Ősbűn és bűnhődés

Jót tesz a színháznak, ha titokzatosság lengi körül. Például Andrew Bovell Majd, ha az eső eláll című darabjának a rendezője szerette volna a közönség előtt eltitkolni a kilétét, ezért első rendezését művészálnéven jegyzi. De Pesten általában minden előbb kiderül, mint ahogy azt tervezik (a fiatal rendező néhány premier előtti nyilatkozattal maga is hozzájárult a lelepleződéséhez), így most már tudhatjuk: a rendezés mellett a látványtervet is megalkotó Kulumatué nem más, mint Szamosi Donáth, aki néhány sikeres színpadi szerep (Álmodozók, Equus, Csónak, Mi a neved?) és pár év „csöndes” (de nyilván intenzív) felkészülés után rendezni kezdett.

 

 

Én nem bántam volna, ha a titok a premieren és még legalább egy jó darabig titok marad (persze ez nem azt jelenti, hogy nem örülök Szamosi újabb megmutatkozásának). Ez az álnév ugyanis – a darabhoz kifejezetten illően – enigmaszerű. Lehetne például egy afrikai törzs mitológiájában a világszellem neve. A misztikus helyzet csak fokozódik, ha rövid, de szerencsés kutakodás után a világhálón rátalálunk a megfejtésre. A kulumatué szó ugyanis szoros rokonságban van a kulumatulá szóval, melynek jelentése – a leghitelesebb, legautentikusabb forrás szerint – a következő: „aludj el, szeretlek, holdfény, napfény, majomkenyér, ősanya, az elefánt vigyáz rád, aludj el, kisbaba…” Aki mindezt nem hiszi, hallgassa meg Palya Bea Kulumatuláját (és olvassa el a dal szövegét) itt:

 

 

Szamosi Donáth egyébként maga nyilatkozta, hogy azért választotta ezt a nevet, mert Palya Bea dalában Kulumatuénak hívják a gyereket, akit meg kell nyugtatni.

Szellemes, jelentéses, igaz, de egy kicsit bonyolult ez a történet. Éppen ilyen a kortárs ausztrál író darabja is, amelynek története 1959 és 2039 között játszódik. Egy család négy generációjának bűnökkel terhelt élettörténete szövődik-fonódik benne, a szereplők furtonfurt más-más idősíkokban mutatkoznak meg, miközben a földi élet pusztulóban. A szárazföldet nemsokára elönti a víz, amelyből a halak már rég kipusztultak, természeti katasztrófák és környezetszennyezés öli mindenfelé az élővilágot, és az eső megállás nélkül esik, mint Krasznahorkai Sátántangójában. De Kulumatué színpadi látványa kicsit sem emlékeztet például az említett regényből készült Tarr Béla-filmre, a Majd, ha az eső eláll színpada kifejezetten szép és színes, állandó körforgásban (forgószínpadon) változó bútorforma-kompozíciók láthatók, a szereplők csillogó, pazar ruhákat viselnek, mintha egy sci-fi-opera hőseit látnánk… Kétoldalt meg középen vetített képek tűnnek fel rendszeresen, hátul pedig teljes szélességben állandó, függőleges esőfüggöny zárja a teret. Kulumatué színpadán színpompás ragyogásban jelenik meg a Tarr Béla által (is) ábrázolt, ott adekvát környezetbe ágyazott színtelen lelki sivárság. Mert a szereplők – párhuzamban az elrontott, haldokló világgal – itt is csak vegetálnak.

 

 

Elsősorban az emberi kapcsolatok válnak formálissá, tartalmatlanná. A család tagjai fiatalon és öregen is különböző időpontokban folyamatosan vágynak társas kapcsolatra, megértésre, szeretetre, de már közben vagy a kapcsolatteremtési kísérletek kudarcos végére érve, rendre hibáznak, nem mernek kockázatot vállalni, nem bírják a másik személyiség rájuk telepedő súlyát. Van ebben valami, ógörög sorstragédiákra emlékeztető végzetszerűség: a leszármazottak – a tudatalattiban is – tovább hordozzák felmenőik gyógyulatlan sebeit, lakolnak bűneikért. Mindeközben az értékek is halódnak. Ezt a színészi játékmód, a beszédstílus is közvetíti az előadáson: a súlyos, tragikus bejelentések a legtöbbször ugyanolyan súlytalanok, mint az érdektelen, hétköznapi közlések. A pótcselekvések sokszor főcselekvésekké válnak, például az aprólékos, mániákus takarítás válik szinte létfontosságúvá egy-egy évtizedek óta várt találkozás vagy egy nagy lelepleződés előtt – mindez évekkel, napokkal, órákkal a világ elpusztulása előtt. Erről én azt gondolom, hogy az emberiség – egyebek mellett – azért tette tönkre az életét és a bolygóját, mert sohasem tanulta meg megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől. Ám az is igaz (és a túlélés egy módszere), amit Krúdy Gyula ír egyik novellájában: „Az ember néha megfeledkezik a halálról, ha egyéb kellemetlenségei vannak.”

