Kapolcstól San Franciscóig

Brüsszel, Jokohama, Oszaka, Taipei, Moszkva, Antwerpen, London, Berlin, Łódź, Hanoi, Ho Si Minh-város, Luxembourg, München, Bécs, Kapolcs. A világ legkülönfélébb helyei, melyekben az a közös, hogy az elmúlt egy évben mind vendégül látták az egyik legtehetségesebb és legsokoldalúbb európai dzsesszénekesnőt, Harcsa Veronikát. Interjúnk az utolsó állomáson, a Művészetek Völgyében készült, ahol saját udvart vezet, és ahová évről évre elhozza a magyarországi és a külföldi dzsessz-szcéna legizgalmasabb produkcióit. Emellett egy új album kiadására készül Gyémánt Bálinttal és két belga zenésztársával közösen, klasszikus dalokkal kísérletezik, nemrég pedig egy Jiři Menzel által rendezett minioperában is szerepet kapott. Maximalistának tartja magát, de a férjének köszönhetően megtanult időt szakítani a kikapcsolódásra is. Bátran kiáll a számára fontos ügyek mellett, és a világ legtávolabbi sarkaiba is magával visz egy darabot a magyar kultúrából.

 

 

Hogy érzed magad?

Csodálatosan, már jógáztam. Minden reggel közösen, jógával kezdünk az udvaromban. Ez nagyon fontos nekem, ez az a fix pont, amely elindítja a napot. Egy tíznapos fesztivál alatt az ember elfárad, kell valami, ami segít feltöltődni, ami energiát ad. A jóga ilyen, és külön öröm, hogy együtt gyakorolhatjuk a közönséggel.

 

Most különösen nagy szükséged lehet a feltöltődésre, hiszen sűrű heteken, napokon vagy túl. Ha jól tudom, egy új lemez felvételéről érkeztél ide, Kapolcsra.

Pontosan így volt. Most vettük fel az új albumunkat Gyémánt Bálinttal és két belga zenésztársammal, Nicolas Thys nagybőgőssel és Antoine Pierre dobossal. Konkrétan a stúdióból érkeztem ide, este tízkor énekeltem fel az utolsó hangot Törökbálinton, majd beültem a kocsiba és jöttem Kapolcsra. Úgyhogy nagyon éles volt a váltás. Nyilván nem most vagyok a legkipihentebb. Másrészt viszont úgy érzem, hogy nagyon jól sikerültek a felvételek, nagyon boldogok vagyunk, és ezzel a felszabadult érzéssel tudtam megérkezni a Völgybe. Persze ez a fesztivál nekem nem a bulizásról szól, hiszen nagyon sok mindent kell a szervezőstábbal közösen kézben tartanom, illetve többször is fellépek a tíz nap alatt. Ezzel együtt csodálatos érzés itt lenni.

 

 

Miért döntöttetek úgy, hogy a Bálinttal közös duótokat kiegészítitek egy ritmusszekcióval?

Gyémánt Bálinttal… hány éve is? Hat éve dolgozunk együtt duóban. Nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy csupán az ének és a gitár eszközével kialakítsunk egy olyan izgalmas és sokszínű hangzást, amely képes lekötni a figyelmet akár egy másfél órás koncertre is. Szóval a duófelállás is megmarad, mert sok munkánk van benne, és nagyon szeretjük. Másrészről úgy érezzük, hogy ezzel a felállással már bejártunk egy utat. Valahogy egyszerre született meg bennünk az érzés, hogy nagyon inspiráló lenne számunkra, ha ismét dobbal és basszussal dolgozhatnánk együtt. Úgyhogy elkezdtünk számokat írni kvartett felállásra. Áprilisban volt az első közös koncertünk a belga zenésztársakkal. Most felvettük a lemezt, amely 2019-ben, február 1-jén fog megjelenni Magyarországon és Nyugat-Európában, a berlini Traumton Records kiadónál.

 

A címét már lehet tudni?

Ezen még gondolkodunk. Az egyik, Bálint által írt dal címe Shapeshifter, ami alakváltót jelent. Ez egy esélyes cím, hiszen tulajdonképpen mi is formát váltunk, duóból kvartetté alakulunk. Ezenkívül a lemez keretein belül is sokszor váltunk alakot, ami azt jelenti, hogy sokféle formát ölt a kvartett.

 

 

Korábban már volt egy zenekarod, amelyben Bálint is játszott. Nem merült fel, hogy a régi zenésztársakat hívjátok vissza?

Nem igazán, mivel például a dobos, Majtényi Bálint már nem is zenél aktívan. Az a zenekar pedig egy kicsit más típusú zenét játszott. Két évig a Brüsszeli Királyi Konzervatóriumba jártam egy mesterképzésre, ez idő alatt sikerült elmerülnöm a belga dzsessz világában, amely nagy hatást tett rám. A kapcsolat továbbra is élő, több belga zenekarral is együttműködöm a mai napig. Természetesen Magyarországon is vannak fantasztikus dobosok meg nagybőgősök. Antoine Pierre és Nicolas Thys mellett ugyanakkor nemcsak a kimagasló zenei tudásuk és felkészültségük miatt döntöttünk Gyémánt Bálinttal, hanem azért is, mert a zenei „személyiségüket”, a játékstílusukat nagyon közelinek éreztük magunkhoz.

 

Mielőtt elkezdtünk beszélgetni, éppen egy interaktív énekes workshopot vezettél, és láthatóan nagyon élvezted. Gondoltál arra, hogy éneket taníts?

Igen, de most nem férne bele az időmbe. Amellett, hogy kétlaki életet élek London és Magyarország között, a turnék miatt is nagyon hektikus az életem, a tanításhoz viszont elengedhetetlen egyfajta rendszeresség, amit jelenleg nem tudok vállalni. A kapolcsi workshopok, melyek keretében átadhatok valamit az érdeklődőknek a zenei tudásomból, nagyon nagy élményt jelentenek nekem is. Éppen ez a közvetlen találkozás a közönségemmel az, amit a leginkább kedvelek itt a Völgyben. Ez egy közhely, de itt tényleg mindenki önmaga lehet, nincsenek kordonok, különleges elvárások, bárki beléphet a körbe, bárki énekelhet. Nagyon sokféle ember és korosztály fordul meg az udvaromban. Vannak gyerekek, egészen pici babákkal érkező, fiatal szülők, szép számban képviselteti magát a harmincas, negyvenes korosztály, és a törzsközönségben ott vannak az idősebbek is, akik ki tudja, hány éve járnak vissza Kapolcsra. Ezt a sokféle embert szerintem mind ugyanaz vonzza ide: az a fajta közvetlenség és felszabadultság, ami annyira jellemző erre a fesztiválra. Példaként egy egészen friss élményt tudok felidézni. A hétvégén egy budapesti underground zenekar játszott az udvaromban, a Peter Problem, akiknek a zenéje elsősorban a szabad improvizáción alapul, de például népzenei vagy klasszikus zenei hatások is érvényesülnek benne. A koncert közben jött egy vihar. A közönségből azok, akik nem menekültek el, feljöhettek a színpadra, körülülték a zenekart, amely aztán így folytatta a koncertet. Sőt volt, akinek már nem jutott máshol hely, csak középen, így leült a zenészek közé. Amikor pedig leszakadt az ég, a zenekar éppen egy Beethoven-szimfónia részletét kezdte el játszani, amely a szabad improvizációból nőtte ki magát, és amelyre tényleg senki sem számított. A halk részeknél hallani lehetett az eső dobolását a színpad fölé kifeszített vásznon, a hangos részeknél pedig szinte a mennydörgés energiáját adták vissza a zenészek. Ez egy olyan spontán, különleges, magasztos pillanat volt, amilyen talán csak itt fordulhat elő, Kapolcson.

 

 

Ötödik éve vagy udvarhölgy a Művészetek Völgyében. Egyik reklámarca is lettél a rendezvénynek, idén a fesztivál himnuszát is te énekelted, melyet Iamyankkal közösen szereztetek. A Harcsa Veronika Udvar a legnépszerűbb udvarok közé tartozik itt Kapolcson. Ezzel párhuzamosan a fesztivál látogatottsága is évről évre nő, komoly, százezres tömegeket mozgat meg. Szerinted mi ennek a sikernek a titka, akár a te udvarodat, akár a Völgy egészét tekintve? Bízhatunk abban, hogy van még – ha nem is tömeges, de számottevő – igény a magas kultúrára, a kifinomultabb, igényesebb kulturális élményekre?

