Fahrenheit 451 Light

Ha túl erősnek találta az eredetit, itt a 2018-as verzió: nem fekszi meg a gyomrát, de cserébe nincs semmi íze sem

 

A jobb érzésű emberek gyomra manapság görcsbe rándul kicsit, ha valamelyik zseni úgy dönt: ideje újra vászonra vinni egy klasszikust. Általában nincs túl jó vége.

Az is igaz ugyanakkor, hogy napjainkban divat kikelni Hollywood és a filmgyártás ihletnélkülisége, meg úgy általában a mindent elárasztó retro, valamint az újrafeldolgozások tömkelege ellen, holott néha meglepően jól sül el egy-egy produkció. Erről alighanem a Stephen King-féle AZ juthat eszünkbe, amely hatalmas sikert aratott.

Első blikkre kritikánk tárgya, a Fahrenheit 451 sem lóg ki ebből a sorból, hiszen Ray Bradbury 1953-ban íródott könyvén alapszik. (A kisregényből már készült egy film 1966-ban, de adaptálták rádiójátékra, színházban, sőt egy ezen alapuló videojáték is létezik). Kell-e nekünk tehát egy újabb feldolgozás? A helyzet az, hogy talán soha nem kellett még ennyire.

 

 

Anélkül hogy az ilyenkor szokásos lózungokat elpuffogtatnánk (Vagyis inkább mégis: „bezzeg régen”, „inkább olvassál!”, „a könyv jobb volt”, „fészbuk, fuj!”), csak annyit jegyezzünk meg, hogy igenis: Bradbury műve, az abban megfogalmazott konfliktus, a főhős, Montag minden őrlődése és kérdése fájdalmasan aktuális 2018-ban. Egy jó, akár korszerűsített adaptáció épp ezért feltehetően megtalálná a közönségét, mely értékelné is azt.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy az HBO már adaptált jól könyveket (hogy csak a nyilvánvalót említsük: Trónok harca), az mindenképp bizakodásra ad okot. (Még akkor is, ha egy másfél órás film elkészítése nyilván más tészta, mint az említett monumentális sorozat leforgatása.)

Még egy megjegyzés mielőtt belekezdenénk: egy adaptációnak értelemszerűen önállóan is meg kell állnia a helyét, hiszen a filmet néző közönség nagy része valószínűleg soha nem olvasta a kisregényt. Ennek ellenére az elemzés során a könyv folyamatosan elő fog bukkanni referenciaként (ami azért is indokolt, mert a film néhol szó szerint idéz belőle).

A mindent elemésztő tűz képével indul az alkotás, ami nem véletlen, hiszen egy olyan világban vagyunk, ahol a tűzőrség feladata már nem a lángok megfékezése, hanem a megmaradt könyvek felkutatása és elégetése. (Innen a cím: Fahrenheit 451, a hőmérséklet, melyen a könyvnyomtató papír tüzet fog és elég.) A főszereplő, Guy Montag (Michael B. Jordan) egy tűzőr, akiben egy nap kétségek ébrednek, hogy helyes-e könyveket (és embereket) égetni, és emiatt konfliktusba kerül a főnökével/mentorával Beattyvel.

 

 

Már a film elején feltűnik, hogy az alkotók eléggé szabadon fogják kezelni a kisregényt. Bradbury művét feltehetően nem találták eléggé komornak és fenyegetőnek, ezért Orwell 1984-éből is merítettek. A skandált jelszavak („A boldogság igazság, a szabadság választás, az erő ott van bennünk”), valamint a gyerekek könyvekkel való hergelése (két perc instant gyűlölet a játékidőben) Orwell disztópiáját idézik meg. Pontosabban nekem Orwell ugrott be elsőre, de egy kicsit elgondolkodva, ezek a sablonok a divatos young adult filmekből is levezethetőek (persze ezek dédapja is az 1984), ez pedig intő jelnek bizonyulhat. Érthető, ha az alkotók a YA-alkotásokból vett panelekkel próbálják a közönségük számára vonzóbbá és értelmezhetőbbé tenni a filmet, de ez magában hordja azt a veszélyt, hogy a Fahrenheit 451 egyedisége elvész, és a végén egy tucat-fércmű YA filmet kapunk.

