dunszt.sk

kultmag

„igen, kellkellkell”

„A nagy háború nyelvileg réges-rég elő van készítve” talán ez Márton László legújabb regényének tételmondata. A Márton-regényeknek ugyanakkor rengeteg jelentésrétege van, ennek megfelelően A két obeliszk cselekményét is nehéz lenne röviden összefoglalni. Látszólag egy bécsi újságíró, Karl K., és szerelme, Sidonie N. bárónő életének két epizódját mutatja be.

Ahogy Thomas Macho utószavából is kiderül, Márton László a férfi főszereplőt Karl Krausról mintázta. A csehországi születésű osztrák esszé- és drámaíró kíméletlenül kritizálta Európa (és benne a Monarchia) politikai és kulturális életének szereplőit, és korának ünnepelt sztárja volt: írásait rendszeresen telt ház előtt olvasta fel. Fő műve, Az emberiség végnapjai a regényben Világpusztulásra változik, folyóiratának címe pedig Fáklya helyett Reflektor. A lap minden egyes cikkét ő maga írja, még Rilke verseit sem közli, mondván, a saját alkalmi költeményeinek sem tud helyet szorítani benne. Bár a regény alapvetően egy szerelem története, a boldogabb pillanatokon is átüt a süteményfüggő Karl K. magánya, életét pedig beárnyékolja a 20. század őrülete. Minden, ami körülveszi, vészjósló. Christian Thanhäuser fametszetei ráerősítenek arra a komorságra, amit viszont felold a szöveg játékossága.

A katolizált zsidó „Reflektorkarl” és a nemesi családból származó Sidi (teljes nevén Sidonie Nádherná von Borutín) kapcsolata egyben a polgárság és az arisztokrácia kényelmetlen találkozása is. 1914-ben járunk, közvetlenül az első világháború kitörése előtt. A szigorú kritikus hírében álló, szerkesztőként és publicistaként magabiztos Karl K. idegenül mozog a grófok és bárónők világában. Ugyanakkor nemcsak megszimatolja, hanem egyenesen tényként kezeli egy nagy háború kitörését, ami nem csak méreteiben, de minőségében is más lesz, mint az összes addigi. Nem a legjobb előjel például, hogy Conrad von Hötzendorf osztrák vezérkari főnök „huszonötször – ismétlem, 25x – indítványozta a Szerbia elleni preventív támadó háborút”. Korabeli kiadványokban olvasható szövegek karikírozott változataival találkozunk, amelyek mind-mind a küszöbön álló világégés irányába mutatnak.

 

 

Okkal kerülnek ide Alfred Tirpitz német admirális gondolatai arról, hogy „Németországnak, amely évszázadok óta szárazföldi hatalom, tengeri nagyhatalommá is kell fejlődnie. Igen, ismétlem, kellkellkell. […] a német hadiflottának 1914-ig legalább olyan erőssé kell válnia, igen, kellkellkell, mint az angol.” Nem véletlenül olvashatjuk az amerikai tengerésztiszt, Alfred Mahan válaszát sem, miszerint „Minden olyan nemzetnek, amely tengeri határral rendelkezik […], érdekeltnek kell lennie abban, kellkellkell, hogy minél nagyobb tengeren túli birtokai legyenek. […] Ahhoz, hogy ezt a célt egy tengeri nemzet elérje, az ellenséges hadiflottákat meg kell semmisítenie, kellkellkell. […] Angliának legalább kétszer olyan erős hadiflottával kell és kellkellkell rendelkeznie, mint Franciaországnak és Németországnak együttvéve.”

A cselekmény első felének helyszíne a csehországi Janowitz („vagy Janovice, ahogy tetszik”) és Konopischt („vagy mégis inkább Konopiště”). Janowitz a címben szereplő egyik obeliszk, illetve Sidi bárónő otthona, a szomszédos Konopischt kastélyában pedig éppen az első világháború előkészítése zajlik. A regény második felének eseményei a svájci Tödi-hegy lábánál, Tierfehd („vagy mégis inkább Thierfehd”), valamint Näfels városában csordogálnak, ahol a másik címbeli obeliszk található. Közben ugrunk húsz évet: az idősödő Karl K. anyagi gondokkal küzd, ráadásul hírneve is megkopott, és csalódást okoz közönségének („Hitlerről nem jut eszembe semmi”). Mindkét epizódban egy-egy balesettel fenyegető kirándulásról olvashatunk, Márton viszont diszkréten átugorja az első világháborút, a másodikig pedig el sem jut – érthető módon, mivel Kraus 1936-ban meghalt.

A boldogtalan hősszerelmes és a hűtlen fiatal nő szerelme pedig hiába áll a középpontban, a természetfeletti képességekkel rendelkező mellékszereplők legalább olyan fontosak. Ilyen mellékszereplő a „Majommax” gúnynevén ismert Max Th. (a valóságban Maxmilian Thun-Hohenstein), aki képes bármilyen állattá átalakulni, és ilyen karakter az olykor farkasemberré változó liberális politikus, Arthur H. (Arthur Hoffmann), valamint az időnként lavinaként pusztító marxista Robert G. (Robert Grimm). Az osztrák–magyar trónörökös, Ferenc Ferdinánd vadászsikereivel kapcsolatban is szárnyal az írói fantázia: „összesen kettőszáznegyvennégyezer-nyolcszázkilencvenkilenc darab vadat küldött terítékre, […] elejtett egyetlen hét leforgása alatt ezerötszáznegyvenkilenc ausztráliai nyílfarkú kanalasrécét, […] egyetlen délután során lepuffantott tizenkilenc elefántot, […] tíz perc leforgása alatt agyonlőtt tizenegy pompás agancsú jávorszarvast”.