Szerintem ez egy egyensúlyjáték. Biztos vagyok benne, hogy a közönség nagy része azért jön ide, mert itt gyakorlatilag a hangulatának megfelelően mindent megtalál. Ha valaki éppenséggel a 30Y zenekarra vagy Péterfy Bori koncertjére szeretne bulizni, a Panoráma színpadnál megteheti. Ezen kívül van rengeteg népzene, néptánc, nagyon nívós színházi produkciók, van cirkuszi sátor újcirkuszi előadásokkal, és van rengeteg dzsessz, az én udvarom mellett idén egy másik dzsesszudvar is nyílt. Mindez ráadásul a Balaton-felvidéken, Magyarország egyik legcsodálatosabb természeti környezetében valósul meg. Szerintem a Völgy vonzereje abban rejlik, hogy a nagyon intellektuális, összetett produkcióktól az esti ereszd el a hajam diszkóig tényleg minden megtalálható itt. Az ember pedig szabadon választhat aszerint, hogy éppen mihez van kedve.

 

 

Tehát a sokszínűség a siker titka.

Igen. És ez úgy valósul meg, hogy a mainstream előadók fellépései mellett sikerül megőrizni a régi, tradicionális kapolcsi értékeket is.

 

Szeptemberben fellépsz a Magyar Népdal Napján Martonvásáron. Az előző duóalbumon szerepelt egy népdalfeldolgozás, a Vetettem violát, és az új lemezen is lesz egy magyar nyelvű népies műdal. Dzsesszénekesnőként miért fontos neked a népzenei vonal, és hogyan fogadják a magyar népdalokat külföldön?

Valószínűleg kevesen tudják rólam, hogy egész gyerekkoromban néptáncoltam. A népzene nagyon erős hatást tett rám, ami egész biztosan mindig velem lesz, még ha nem is jelenik meg annyira markánsan az egyes albumokon, inkább csak egy-egy, kakukktojásnak tekinthető dalban. Ugyanakkor számomra nagyon fontos az, hogy mutassak valamit a gyökereimből. Magyarországon azért, mert a népdal összeköt minket, és nagyon erős közösségi élményt teremt. Külföldön pedig jó érzés, hogy mutathatok valami autentikusat onnan, ahonnét származom, és amit a külföldi közönség is ugyanúgy át tud élni, mert a népdal egy univerzális valami. Amikor például Németországban énekelek népdalt, az a német közönséget is különleges módon érinti meg, még ha nem is a saját népzenéjéről van szó.

 

 

Említetted, hogy kétlaki életet élsz, de ezen kívül is rengeteget utazol a világban. Szoktál honvágyat érezni?

Nem igazán, mivel viszonylag gyakran ingázom, és nem tud eltelni annyi idő Magyarországtól távol, hogy honvágyam legyen, illetve elegendő időt töltök itthon. Az, hogy külföldön tanulhattam, nekem nagyon sokat adott, nyilván elsősorban zeneileg, de például olyan tekintetben is, hogy megváltozott az életvitelem, és gazdagodott a világlátásom. A másik oldalon minél több időt töltök külföldön, annál inkább kikristályosodik előttem, hogy mi az, ami nagyon jó Magyarországon, és ezt elképesztően jó megélni. Ráeszmélni, hogy mennyi minden van, amit mi természetesnek veszünk, ha itt élünk, de valójában egyáltalán nem az, mert külföldön esetleg nem is hallottak róla.

 

Mire gondolsz, mondjuk a tejfölön és a Túró Rudin túl?

Például erre a fesztiválra. Vagy hogy a magyar fővárosban lehet úgy élni, hogy az ember tíz percre van az erdőtől, tíz percre van a Dunától, és tíz percre van az éjszakai élet sűrűjétől, mert a város adottságai ezt lehetővé teszik. Sok nyugat-európai nagyvárosban ez elképzelhetetlen. Budapesten sokkal nagyobb a harmónia a természet és a város nyüzsgése között a budai hegyeknek köszönhetően. De említhetném a főváros kulturális gazdagságát is, a vidék szépségét, a bort, és még egy csomó apróságot. És persze a nyelvünk. Ha külföldiekkel beszélgetek, mindig elmagyarázom, hogy a magyar mennyire különleges és egyedülálló nyelv.