Bradbury műve egy igen feszesen megírt mestermű – gyakorlatilag nincs benne üresjárat. Minden mondat a helyén van, nincsenek fölösleges magyarázó részek, a disztopikus világot és Montag belső vívódását a sorok között olvasva kell összeraknunk, a lázadás hirtelen jön, impulzív és meglehetősen ostobán kivitelezett – épp ezért olyan felkavaró. Gyors, rövid, feszes próza, ami a mondanivalóra koncentrál, nincsenek benne igazi hősök és nem is kínál igazi megoldást.

 

 

2018-ban ez marketing- és PR-szempontból azonban egy rémálom. Érezhette ezt az HBO is, mikor megrendelte a filmet. A modernizálás és a történet felhígítása valamilyen szinten szükséges tehát, de ezzel felmerült a kockázat, hogy a Fahrenheit 451 nevű film pont annak az igazi kultúrát elnyomó zajnak válik a részévé, ami ellen a Fahrenheit 451 nevű könyv oly elszántan küzdött.

A közösségi média beemelése kifejezetten elegánsra sikeredett: a filmben (pont mint a könyvben) élőben adják a könyvek égetését, de itt a nézők a közösségi médiából ismert módon lájkokkal és emojikkal reagálhatnak az eseményekre. Ebben a világban az információ a végtelenségig egyszerűsödött: a Biblia üzenete néhány hangulatjellel leírható. A könyvekbe rejtett tudás őrei (a „Gyíkok”) itt az internetre (ami itt „Kilenc”) töltik fel a tartalmakat. Ennek következtében a tűzőrök („Szalamandrák”) inkább szervereket törnek össze, persze azért könyveket is égetnek. Ja, és a könyveket itt graffitynek hívják. Hogy miért? Ezzel az információval már nem terhelik a nézőt.

Az egész film a főszereplőn, Montagon áll vagy bukik. Az ő lázadása jelenti a film fő konfliktusát, ha ez jól lenne tálalva, a film is működne. A probléma az, hogy itt kap gellert az egész történet. Egyszerűen hiányzik a motiváció: Montag az egyik percben még a tűzőr haverjaival üvölt eksztázisban, hogy milyen jó égetni, a következő snittben pedig egy régi képeslapot simogat a szobájában szentimentális zenére. Michael B. Jordant a szélesebb közönség a Creedben nyújtott zseniális alakításából ismerheti (azóta a Fekete Párducban is szerepelt). Itt sem játszik rosszul, de a forgatókönyv hibáival nem igazán tud mit kezdeni.

 

 

Montag „ébredésének” egyik kulcsmomentuma egy fiatal lánnyal, Clarisséval való találkozása. A könyvben Clarisse Montag szomszédja. Ezen a ponton álljunk is meg egy percre, hogy összehasonlítsuk a két műben a lázadáshoz vezető utat. A regényben Clarisse egy fiatal lány, aki mintegy véletlenül hinti el a főszereplőben a lázadás magvát. Nem csinál semmi mást, mint hogy szóba elegyedik Montaggal, és a beszélgetés során ráébreszti őt, hogy az élet talán többről is szólhat, mint ahogy a férfi megszokta. Montag pedig maga is gondolkodni kezd, kérdéseket tesz fel, ezt követően egész más szemmel néz saját magára és a tőle teljesen elhidegült feleségére. Érzi, hogy valami rettenetes baj van, de nincs birtokában a megfelelő szavaknak, hogy megnevezhesse a problémát. Ezért már ő keresi Clarissét, csakhogy a lány egy napon eltűnik.

A filmben Clarisse egy lázadó Gyík, aki azonban néha feldobja egy-két társát a tűzőrségen. Motivációjára azonban szintén nem kapunk választ. Így találkozik főhősünkkel is. Az egyik percben még gúnyolódik Montagon, a másikban pedig szájharmonikán játszik neki. A következő közös jelenetben már közösen olvasnak meghitten. A néző kapkodja a fejét: bárcsak az életben is így mennének a dolgok. A szereplői funkcióváltás akár jól is elsülhetett volna, de ezzel a megoldással csak azt érték el a készítők, hogy nincs megágyazva sem Montag lázadásának, sem pedig a hirtelen jött egymásra találásnak.

 

 

Ezzel az egész cselekmény hitelessége kap néhány torpedót. Arról ne is beszéljünk, hogy a feleség kiírásával Montag épp a lázadásának egyik fő motivációját veszti el – Clarisse mellett épp a nőtől való elidegenedése volt az egyik legfőbb katalizátora a tetteinek.

