„Nagyon kell hinni abban, hogy amit csinálsz, az valakinek jó lesz”

Szász Veronika grafikus, művésztanár és nem utolsó sorban énekesnő. Különleges, finom hangjára nagyon könnyen rá lehet kapni. Képzőművészetről, készülő lemezéről és a népdalokról kérdeztük az énekesnőt.

 

 Fotó: Olajos Ilka

 

Ha választanod kellene a grafika, a tanítás és az éneklés között, melyiket választanád?

Még ma sem lenne könnyű választanom. Amióta emlékeim vannak, rajzoltam, meséltem, énekeltem – megállás nélkül. Igazán mindig csak „muszájból” gondolkodtam azon, hogy melyiket helyezzem előrébb.

 

Nyolcadik után a Kisképzőbe mentél, onnan pedig a Képzőművészeti Egyetemre. Közben jártál hangképzésre?

Ének- és zenetagozatos iskolába jártam, kórusban is énekeltem, de speciálisan nem képeztettem a hangomat. Aztán Micheller Myrtill kiváló énekművész személyében olyan énektanárt kerestem és találtam, aki nem akar „hozzátenni” a hangomhoz. Myrtill lényegében arra tanít, hogyan tudom magam egy olyan mentális és fizikai állapotba hozni, amiben létrejönnek a „jóleső” és biztonságos éneklés alapfeltételei. Ehhez például sokat foglalkozunk olyan elemi dologgal is, mint a lélegzetvétel. Az éneklés inspirál, feltölt és mindig újabb alkotásra is ösztönöz. Ma sok zene ömlik ránk, rengeteg stílusban, ami akaratlanul is belénk ivódik, annak ellenére, hogy valójában alig van közünk hozzá. Ezért fontos számomra a saját zenei nyelv megtalálása. Bízom abban, hogy amikor az emberek eljönnek a koncertemre, ezt szeretnék hallgatni.

 

 

Könnyen elvégezted a Kisképzőt, egyszer sem inogtál meg abban, hogy a rajzolás a te utad?

A Kisképző tizennégy évesen egy igazi edzőtér volt számomra. Középiskola és egy rangos művészeti iskola együtt. Egy új emberi közeg, összetett kihívások. Nem volt könnyű, de úgy érzem, helytálltam. Kialakult a küzdési stratégiám, a rajzolási módszerem és a művészi pályához szükséges gondolkodásmódom. Hálás vagyok ezért a Kisképzőnek, a tanáraimnak, az osztálytársaimnak. Az pedig, hogy a Kisképző után egyből felvettek a Képzőművészeti Egyetemre, egy komoly megerősítés volt abban, hogy erre építsem az életemet.

 

Hogy birkózol meg a kudarcokkal?

Az a titok, hogy nagyon kell hinni abban, hogy amit csinálsz, az jó, és ezért a létrejötte másoknak is jó lesz. Belém ivódott és erőt adott egy fontos gondolat: „Kudarc nélkül nincs valódi siker sem! De csak az tud jól építkezni, aki önmagát viszont sosem tekinti kudarcnak.” Az az alap, hogy neked jelentsen örömet, amit létrehozol. Ezen kívül pedig jó eséllyel lesznek még mások is, akiknek ez szintén jelenteni fog valamit. Nyilván a visszajelzések is kellenek, megerősítenek, de a legfontosabb az, hogy tudod, mit kell csinálnod, és bízol abban, hogy jól csinálod.

 

Fotó: Olajos Ilka

 

A zenének sem fordítottál hátat. Képtelen voltál elengedni?

Nem is akartam elengedni. A rajzolás és az éneklés nálam kiegészítik egymást. Az egyik inspirál a másikra és fordítva. Ha elhagynám bármelyiket az életemből, nagyon hiányozna. A rajzolás mellett mindig is az életem része volt a zene. Tizenévekig tanultam klasszikus zenét, több hangszert is kipróbáltam: zongorát, orgonát, hegedűt. A testvéreim is tanultak hangszereken. Érdekes így a lecsengett kamaszévek után látni azt, hogy a komolyzene, a liturgikus zene és a népzene mennyire gazdagítják a zeneiségem, sőt milyen mélyen beágyazódtak abba. Édesapám művelődéskutató szociológus, aki néprajzzal és folkkultúrával is foglalkozott, így nálunk a csapból is népzene folyt a gyerekkoromban.

 

 

A Veni és Zsolt formációban az általános iskolai énekórákon elnyűtt Hull a szilva című népdalt is énekelted. Egészen különleges hangzást teremtettél ennek az unalomig ismert dalnak. Nagyon árnyalt, finom hangod van. Talán már túlságosan finom is a népdalokhoz, vagy rosszul gondolom?