 

 

Ugorjunk egyet. 2016-ban együtt dolgoztál a világhírű rendezővel, Jiří Menzellel, egy dadaista operát vittetek színre. Kezdjük egy kis zeneelmélettel: mi az, hogy dadaista opera, illetve mit kell tudni erről a konkrét alkotásról?

A Les Larmes du Couteau, azaz A kés könnyei című operáról van szó. Ez egy félórás, háromszereplős darab, melyet franciául adtunk elő kamarazenekari kísérettel Bázelben és Luzernben, egy svájci fesztivál keretében, amely az opera szerzője, a cseh Bohuslav Martinů nevét viseli. A dadaista opera legfőbb ismérve szerintem az, hogy mindent szabad benne. Ebben a darabban elsősorban a történet képviseli a dadát, amely már önmagában is nagyon abszurd. Én egy fiatal lányt, Eleonórát alakítom, aki az ördögbe lesz halálosan szerelmes. A dada elemek persze a rendezésben is érvényesülnek, elegyítve a Jiří Menzel-féle humorral. Maga az opera a múlt század harmincas éveiben született, és annak az időszaknak a zenei világát képviseli. Nem improvizáltam, kottahűen énekeltem a dallamokat, melyekben a dadának megfelelően nyilván előfordult sok atonalitás, de egyébként abszolút értelmezhetők voltak az európai klasszikus zene keretein belül.

 

Hogyan esett rád a választás?

A fesztivál egyik szervezője, egy magyar származású, Bázelben élő zeneszerző, Hajdu István hívott meg, aki ismert engem, és tudta, hogy van affinitásom a klasszikus zene iránt. Azt szerette volna, ha a darab előadásmódja is eltér a megszokottól, ezért a három szereplő közül csak egy, az ördögöt megformáló Flurin Caduff volt hivatásos operaénekes. Az anyámat egy Berlinben élő kanadai színésznő, Marie Goyette alakította, aki egyébként klasszikus zongora szakon végzett, én pedig mint dzsesszénekesnő voltam jelen a szoprán szerepben.

 

 

Milyen volt a közös munka Jiří Menzellel?

Csodálatos, ittam minden szavát. Elképesztő, hogy egy nyolcvanhoz közelítő emberben micsoda életenergia lakozhat. Hihetetlenül kreatív volt, rengeteg ötlettel állt elő. Nagyon tetszett a bátorsága, az, ahogy hozzáállt az alkotói munkához, hogy mindent ki mert próbálni. Ugyanakkor nem ragaszkodott a saját ötleteihez, ha nem váltak be, gond nélkül kidobta őket a kukába. Szóval tudott hideg fejjel dönteni, ami egyébként nagyon nehéz egy alkotói folyamat során.

 

És a nagyságról tanúskodik.

Abszolút.

 

Látható lesz még valahol ez az előadás?

Három előadás volt Svájcban. Nagyon igyekeztem, hogy el tudjuk hozni Magyarországra is, de nem sikerült. Ugyanakkor nincs kizárva, hogy valamikor még visszatérhetünk ezzel a produkcióval, én legalábbis reménykedem benne.

 

Vannak olyan irányú törekvéseid, hogy más művészeti ágakban is kipróbáld magad? Elsősorban a színházra és a filmre gondolok.

