Megragadhatatlan

Súlyos, sötét és radikális könyvet írt Bartók Imre. A Jerikó épül emlékirat-kísérletként, apa- és családkönyvként alapvetően eltér nagyjából mindentől, amivel az elmúlt évek magyar irodalmában találkozhattunk. Ahogy Bartók eddigi könyvei, az új kötet is kilóg irodalmi közegéből, megközelítéseiben (ahogy a személyességhez, az elbeszélés módjához, az emlékezés kérdéséhez hozzááll) tudatosan az új utak kereséséről szól. Ebben a törekvésében sorra rúgja fel az irodalmi konvenciókat; a megértéshez, állítja a könyv, csak így juthatunk igazán közel.

A konvenciók felrúgását értsük nagyon sokrétűen: megközelíthetetlen már a műfajiság is, a Jerikó épül határai beláthatatlanok. A segítségünkre hívható paratextusok, mint a kötet fülszövege vagy a szerzővel készített interjúk, csak fokozhatják zavarunkat. A fülszöveg szerint a Jerikó épül „önéletrajz, családregény és nevelődési regény elegye”, ami látszólag fontos eligazítást ad az olvasónak, ám a szöveg olyan szabadon kezeli ezeket a műfaji kategóriákat és olyan mélyre viszi az olvasót az önmaga gerjesztette örvényekbe, hogy ezt az eligazítást egy idő után inkább megtévesztőnek, de legalább leegyszerűsítőnek érezzük. A szöveg javarészt egyes szám első személyű „elbeszélővel” dolgozik (bár a felütés, az újszülöttre eső első pillantás épp egyes szám harmadik személyű, vagy még inkább személytelen), de igazából ez az egyetlen, ami a hagyományos önéletrajzokra emlékeztet. Ezt az állításunkat gyorsan cáfoljuk is meg: vannak itt történetek az „elbeszélő” életéből (az idézőjel indoklása alább), időnként akár követhető, világos belső logikával felépített epizódok is. Ezekből a történetekből azonban nem épül fel konvencionális narratív konstrukció, úgy rakódnak egymásra, hogy nincs köztük átlátható átjárási rendszer. Ugyanakkor nem tudatfolyamtechnikát használ a szerző (ez nem is lenne hiteles egy emlékirat esetében), amit látunk, azok inkább „világló részletek” (sic!).

A fülszöveg (utoljára térünk rá vissza) ártatlan hangon az „1980-as, 90-es évek személyes tapasztalatai”-t emlegeti mint a szöveg alapját, és ebben van is némi igazság, hiszen látunk kulisszákat, reáliák leírásaival is találkozunk, olykor nyomasztó, máskor kifejezetten mulattató „idillek” ezek a húsz-harminc évvel ezelőtti Magyarországról (némi berlini kitérővel). Még azt is ki merjük jelenteni, ezek a leírások pontosságukkal és szellemességükkel fontos beszámolók egy korszakról, még ha nem is ezek a könyv központi elemei. Kiszolgálják inkább azt a kísérletet, amely az „elbeszélő” megközelítéséről szól, és amely hatszáz oldalon keresztül próbálja önmagát is feldolgozni, miközben egy pillanatra sem válik igazán megragadhatóvá.

A Jerikó épül mindvégig megragadhatatlan marad, emiatt is keltheti az olvashatatlanság benyomását. A töredékesség, a makacs önreflexivitás, a nyelvi lelemények kimeríthetetlen burjánzása, a nyerseség, mindenféle linearitás tökéletes hiánya, a logikai konstrukciók elvetése, a hivatkozásrendszerek zavarba ejtő bonyolultsága, a profetikus és a profán elemek vegyítése, a nyelvi regiszterek váltogatása, a banalitás és a kényszeresség játékai, a műfaji hibriditás, a hagyományos karaktersémák leépítése, a rettenetes szövegentrópia – mindez, ahogy mondani szokták, komoly kihívások elé állítja az olvasót. Mire jó vajon mindez? Talán a befogadó provokálását szolgálja? Az olvasóban óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon mi az, amit „el kell hinnie” ebből a szövegből, ha ez valóban önéletírás, mi az, amit itt erről a bizonyos életről valóban megtudhatunk? És kinek az életéről van valójában szó?

