„Nem igaz, hogy nincs bennünk közös”

Mennyire banális feltenni azt a kérdést, hogy milyen napjainkban nőnek lenni? Akár egy giccses női magazin címlapján is szerepelhetne, ám jelen esetben egy kortárs regény kapcsán merült fel bennem, s csöppet sem triviális mivoltában. „Mennyire ura az ember a saját sorsának, ha nő?” – hangzik el a gondolat Szécsi Noémi legújabb regényében, az Egyformák vagytokban, ami tavaly egy regénytrilógia zárásaként (Nyughatatlanok, 2011; Gondolatolvasó, 2013) jelent meg. S bár vitathatatlan a három regény között a kapcsolat, külön-külön önálló történetként is megállják a helyüket. Az írónő mindhárom esetben eltér a megszokott regényformáktól: a Nyughatatlanok a klasszikus történelmi regény egyfajta kifordított verziója, a Gondolatolvasó pedig inkább hajaz a huszadik századi regényekre, ahol a történelem csupán statikus háttér, így az Egyformák vagytok sem tipikus folytatása az első kettőnek, a szereplők csupán áttételesen kötődnek a múlthoz. A regény nem fejlődésregény, viszont annál inkább értelmezhető egy kelet-közép-európai állapotjelentésként, ahol az erősen ironikus nézőpontok humorosan stílusos írásmódba vannak burkolva.

Aki ismeri Szécsi Noémi műveit, tudja, hogy milyen különös és összetett nőalakokat jelenít meg, és az írónő ez esetben sem okoz csalódást. Adott ugyanis két negyvenes, igen csak cinikus, értelmiségi budapesti nő, az egyik elismert történész, a másik karrierista, Angliából hazatért kiadói jogász. A vidékről származó Em (Emília) és Elza (született: Erzsébet) már fiatalon elhatározzák, hogy nagyvárosi, független, emancipált nők lesznek. Húsz évvel később viszont továbbra is a körülöttük lévő hatalommal rendelkező erősebbik nemtől függnek mind karrierjük, mind pedig magánéletüket tekintve. Az egyiknek a karriere mellett családja is van, s többszöri vetélés után újra az anyaságban szeretne kiteljesedni, a másik továbbra is a független, egyedülálló életben leli a boldogságát. Ennek a két nőnek a szoros barátságát ismerheti meg az olvasó váltott narrációban, akik az évek múlásával szembesülnek a ténnyel, hogy öregszenek, nem olyan kívánatosak, mint fiatalon. Már fölösleges a rivalizálás is, mert így is, úgy is a férfiaknak vannak kiszolgáltatva: „korral a nők hajlamosak feladni a rendkívül időigényes és összetett feladatsort, ami külön terheket ró rájuk a velük egyidős férfiakkal szemben”. Bár az előző két regénytől eltérően ez a jelen miliőjében játszódik, kétségtelenül kötődnek a szereplők a múlthoz, valamint a szereplőket összeköti az a bizonyos kiszolgáltatottság is: „Stabat Mater dolorosa, az örök női kiszolgáltatottság fiziognómiás leképeződése. Semmi komoly.”

Ma már szerencsére a magyar irodalomban is egyre inkább képesek a nőt mint performatív cselekvőt ábrázolni – hogy Judit Buthler szavaival éljek –, vagyis olyan női beszélőkkel találkozunk, akik szeretnek önmagukról nyíltan, őszintén és reflektáltan beszélni. Ezek a figurák sokszor provokatívak, ahogyan a jelen regény szereplői, ezért is képes a szerzőnő a különböző non-lineáris történeteken keresztül olyan nőket érintő aktuális problémákat felsorakoztatni, amelyekből halványan következtethetünk arra, milyen is ma nőnek lenni: anyának, szeretőnek, feleségnek, szinglinek, leszbikusnak, megesettnek, abortuszt vállalónak, elvetéltnek, elváltnak, megcsaltnak és megcsalónak, fiatalnak és öregedőnek. „A nőiesség fegyver, csak biztos fellépés kell” – hallhatjuk Elzától, ám a fegyver élessége idővel tompul, ugyanis az is kirajzolódik a regényben, hogy milyen nehéz egy olyan társadalomban öregedni, ahol a fiatalság az egyik legnagyobb erény.

Tehát több, mai jellemző társadalmi problémára is reflektál a regény, ilyen a szexuális zaklatás ellen fellépő #meetoo mozgalom is, ami az utóbbi idők talán leginkább port kavart kampánya: „Mikor évtizedekkel később visszagondoltam, álmélkodva állapítottam meg, hogy ifjúkoromban több társammal egyetemben és egy időben, folytatólagos és sorozatos abúzus áldozatául estem. Akkoriban természetesnek, noha meglehetősen kellemetlennek éreztem.” Az érintett kérdések rámutatnak arra a maróan őszinte tényre, hogy bármennyit beszélünk is erről a kényes témáról, az kevésnek bizonyul, és még mindig megeshet, hogy a nők továbbra is csupán elszenvedőik saját életüknek „mintha rangon aluli lenne a létezés”. A nemi egyenrangúságot illetően előrehaladott világban élünk, de még mindig úgy vagyunk szocializálva, hogy a nő az, akinek a helyzete a kiszolgáltatottabb: „egy nő ott húzhatja meg a határt, ha ismeretlen autóba tuszkolják, hogy még annál is ismeretlenebb helyre vigyék, vagy akarata ellenére a nemi szervébe hatolnak a hetes buszon.”

Az Egyformák vagytok egyik nagy erénye, hogy nem kívánja „leleplezni” a mai nőket, és a férfiakat sem ábrázolja brutálisnak, csupán láttatja olvasóival a mai élet adta szituációkat. Nem döntöget tabukat, nem ítélkezik, nem analizál, csak megmutat, s mintha olvasóitól is elvárná ezt a fajta magatartást. A címére utalásként is tekinthetünk: ne ítélkezz, te sem vagy más, egyformák vagytok/vagyunk. A köznyelvi sablon, azaz az egyformaság mint fogalom pozitív és pejoratív értelmében egyaránt értelmezhető. Az, hogy a regény szereplői bizonyos tekintetben (nemtől függetlenül) egyformák, vitathatatlan. Azt pedig mindenki maga döntse el a regény elolvasása után, hogy magára ismer-e egy-egy jellemzésben, mert „nem igaz, hogy nincs bennünk közös”.

Szécsi Noémi: Egyformák vagytok. Magvető, Budapest, 2017