Nem vágyom arra, hogy színészkedjek, ugyanakkor nagyon vonzónak találom, hogy míg a zenében általában absztrakt történeteket mesélünk el, egy színdarab a legtöbb esetben sokkal konkrétabb üzeneteket fogalmaz meg. Lenyűgöz az igazán jó előadások felépítettsége, dramaturgiája, megkomponáltsága is, ami szöges ellentétben áll a dzsessz spontaneitásával. Nem kacsintgatok a színház felé, egyszerűen csak műkedvelő vagyok, és nagyon tisztelem a színházi embereket. Viszont a zenén belül elég sokat kísérletezem. Ez egy alkati dolog nálam. Mindig igyekeztem újabb és újabb dolgokat felfedezni, egyrészt magamban, másrészt a zenében. Az utóbbi időben egyre többet dolgozom például klasszikus zenészekkel, sőt kutatómunkát is végzek. Ezzel összefüggésben van egy rögeszmém, mégpedig az, hogy a klasszikus daloknak van egy másik arcuk is, és nem csak tradicionálisan, klasszikus énekhanggal adhatók elő. Ahogy például egy népdalt sem csak autentikus módon lehet eljátszani, hanem világzenei vagy dzsesszes feldolgozásban is. Meggyőződésem, hogy ha ezek a csodálatos dalok megmutatnák a másik arcukat, akkor utat találnának maguknak egy másféle közönséghez is, és sokkal több emberre gyakorolhatnának hatást. Most éppen a múlt század elején született Debussy-dalokkal kísérletezem. Azt a hangszínt és előadásmódot keresem Razvaljaeva Anasztázia hárfaművésznővel közösen, ami egyrészt hű a kottához, illetve kellő tisztelettel és alázattal viszonyul a szerzőhöz, másrészt viszont sokkal intimebb egy klasszikus zenei előadásnál. Anasztáziával korábban már bemutattunk egy Debussy-estet, itt Kapolcson is lesz egy közös koncertünk. Emellett rendszeresen együtt dolgozom a Concerto Budapesttel, akikkel idén is tervezünk egy közös fellépést.

 

 

Profi énekesként saját magadra, a saját testedre szoktál úgy gondolni, mint egy hangszerre, amit állandóan csiszolgatni, tökéletesíteni kell? Együtt jár a profizmussal valamiféle „eltárgyiasulás” veszélye?

Az elmúlt időszakban kezdtem igazán ráeszmélni arra, hogy mennyire fizikai dolog az éneklés, és hogy valóban, ahogy mondtad, a testem a hangszerem. Ez viszont nálam nem vezetett semmiféle eltárgyiasuláshoz, inkább pozitív hatásai vannak. Elkezdtem jobban értékelni a testemet és a testi adottságaimat, illetve azt a nagyon izgalmas, organikus folyamatot, ahogy az életkor előrehaladtával megváltozik az ember hangja, új színek jelennek meg benne. Mások persze eltűnnek, és ettől lehet pánikolni is, de én ezt – most még legalábbis – egy csodálatos folyamatként élem meg.

 

Az egyik interjúban mesélted, hogy a nászutadon is kottákat bújtál.

Ez igaz, éppen a Menzel-féle operára készültem.

 

Maximalistának tartod magad?

Igen. Ez szerintem a gyerekkori teljesítménykényszerből fakad. Egyébként a férjem sokat segít ezen a téren. Tőle tanultam meg, hogyan lehet egyensúlyt teremteni a szakmai maximalizmus és a magánélet között. Amikor dolgozom, akkor továbbra is maximálisan a munkára összpontosítok, de emellett gyakrabban veszek ki szabadságot. Azóta már a nászutat is bepótoltuk. Érzésem szerint az az idő, amikor nem a zenével foglalkozom, nem megy a teljesítményem rovására, éppen ellenkezőleg. Talán úgy van ez is, mint a sportban. Ha valaki egyfolytában edz, nem képesek regenerálódni az izmok. Néha szünetet kell tartani, hogy aztán újult erővel tudjunk ismét szerepelni.

 

 

Végigpörgetve a Facebook-oldaladat az tűnt fel, hogy az elmúlt időszakban mintha aktívabbá váltál volna a társadalmi szerepvállalás vagy a társadalmi kérdésekben való véleménynyilvánítás terén. Ismét csatlakoztál a Hősök Tere kezdeményezéshez, rendszeresen támogatsz zöld akciókat is. Az utolsó ilyen jellegű bejegyzés egy fotó, amely a londoni szivárványos felvonuláson készült rólad. Ez utóbbi kisebb felzúdulást okozott, illetve a jó ízlés határait jócskán túllépő vitát generált a követőid között. Korábban a társadalmi szerepvállalással kapcsolatban azt nyilatkoztad: „Nekem ez egy egyensúlyjáték, hogy meddig menjek el, meddig álljak ki ügyek mellett vagy ellen anélkül, hogy az elsődleges közösségi szerepemet, az énekesi szerepemet ez bántaná.” Nem érzed úgy, hogy az említett poszt miatt megingott ez az egyensúly?

