Nosztalgia, ami nem megy veszendőbe

Javaslom, rögvest essünk túl a nehezén: valószínűleg nem túl termékeny azon vitatkozni, a Tankcsapda jól tette-e, hogy részt vett az augusztus 20-i nemzeti ünnep hosszú hétvégéjének budapesti programsorozatában a magyar kormány felkérésére. Mert bár a politikától mindig tisztes távolságot tartó, ugyanakkor dalszövegeiben sohasem apolitikus zenekar ezzel a húzással némiképp megosztotta a közönséget – különösen az esemény bejelentését kísérő fotó a Parlament folyosójáról keltette azt az érzést, hogy a debreceni triót úgymond megvásárolta a kormány, a felkérésre való igen pedig hozzákapcsolta a zenekart ahhoz a kirakathoz, amely az efféle (sokszor átpolitizált) ünnepeket kíséri –, a kérdés mégsem merül ki a puszta igenben vagy nemben. Aztán az indulatok, ha voltak, elültek, Fejes Tamás, a csapat dobosa pedig a maga szokásos keresetlen módján azt is elmagyarázta, hogy noha a zenekar számos – akár politikai kötődésű – felkérést kapott az elmúlt évtizedek során, sosem politikai alapon döntöttek egy-egy meghívóról. Készséggel elhihetjük nekik, hiszen Fejes rávilágít, egy rakat pénzt fizetett nekik az állam az ünnepi buliért, Lukácsék pedig kikötötték, hogy a politika nem szólhat bele a fellépésbe vagy annak körülményeibe.

 

 

Deal. Innen nézve persze fölöttébb vicces volt, hogy a tömegben időről időre felhangzott Miniszterelnök Urat gyalázó rigmus, vagyis bármennyire apolitikus rendezvény akart ez a tizenkilencedikei nyáreste lenni, nem sikerült teljes mértékben – igaz, hozzá kell tenni, az említett rigmusok épp csak felpislákoltak, majd gyorsan el is haltak, mintha csak kósza ötlet lett volna. Fejesnek és a zenekarnak viszont meg kell értenie, hogy ilyen összefüggésben egyszerűen nincs politikamentes alap, a politikától nyomatékkal elhatárolódó attitűd sem tud mentes lenni a politikai vonatkozástól, akkor sem, ha ezzel a trió nem ért egyet. Mindevvel nem azt mondom, hogy eleve nem kellett volna elvállalni a szereplést, hanem hogy naiv dolog volna azt gondolni, egy ilyen szintű állami rendezvényen való föllépés a puszta deklaráció révén semlegesíti a politikai kontextust.

De elég-e ennyi a politikából? Fejesék fejében egyébként bevallottan a kihívás és a profit járt, eléggé el nem ítélhető módon, mint azt a fent hivatkozott interjúban is olvashatni. A kihívás vélhetőleg az lehetett, hogy olyan összetételű közönség számára játszhattak, amelyben jó eséllyel szép számmal akadtak Tankcsapda-szüzek, akik soha korábban nem látták élőben a zenekart. Engem ugyanakkor az is foglalkoztatott, mennyire lesz úgyszólván bátor a dalválasztás, hiszen mint említettem, a Tankcsapda sosem politizált a szó szoros értelmében, ám egy csomó daluk akad, amely meglehetősen keresetlen módon szól be a mindenkori hatalomnak, illetve politikának, és tanúskodik társadalmi érzékenységről, legyen szó az osztálykülönbségekből fakadó dühről („A disznók híznak a zsírodon, / te meg örülsz neki, ha a sírodon / kövér angyalka énekel, / hülye fasz vagy, ha nem érdekel” – A civilizáció vége, 1996; „Aki nem vak, látja, mi a lényeg / A szegény minden nap szegényebb / Aki gazdag, az meg tovább hízik / Itt már senki senkiben nem bízik” – Aki nem vak, 2001), a társadalmi igazságtalanság speciális krízishelyzeteinek pikírt rögzítéséről („Arra való a válság, / hogy a nyomorultak lássák, / hogy a hitelből vett ásóikkal / a saját sírjukat ássák” – Minden jót, 2009), az ember, illetve az emberi jogok melletti kiállásról („Minden embernek emberi élet jár” – Mi a fasz van?, 2012), vagy éppen a mindenkori politikai elit kárhoztatásáról („A politika, vallás / csak emberpazarlás / mindig volt és most is ellened van” – Sovány vigasz, 1999; „Ahol a kormány, ott van a gáz, / kuplung, sebváltó, ne pofázz” – Agyarország, 2001). Ezeknek a szerzeményeknek egy része szövegileg nagy hagyományú klasszikusainkhoz kötődik, mint amilyen a Szózat, hiszen a Bárány című dalban (ami az egyik kedvencem a megboldogult kilencvenes évekből) például a következőket hallhatjuk: „Lehet ’a nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely’, / de bármerre is jársz, arra azért mindig figyelj, / hogy a hatalom mindenhol büdöset szarik, és nem töröl segget, / de a gyenge csak addig az, amíg le nem győzi az erősebbet”. A legutóbbi lemez (Urai vagyunk a helyzetnek, 2014) záródalában, a Sállállállá (Csak bennem bízz)-ban pedig: „’Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar’ / Bölcsőd volt, sírod lesz, ápol, eltakar, / de ha mégis máshová repítene el az élet, / soha ne hagyd, hogy azt mondják, hogy ez meg milyen izé lett… / A nagyvilágon van még annyi másik hely, / de otthonod csak egy […] ’Hazádnak rendületlenül légy híve’ mindenütt / Ha bántanák is, és ha tényleg szíven üt, / hogy lehetne úgy is, ahogy kellene / Ha megharagszom is, mindig érte, nem ellene / Itt szültek, (végül majd) itt földelnek el.” – Ez utóbbit egyébként eljátszották Lukácsék, méghozzá a ráadás utolsó előtti dalaként, hangsúlyos helyen, a frontember pedig megengedte magának a beszólást az ünnepi szituációnak, ami, tekintve a dal címét és refrénjének iróniáját, oldotta a fent emlegetett politikai kontextus okozta vélt vagy valós feszültségeket.