Egyértelmű válaszokat annak ellenére sem kínál a kötet, hogy folyamatosan reflektál önmagára, s a néhány (konkrétan az I., a VI., a IX. és a X.) fejezet végéhez kapcsolt „appendixek” mintha visszavezetnének bennünket egy „egyszerű” önéletíráshoz, különös tekintettel az utolsó fejezet utáni függelékre, amelyben mintegy feltárulnak előttünk bizonyos eljárások magyarázatai. A legbiztosabb mindenesetre, ha egy „elbeszélőt” állapítunk meg: mivel önéletírási kísérletről van szó, nem egy hagyományos, fikciós elbeszélővel van dolgunk, mivel azonban egy prózakötetről beszélünk, még ha nem is totális, ám valamennyire mégis félrevezető tévedés volna, ha magát a „civil” Bartók Imrét azonosítanánk ezzel az elbeszélővel (persze akkor megint itt a kérdés, kicsoda valójában a „civil” Bartók Imre). Saját pozíciójának komplexitása természetesen az „elbeszélő” számára is központi kérdés: „Az elbeszélő nem a gyerek, hanem maga is egy folyamatos mozgásban lévő, önmaga előtt tisztázatlan problémakomplexum.” (601.) Akinek az életéről olvasunk tehát, az ugyanúgy megragadhatatlan (legalábbis a könyv elveinek megfelelően), ahogy a szöveg: egymás által válnak megragadhatatlanná. Ez ugyanakkor nem von le semmit az olvasottak súlyából, a költészet nem teszi súlytalanabbá a valóságot, ez az aggodalom megalapozatlan, hiszen: „Ha az írás törlésjelek sorozata, akkor mindaz, ami lényeges, sosem a szövegben történik.” (603.)

A Jerikó épül tulajdonképpen végig azt a dilemmát járja körül, amelyet egy, a kötetbe illesztett kritikában Bartók a következőképpen fogalmazott meg: „A történelem/fikció/emlékezet paranoid hármasegysége folyamatosan felbomlik, elemei átjárnak egymásba, illetve egyik sem létezik akként, ami. Nincs önmagában, emlékezet nélkül történelem, ugyanakkor az emlékezet és különösen az, amit az emlékezet erejének tulajdonítunk, fikció, habár ezt a fikciót mégis a kétségtelenül megtörtént múlt kényszeríti ki.” (501.) Az önéletírás, a személyiség sincs tehát fikció nélkül, sőt, csak a fikcióban válhat hitelessé, azaz: „minél több a hazugság, annál inkább látjuk azt, ami igaz” (503.).

Apakönyvként is megpróbáltuk leírni a Jerikó épült, mégpedig másféle apakönyvként, miközben némi párhuzam Esterházy Péter kettős apakönyvével, a Harmonia Caelestis – Javított kiadás párossal felmerülhet egyes apaábrázolások kapcsán, ám ez inkább technikai vonalon érvényes, sokkal fontosabb a Kafka-utalásrendszer, és az apa mint elnyomó motívumának mindenütt-jelenlévősége. A mindenütt-jelenlévőség kényszere az egyszerű elmondhatóság, a csupasz narratív megoldások kiüresedett módszereinek elvetése miatt uralhatja el a szöveget, és határozhatja meg annak egyrészt sötét alaptónusát, másrészt bonyolult látomásosságát, álomképekben és szürreális lírai óriásfutamokban való tobzódását – utóbbiak kapcsán a szürrealisták automatikus írásának módszere juthat eszünkbe, ám az „elbeszélő” más megfejtést javasol: „A kényszervallatás nyomán inkább kényszerírásnak nevezném, amelyben egyszerre van jelen a dadogás és a koncentráció, a hadarás és a lassúság, és amelyben egy eredendő kétségbeesés, a megismerés lehetetlenségéből származó kétségbeesés folyamatosan két elemre válik szét: megfellebbezhetetlen kijelentésekre egyfelől, kérdéskarakterű, saját összefüggésüket kereső sejtésekre másfelől.” (602–603.)

Kafka mellett pedig fontos még Hölderlin, Rilke, Wittgenstein és Benn is – utóbbi nemcsak a humanizmushoz való radikálisan megújító hozzáállása miatt („…minden humanista illúziót el kell pusztítani, nem a humánum ellenében, hanem éppen a humánum megmentése miatt” – 606.), hanem amiatt is, mert „Benn mellesleg ékes példáját nyújtja annak a modern költészetre fokozottan jellemző tendenciának, amelyben erőteljesen összekapcsolódik egymással poétika és poetológia, vagyis egy költői teljesítmény immanens működése és önreprezentációja, illetve az ezen reprezentációra vonatkozó folyamatos reflexió” (523.) – ami szemlátomást Bartók számára is minta. Az „elbeszélő” élete szövegek együttese is (ahogy Kafka írja egy Felice Bauernek címzett levelében: „Bennem nem irodalmi érdeklődés van, hanem magam vagyok irodalom, nem vagyok semmi más, és nem is lehetek”) – ennek az elvnek megfelelően illeszt Bartók a szövegbe könyvkritikákat is, amelyekben azonban nem az adott könyvön van a hangsúly (a szerző és a könyv címe ennek megfelelően hiányzik), hanem az azon túlmutató megállapításokon, mint például az egyébként Jon Fosse Melankólia című regényéről szóló szövegrészben: „A természetet nem azért kell újra felfedeznünk, mert megnyugvást ad, hanem azért, mert ugyanúgy retteg, mint mi magunk.” (462.) És így válnak a könyv részéve különféle egyéb „talált” szövegek is, levelek, naplórészletek stb., ahogy irodalmi vagy egyéb kulturális utaláskonstrukciók is beilleszkednek az „elbeszélő” életébe (a Ragyogás vagy épp a Varázshegy jelenetei, vagy akár egy filozófiai fejtegetés a Denver dinóról szóló rajzfilmsorozat kapcsán). Az „elbeszélő” mintegy része annak a – tágan értelmezett – természetnek, amelyet Fosséval (és a többiekkel) együtt fedezünk fel, a személyesség így tesz szert egy teljesen új, a romantikus és realista sémáktól megtisztított dimenzióra.

A könyv apró darabkáira bontja a személyességet, minden egyes darabkát külön-külön vesz szemügyre, és nem köt semmiféle üres kompromisszumokat; ebből egy rendkívül heterogén konstrukció jön létre, amely azonban alaposan átgondolt koncepció eredménye. A Jerikó épül több értelemben is szintézise Bartók eddigi munkáinak: első regényében, a Fémben indított terápiás szövegáradatának, amelyben a nevelődési regény hagyományos mintázatait szabta át, nagy trilógiájának, amelyben a szuperhőstörténeteket filozófiai kontextusba ágyazva totalizálta, legutóbbi, Láttam a ködnek országát című regényének, amely valóság és fikció nyomasztó egymásba fulladásának képleteit vázolta, de Goebbels című „bunkerdrámájának” groteszk világa is a könyv előképei közé sorolható. Ezzel együtt Jerikó épül el is üt az eddigiektől, jóval mélyebbre ás (mélyebben vájkál), a valóság és a fikció közötti határt végleg elmossa, a nyelv általi elbizonytalanítást totális méretűvé növeli. „A dolgok titka, hogy nem dolgok. Nem funkcionalitásukban jelentéktelenek, hanem annyiban, amennyiben elfedik lényegüket. A világ nyitott, a dolgok azonban zártak, és minden dolog – doboz. Sötét közömbösség, tartalom nélküli tolakodás.” (17.) Ez az igazi, a legfőbb útmutató, a leghatározottabb eligazítás. Nem minden dobozt sikerül kinyitnunk, és amit igen, ott sem mindig (nem is túl gyakran) vár megnyugtató látvány – persze ki mondta, hogy a megértés útja nyugalmas lesz.

Bartók Imre: Jerikó épül. Jelenkor, Budapest, 2018