Számomra ennek a fotónak a megosztása semmilyen határt nem lépett át, de lehet, hogy ezt azért érzem így, mert sok időt töltök Nyugat-Európában, ahol teljesen természetes a homoszexualitás elfogadása. A London Pride egyébként teljesen más, mint a Budapest Pride, előbbi esetében ugyanis kisebbségben vannak a meleg szervezetek. Képviseltetik magukat viszont a nagy állami cégek, intézmények, például a BBC vagy a brit posta, de a múzeumok, egyetemek is, kifejezve ezáltal, hogy kiállnak a saját dolgozóik, diákjaik és az ő családjaik mellett. A meleg barátaim mellett való kiállás számomra is olyan ügy, amit bátran felvállalok. Igazából ez nekem olyan természetes, mint mondjuk a zöld akciók támogatása, amit persze szintén lehet vitatni, hiszen egyes vélemények szerint a klímaváltozás is kamu. Lehetséges persze, hogy mondjuk tíz évvel ezelőtt nem osztottam volna meg ezt a képet. Ma már viszont úgy érzem, hogy ennek nem kéne befolyásolnia azt, ahogy a közönség tekint rám. A másság, a mások szerelme iránti nyitottságomat egyébként szerintem a dalaimban is kommunikálom, illetve például a Hősök Tere kezdeményezéshez való csatlakozásommal is azt fejeztem ki, hogy a másik ember elfogadása számomra alapérték. Szóval igazából engem az lep meg, hogy voltak, akik ezen a fotón meglepődtek.

 

Egyes kommentelők szerint téged ezért lefizettek, illetve több fellépési lehetőséghez jutsz ezáltal. Bosszantanak az ilyen gyanúsítgatások?

Inkább megdöbbentenek. Az emberek összeesküvés-elméletek iránti fogékonysága, úgy tűnik, határtalan. Aki ilyet lát bele ebbe az egészbe, az valószínűleg egyáltalán nem ismer engem, és akkor mindegy is. Igazából hagyom az embereket, gondoljanak, amit akarnak. Nem szállok be ezekbe a vitákba, mert nem meggyőzni akarom őket, hanem egyszerűen fontosnak tartom, hogy a zenén túl mást is kommunikáljak, és rámutassak számomra fontos ügyekre. Olyan hozzászóló is volt, aki azt írta, hogy sokat jelent neki ez a kiállás, és ez jó érzés.

 

 

Lépjünk tovább. A következő egy évre mik a tervek?

Most a fő hangsúlyt az újonnan felvett lemez utómunkáira fektetjük. Lesznek persze fellépéseink a nyáron Bálinttal, Magyarország mellett egy norvég, egy belga és egy koreai fesztiválon is játszunk. Razvaljaeva Anasztáziával is fellépünk Brüsszelben. Illetve van még egy belga projekt is, egy kislemez, amelyen én is közreműködöm. Jövőre tervezünk egy lemezbemutató turnét a kvartettel, tavasszal Németországban és Belgiumban, majd júniusban Magyarországon mutatjuk be az új albumot. Bízunk benne, hogy ezen kívül még máshova, például a szomszédos országokba is eljuthatunk az új műsorral.

 

Az új kvartettel a Völgyben is felléptetek, a koncerten jórészt a kiadás előtt álló lemez dalait hallhattuk. Az egyik dal címe San Francisco. Ez egy utalás, hogy miután Bálinttal meghódítottátok Ázsiát, most Amerika következik?

Jó lenne, ha a próféta szólna belőled! Ennek a dalnak a zenéjét egyébként Bálint szerezte, én a szöveget írtam hozzá utólag. Nagyon kötött volt a dallam és a ritmika, ehhez próbáltam teljesen random szavakat illeszteni. Valamiért rögtön adta magát a „Have you been to San Francisco” sor. Ráeszméltem, hogy soha nem jártam még San Franciscóban, de mennyire szeretnék eljutni oda. Ebből az érzésből jött a dal szövege, amely arról szól, milyen jó lenne új dolgokat kipróbálni, megkóstolni egzotikus gyümölcsöket, vagy hallgatni a mennydörgést úgy, ahogy még sosem hallhattam.

 

Fotók: Glódi Balázs, Kacsinecz Krisztián, Nagy Eszter Fruzsina

Borítófotó: Glódi Balázs