A népdalokat is próbálom úgy énekelni, ahogyan tőlem jönnek. A legnagyobb természetességgel. Általában nehezen tudok eligazodni, amikor azt hallom: „Ezt így kell énekelni!” Tizenhat éves voltam, amikor lejátszottak nekem egy hangfelvételt, amelyen egy idős néni gyönyörűen énekelt egy népdalt. Utána pedig azt mondták, hogy próbáljam ugyanúgy elénekelni a dalt, ahogyan ő. Akkor azt mondtam, hogy én soha sem fogom tudni úgy visszaadni, ahogyan a néni. Egyrészt nem olyan a hangom, másrészt nem az az élet történik meg velem, mint ami vele. Én csak úgy tudom elénekelni, ahogyan egy tizenhat éves lány, és mindig is csak úgy fogom tudni, ahogyan az a dal számomra „érvényes”.

 

Fotó: Olajos Ilka

 

A népdalok határait feszegeted, ezzel együtt próbálod aktualizálni is őket. A családi tradíciókon túl mi köt még hozzájuk?

Rájöttem, hogy egy csomó kedvenc népdalom rólam is szólhatna. Nagyon szerettem például a Ha felmegyek a budai nagy hegyret. Budán laktunk, a kertünkből egy nagy hegyre láttunk. Kislány koromban apukámmal gyakran felmentünk oda. Fentről megkerestük a házunkat, és integettünk anyának. A népdalokban egyébként tényleg sok minden benne van, és önmagukban érvényesek. Sokat gondolkodom azon is, hogy milyen „próbatétele” a zenének, hogy ma már szinte csak felvétel útján terjed. Lényegében az elektronika részévé vált. Ha nincs áram, akkor nincs zene.

 

Tervezőgrafikus vagy, és a Kisképzőben grafikát tanítasz. Ilyenkor háttérbe szorul a zenei vonal?

Á, dehogy szorul háttérbe! Az éneklés és a fellépések segítenek abban, hogy meg tudjak világítani bizonyos dilemmákat, amik a tanítványaimat is érintik. A tizenöt-tizenhat éves korosztálynak nagyon nehéz kiállni mások elé, hallatni a hangjukat. A saját vokális megéléseimből nagyon sok tapasztalatot közvetve vagy közvetlenül meg tudok osztani velük. Segíteni tudok nekik például abban, hogyan kell bátran megszólalni, kilépni a nyilvánosság elé, legyen ez akár az osztályközösség, akár az évfolyam.

 

Fotó: Olajos Ilka

 

Terveid között szerepelt a tanítás, vagy az élet hozta így?

Édesanyám hivatását tekintve tanár, de egy igazi „tanító” és mentor is egyben, akinek az egész életét meghatározta ez. Gondolom ennek is köszönhető, hogy magaménak érzem ezt a hivatást. Mindemellett a tanítás örök tanulás is. Különleges folyamatnak válsz a részesévé, amint látod, hogyan szabadul fel valakiből az alkotó, hogy kezdenek működni a kreatív energiái. Inspirálni szeretném a tanítványaimat. A művészemberek máshogy működnek. Bármi is történik velük, az inspirációként szolgál, és ha ezt nem tudják kiadni magukból valamilyen alkotás formájában, bennük ragad mint feszültség. Nem mindenki kel fel úgy reggelenként, hogy alkotnia kell, és kevesek reagálnak olyan érzékenységgel a körülöttük lévő világra, mint a művészek. Ezt próbálom tudatosítani a kamaszokban, akik valószínű még nem tudják, hogy pontosan miben is különböznek másoktól. A művészet egy életút, egy utazás. Amikor véget ér egy nap, amiről azt gondolom, hogy ma alig történt velem valami, és leülök rajzolni vagy zenélni, akkor jövök rá, hogy igenis nagyon sok dolog történt, amik alkotás közben törnek felszínre belőlem. A legapróbb dolgok is fontossá válhatnak ilyenkor.

 

Milyen zenét készítesz most?

Egy elektronikus zenei albumon dolgozom, amelyen a saját kompozícióim lesznek hallhatóak. Közülük néhány népdalra épül, hiszen a folkzene számomra egyfajta generációs folytonosságot is képvisel.

 

Magyarul vagy angolul énekelsz könnyebben?

A nyelv majdnem másodlagos. Elsősorban a hangomra fókuszálok, és arra, hogyan használom a hangomat egy-egy dalnál. Úgy tekintek rá, mint egy hangszerre.

 

Fotó: Olajos Ilka

Újságíró. Budapesten él.

Németh Ványi Klári

Újságíró. Budapesten él.