 

 

Persze ennél súlyosabb bűnöktől is terhes a múlt. A két és egynegyed órás, egyfelvonásos előadáson fokozatosan kiderül, hogy a több generáció hordozta közös traumák egy ősbűnre vezethetők vissza. És a bűnelkövető hiába menekül el egy új világba (a felesége eltaszítja magától a férfit, aki Londonból Ausztráliába költözik), ott újabb, még súlyosabb bűnt követ el, mellyel megpecsételi a vele újabb kapcsolatba került emberek sorsát is. Az ősbűnről és elkövetőjéről szándékosan nem árulok el több konkrétumot, mert ez esetben az spoilerezés lenne. A darab és az előadás titokzatos, sokáig láthatatlan kohéziós ereje ugyanis (stílszerűen mondhatnánk: fekete anyaga vagy fekete energiája) a nyomozásszerű, aprólékos pontossággal felépített igazság-kiderülés. Ezen áll, nyugszik és feszül a szöveg szerkezete, de ez tartja életben, sőt a vége felé fel is pörgeti az eleinte (kb. az első félóra végéig) vontatottnak és statikusnak tetsző előadást. Az állandó idősík-váltogatás kitűnő írói (és rendezői) lehetőségeket teremt az igazság rejtegetésére, avagy izgalmas adagolására. Amint kezd derengeni, hogy itt ki fog kerekedni egy olyan történet, amelyben minden mindennel ok-okozati viszonyban van, minden mindenhez logikusan kapcsolódik, a történet nemcsak rögtön érdekessé válik, hanem el is emelkedik a primer valóságától. A folyamatosan emlegetett globális természeti viszonyok, valamint a vetített csillagos égbolt látványa kínálja a nagy ívű párhuzam felismerését: az emberi sorsokat és a belső lélektörténéseket ugyanúgy törvényszerűségek irányítják, mint a galaxisok működését. Kozmikus távlatokban különösen jelentéktelennek tetszik egy-egy emberi sors, de még a földi élet megszűnése is, miközben – némileg paradoxonként – az ember eszébe jut a kanti gondolat is, mely szerint egyformán csodálatra méltó „a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem”.

 

 

Kulumatué szépen, türelmesen – a befogadó támogató türelmére is apellálva – elvezeti a nézőt a lét abszurditásának átéléséhez. Egy olyan – ember nélküli – közegbe, ahol már tényleg nincs jelentősége semminek. Nincs semminek emberhez viszonyítható jelentősége, mert nincs többé ember sem. Azt meg, aminek nincs emberhez viszonyítható jelentősége, ember nem is értheti meg – sem előzőleg, sem közben, sem utólag. Ezt az abszurd hangulatot az előadás végén kitűnően megjeleníti Mester Viktória előzmény és következmény nélküli drámai áriája. A színpadkép kezdeti statikussága is értelmet nyer a végén. A kétoldalt és odafent szimmetrikusan elhelyezkedő vetített felületek között az emberek eltűnése után is kitartóan forog a forgószínpad, csak az eső csendesedik, rövidülnek és ritkulnak az esőrácsok, majd aztán eláll… Ez az élet vége a földön.

 

 

A Majd, ha az eső eláll nem hibátlan, kísérleti előadás, nagy erénye, hogy képes különleges hangulatot teremteni, befogadóját megfogni, felemelni, elgondolkodtatni. Folyamatos minőségigénye igen dicséretes, itt kell megemlíteni a kitűnő muzsikusok szolgáltatta zeni kíséretet. Valamennyi szereplő jól játszik, példamutató alázattal viszonyul feladatához. Külön említést érdemel Máhr Ági együttérzésre, szeretetre méltó, megható pillanatokat teremtő idősebb Gabrielle-je és Sipos Veronika megszólalásaival és néma jelenlétével egyaránt figyelemfelkeltő, mindig érdekes ifj. Elizabeth Law-ja. Száraz Dénes egyszerűen nagyot alakít. Henry Law-ja titkokat, mélységeket megmutató összetett figura, megformálása igazi színészi remeklés. Őt nézve, az ember már azt hinné, hogy negatív, bűnös alakot játszani nemcsak hálásabb színészi feladat, hanem ontológiailag könnyebb is – mint a jót megmutatni.

 

Andrew Bovell: Majd, ha az eső eláll

 

Dramaturg: Hársing Hilda

Világítás: Bányai Tamás

Stylist: Bognár Hajnalka

Smink: Győri Kira

Plakátterv: Görgényi Gábor

Videó: Kiss Jenő

Zenei munkatárs: Pálos Péter

Művészeti titkár: Pesti Ildikó

Kreatív munkatárs: Zágoni Nóra

A rendező munkatársa: Juhász Gabriella

Rendező: Kulumatué

Producer: Ridzi Gábor és Földvári Péter

Szereplők: Simon Zoltán, Máhr Ági, Bajor Lili, Száraz Dénes, Pásztor Edina, Sipos Veronika, Epres Attila, Dióssi Gábor, Dudás Demeter

Énekel: Mester Viktória

Varázslók: Szemző Gábor, Kiss János

Zenekar: Eső Quartett és zongora

 

Hatszín Teátrum, 2018. augusztus 13.

Fotók: Sam Scott Schiavo

Közel három évtizedig táncoltam, próbát vezettem, koreografáltam a budapesti operaházban. Lassan két évtizede szerkesztek (www.tanckritika.hu, www.kutszelistilus.hu) és írok: leginkább színházról és táncról, néha szépprózát és színdarabot.

Kutszegi Csaba

Közel három évtizedig táncoltam, próbát vezettem, koreografáltam a budapesti operaházban. Lassan két évtizede szerkesztek (www.tanckritika.hu, www.kutszelistilus.hu) és írok: leginkább színházról és táncról, néha szépprózát és színdarabot.