Külön fejezetből ismerhetjük meg az első csehszlovák elnököt, Tomáš Masarykot. Vele kapcsolatban szürreális elemek nélkül, de újra a 20. századi politikusok megalomániája kerül elő – megint a nyelvből vezethetők le tehát a későbbi konfliktusok: „a cseh állam természetesen elképzelhetetlen volna a szlovákok lakta területek nélkül […], ezek viszont szintén elképzelhetetlenek volnának olyan nagyvárosok nélkül, mint Kassa (akarom mondani, Kosiče) és Pozsony (helyesebben Prošperok, még sokkal helyesebben Bratislava), ez utóbbi pedig ugyancsak elképzelhetetlen volna a Duna határfolyóvá alakítása nélkül.” Szintén önálló fejezetet kap a könyv egyik legszórakoztatóbb figurája, a Rosengarten Ábrahám néven anyakönyvezett színész, Peter Rolle (a valóságban Löwenstein László, illetve Peter Lorre), akitől Karl K. élete végéig hiába várja kölcsönadott pénzét és annak kamatait. A főhős kezelőorvosa, dr. Wildschweinburg pedig a nácizmus veszélyeire is figyelmeztet: „K. úr akár még további húsz vagy harminc évet is eltölthetne ezen a földgolyón, különösen akkor, ha időben beszerzi az amerikai vízumot.”

 

 

Ahogy azt rutinosabb olvasói megszokhatták, Márton László a fő csapásiránytól sokszor távolodik el. Mivel mindennek utánajár és mindent le is ír részletesen, sokakat zavarhatnak ezek a kanyarok. Mintha egy olyan ismerősünket hallgatnánk, akitől csak azt kérdeztük meg, hogy telt a hétvégéje, mire ő nemcsak azt mondja el, hogy hol járt, kivel találkozott és mit evett, de az első perctől az utolsóig elmeséli a filmet is, amit látott. A különbség csak annyi, hogy Mártonnál nem véletlenszerűen kerülnek egymás mellé ezek a történetszálak, minden összefügg mindennel, minden egyes kitérőnek és utalásnak jelentősége, funkciója van, még ha néha nehéz is megfejteni ezeket, és ha joggal is érezzük csapongónak a narrátort vagy terjengősnek bizonyos történetszálakat. A 13. században élt Engelbert kölni érsek és a két világháború között ténykedő Engelbert Dollfuss osztrák kancellár párhuzamos története például túl nagy teret kap.

Az előző Márton-regény, a 2016-ban megjelent Hamis tanú sem elégszik meg azzal, hogy fantáziával önti nyakon a tényeket, és szintén nem intézi el néhány mondattal a mellékszereplők bemutatását vagy egy-egy bekezdéssel a mellékszálakat. A történet kiindulópontja hiába az 1882–83-as tiszaeszlári vérvád, magáról a perről mégsem ír, viszont hosszan értekezik például a búvárfelszerelésekről, amelyekkel az eltűnt lányt keresték a Tiszában, Budapest felépüléséről, a dohánykertészek falvainak lerombolásáról, a Várban történt rablógyilkosságról. Közben más regények szereplői és valós történelmi személyiségek tűnnek fel Lúdas Matyitól a kamasz Horthy Miklósig, pletykákkal, babonákkal és legendákkal olvadnak egybe a megtörtént események, az így kialakuló káoszról mégsem olyan nehéz elhinni, hogy ez maga a valóság.

Márton egyik legismertebb regénye, az 1997-es Jacob Wunschwitz igaz története már kijelölte azt az utat, amin azóta is jár. A cím, illetve a narrátor állítása, miszerint „egy ember igaz története valójában emberek és dolgok megszámlálhatatlan sokaságának igaz története”, eljátszik a valóság és a fikció viszonyával. Ugyanez a narrátor azt is megállapítja, hogy „nem következik a magunkra ismerésből semmi hasznosítható, semmi tanulság”. Ugyanakkor a Hamis tanúban a „kaftános, pajeszos menekülő csordák” mellett keresztény lányok ellen elkövetett rituális gyilkosságokról, a zsidókat elszállító marhavagonokról és a határon felhúzott kerítésről olvashatunk, tehát nehéz nem a jelenre asszociálni.

A Két obeliszk esetében is sokkal tágabb a kontextus, sokkal nagyobb távlatokba kerül a főszereplő személyes története, de még a világháborúké is. A magánéleti ármánykodásokon, a geopolitikai sakkjátszmákon, az átnevezett városokon, az átrajzolt államhatárokon és a politikusok elleni merényleteken túl középkori viszálykodások és csaták is előkerülnek, sőt nagyobb léptékű események, a földkéreg mozgásai, a hegyek kialakulása és pusztulása is. Ezekben a térben és időben ugráló, valóságot megcsavaró, de a lényeghez mindig visszakanyarodó regényekben izgalmas keresztmetszetét kapjuk a történelemnek egészen sajátos nyelven elmesélve, szatirikusan, néha szórakoztató, néha infantilis humorral, olykor túlírt részekkel. Próbára teszik még az érdeklődő és kitartó olvasók türelmét is, mégsem bánjuk, hogy sokáig velünk maradnak olvasás után is.

 

Márton László: Két obeliszk. Kalligram, Budapest, 2018

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket