egy televíziós filmsorozatban. (Pedig nem ő az osztály pályaelhagyója, hanem a rendőrségi szóvivővé avanzsált Gál Kristóf, ő viszont játszik a sorozat minden előadásában.) Aki egy másik osztálytárssal, Kovács Patríciával együtt évekig szinte elmaradhatatlan szereplője volt a hazai romkomoknak. (Kovács Patrícia viszont emellett folyamatosan játszott színházban is.) És aki az utóbbi néhány évben „megvilágosodásával”, nyilvánosságra hozott naplókötetével került be a bulvárhírekbe.

 

 

A „cenzúra” vagy önkorlátozás következtében az előadásból kirajzolódó Fenyő Iván-kép nem érződik teljesnek. Epizódokat látunk az életéből: például az édesapjához fűződő ellentmondásos viszonyáról, vagy az amerikai filmkarrier lehetőségének szertefoszlásáról (miután a jeleneteit kivágták egy Sam Mendes-filmből). Ezek a motívumok kiválthatják a néző empátiáját. De gyakoribbak azok a jelenetek, amelyek alapján egyet kell értenünk az egyik osztálytárssal: „Nehéz veled, Iván!”. Ha pedig a volt szerelmével, Jordán Adéllal közös jelenetre gondolunk, amelyben Jordán Adél Fenyő Ivánt, Szandtner Anna pedig Jordán Adélt játssza, az elszabaduló indulatokat nézve még sokkal csúnyábbakat is gondolhatunk róla. Közben pedig zavarba is jöhetünk, hogy vajon hol húzódnak a magánélet és a színház határai egy olyan előadásban, amelyben az egyik fél nem szerepel.

 

 

Az epizodikus szerkezetnek megfelelően az intenzitás sem teljesen egyenletes. Vannak kimagaslóan jó jelenetek, humorosak és drámaiak egyaránt, és vannak kicsit lassúbbak, erőtlenebbek.

Többen más munkáik miatt nem tudtak személyesen részt venni az előadásban, de néhány filmbejátszásban beköszöntek, mint Péter Kata, Mészáros Máté és Kovács Patrícia. A jelen lévő nyolc színész így több szerepen is osztozott. Jordán Adélt, Czukor Balázst és Dömötör Andrást külön is ki kell emelni. Jordán Adél édesanyját, Lázár Katit jeleníti meg bravúrosan. A jelenet, amely egy távsebészeti eljárás és a színésznő hasán fekvő, onnan távozni az istennek se akaró macska körül forog, kétség kívül az előadás legviccesebb része. Rendre Dömötör Andrásnak jut a feladat, hogy az osztályfőnök-rendezőt, Máté Gábort megjelenítse, amelyben sajátos állmozgása van nagy segítségére. De övé az a (kicsit talán túl) hosszú, de remekül elmondott monológ is, amelyből a vágyott amerikai karrier lehetőségének felvillanásáról és szétfoszlásáról értesülünk. Czukor Balázst nézve pedig tényleg magunk előtt látjuk a csupa idegvégződés Fenyő Ivánt. De ott van Szandtner Anna, amint Jordán Adélt alakítva éppen beleszeret Keresztes Tamásba, Járó Zsuzsa az űzött-hajszolt anya szerepében, Vajda Milán és Gál Kristóf… Meg Máthé Zsolt, aki nemcsak játszik, de a dalszövegeket is ő írta, ezek a szövegek pedig most is szellemes élet- és jellemrajzdarabkák. Mindenkinek jut erős pillanat.

 

 

Kálmán Eszter díszlete egy mozi nézőtere, ide szállingóznak be az előadás elején a színészek. Először azt hittem, tizennégy szék jelzi az osztálytársak számát, de nem, székből kicsit több, tizennyolc van. Játszóból idén legalább eggyel kevesebb a kelleténél. Sehol sem vagyok kritikuskollégámhoz, Zappe Lászlóhoz képest, aki mind a 12 előadást látta. Az általam látott néhány alapján azt gondolom, a Fenyő Iván megüti a sorozat magasra tett mércéjét, de nem tartozik a legjobbjai közé (amilyen például a Dömötör András vagy a Mészáros Béla volt). Valószínűleg éppen az alaphelyzetből adódó gátak miatt. Most már azonban biztosnak látszik, hogy a sorozatot végigviszik, hiszen két színész, két év van hátra a tizennégyből. A sorsolás alapján jövőre Czukor Balázs következik, 2020-ban pedig Jordán Adél zárja le ezt a különleges osztálytörténetet.

 

 

Fenyő Iván

AlkalMáté Trupp

 

Játsszák: Czukor Balázs, Dömötör András, Gál Kristóf, Járó Zsuzsa, Jordán Adél, Máthé Zsolt, Szandtner Anna, Vajda Milán

Látvány: Kálmán Eszter

Zenei vezető: Dargay Marcell

Dalszöveg: Máthé Zsolt

Asszisztens: Mátis Inez

Rendező: Máté Gábor

 

Jurányi Ház, 2018. július 29.

 

Fotók: Dömölky Dániel

(1965)
Költő, író, színikritikus. A Kútszéli Stílus és a Tánckritika szerkesztője.

Turbuly Lilla

(1965) Költő, író, színikritikus. A Kútszéli Stílus és a Tánckritika szerkesztője.