A könyvekben rejlő tudás fenyegetése már nem elég a rendszer számára. Kell valami hiper kütyü – OMNIS –, amit ha a lázadók aktiválnak, akkor mindennek vége lesz. A Gyíkoknak persze ehhez feltétlen szükségük van Montag segítségére. A gond az, hogy ezek a Gyíkok inkább hasonlítanak valami földalatti terrorszervezetre, mint a tudás felkent őreire. Kezdetnek: a belépéshez meg kellene ölni egy embert? Hol van ez Faber lassú, néha gyáva, de sokkal humánusabb lázadásától?

A film számos hibája mellett nem hagyhatjuk szó nélkül az egyetlen reménysugarat, a film „gonoszát”, Montag parancsnokát, Beatty kapitányt. Michael Shannon az alakításával toronymagasan emelkedik az egész szereplőgárda fölé, néhány jelenetet a puszta jelenlétével ment meg. Ráadásul Beatty trükkös „gonosz”, nem igazán tudjuk, hogyan viszonyuljunk hozzá: egyszerre bestiálisan kegyetlen és (látszólag) lenyűgözően művelt. A film továbbá igencsak hangsúlyozza Montag és Beatty közötti tanítvány/mentor kapcsolatot, még azt a gondolatot is elhintve, hogy magát Beattyt is meglegyintette a lázadás gondolata. Ez azonban a könyvben is nyitott kérdés maradt. Nagyon jó lett volna, ha ezzel kezdenek valamit a készítők, de nem ez történt. A film vége kukázza Beatty összes addigi dilemmáját és esetleges tépelődését egy lángszóró és a minél nagyobb tűz érdekében.

A Fahrenheit 451 dramaturgiai csúcspontja az a jelenet, mikor Beatty arra kényszeríti Montagot, hogy a lángszóróval égesse fel a saját házát. Montagban ekkor elpattan valami, és szembefordul az őt sértegető parancsnokkal.

 

 

Itt ismét elágazik a könyv és a film univerzuma. A regényben Montag végez Beattyvel, elégeti a lángszórójával, mely aktus szimbolikusan reprezentálja a múlttal való leszámolását is. A férfiban ugyanakkor kétségek merülnek fel, hogy valóban ő döntött-e, vagy Beatty szándékosan provokálta ki a gyilkosságot. Montag tépelődése mögött több dolog is állhat. Lehetséges, hogy el akarja hárítani a gyilkosság felelősségét. Lehet, hogy annyira a zsarnoki Beatty hatása alatt állt, hogy még a lázadás aktusa mögött is az ő akaratát látja. De az a lehetőség is nyitva áll, hogy Beatty maga is szenvedett, és így akart véget vetni az egésznek. Nem tudjuk meg.

A film is elhozza a szembenállást, de megint félresiklik valami. Montag lázadása itt is megtörténik, de nem a zsarnokságot megtestesítő Beatty parancsnokkal végez, hanem egy random tűzőrrel, akit addig talán háromszor láttunk. Nincs katarzis, nincs felszabadulás. Beatty innentől habzó szájú őrültként kezd viselkedni, és a film végén ő emel lángszórót Montagra.

 

 

Még egyszer: nem az a baj a filmmel, hogy a könyvhöz képeset átír dolgokat, hogy szereplők tűntek el és új szereplők tűntek fel. Ez standard eljárás minden ilyen esetben. A probléma az, hogy ez a film elmaszatolja a könyv eredeti üzenetét, félremagyarázza – talán nem is akarja megérteni.

A valódi érzelmeket hamis pátosszal, az igazi motivációt mondvacsinált konfliktusokkal, a könyvek által megtestesített tudást technológiai halandzsával helyettesíti.

A Fahrenheit 451 című film egyszerű és ostoba válaszokat kínál ahelyett, hogy megpróbálna problémákat felvetni és elgondolkodtatni, ezzel pedig nemcsak moziként bukik meg, hanem teljesen szembemegy azzal, amit az eredeti alkotás próbált elérni. Elfér-e a film a könyv univerzumában? Igen, de csak az egyik propagandaadón a többi agymosás között.

 

Fotók: HBO

A film adatlapja a Mafabon