 

 

Ugyanígy elismerést érdemel (?) a Mi a fasz van? című örökbecsű műsorra tűzése, mely a maga slampoetrys ritmizálásával, ugyancsak igen szókimondón nyilvánít véleményt a közállapotokról és -hangulatról, a következő meglátásra futtatva ki az üzenetet: „Nem a Pannon, nem is a Westel, / ami napról napra tesztel, / hanem a halál meg az élet, / meg a széjjelbaszott közélet / Nem a pornó, nem is az erotika, / ami gusztustalan, az a politika, / szavakkal és tettel / tele gyűlölettel.” Ha Pannon és Westel ebben a formában már nincs is, a többi alighanem örökérvényűen énekelhető, mindenesetre a mai atmoszférában, amikor annyira érzékeny a politika a nyilvános terekre, hogy egy beszólogatós graffiti vagy festmény azonnal eltávolításra kerül a falakról, a Tankcsapda nem föltétlenül biztonsági megoldás.

Viszont ami (ismét) bebizonyosodott, hogy egy Tancsapda-koncert képes népünnepéllyé válni, így alighanem teljesen mindegy a politika számára, mit énekelnek Lukácsék a színpadon. Mindenekelőtt azért, mert afféle kenyeret-és-cirkuszt-effektus ez, így tekintve tehát a gesztussal a Csapda a rendszer része, nem pedig előtte vagy fölötte áll, ha tetszik, ha nem. A legtöbben alighanem úgy fogták föl, hogy alkalom nyílt egy ingyenes, regisztráció nélküli monstre bulira a Szent Gellért-szobornál, egyedi helyszínen, egyedi időpontban, és legalább egy hiteles, ’89 óta folyamatosan turnézó és lemezeket író punkrock-trió lépett fel a tehetségkutatók tiszavirág-életű sztárkái helyett. Noha sokan vannak, akik a túlzott népszerűség miatt gyalázzák a zenekart (mint tudjuk, régen minden jobb volt), ezen túl kell lenni, kinek-kinek a maga módján. Lukácsék a Köpök rátok című, a rendes műsor utolsó darabjaként előadott dallal oldották ezt meg, ami nem épp udvarias szellemű nóta, de van benne egy gyors, vad középrész, és koncerten állatian üt.

(Lírai betét) Ami engem illet, sulis korom óta követem a Tankcsapdát; akkoriban, a kilencvenes évek második felében mániákusan hallgattam őket, és egy-egy téli vagy tavaszi hétvégén teljesen felpörgetve vártam a soros fehérvári koncertjüket. Emlékszem, valamelyik decemberben épp friss és nagy hóréteg borította be az országot, és mindenki azért izgult – mert felröppentek a hírek –, hogy a zenekar meg tudjon érkezni rendesen és biztonságban a városba (ha jól rémlik, otthonról, Debrecenből jöttek épp). A fehérvári klubba, a Bahnhofba legföljebb 6-700-an fértek be, és itt hallottam először élőben – sőt itt játszotta a zenekar először élőben! – a készülő új lemez (Ha zajt akartok!, 1999) egyik slágerét, a Fiúk ölébe lányokat, valamint a Sovány vigaszt – az előbbi napokig beragadt a fülembe, és türelmetlenül vártam a februári lemezmegjelenést… Ugyanígy, Fehérváron, az akkori Zenei Napokon (a Fezen fesztivál előtti Fezenen) ingyen lehetett megnézni a Tankcsapdát az egykori vidámpark romjai közt, és itt debütált a későnyári teliholdnál az Ez az a ház című szám, melynek későbbi élete ismeretes. Lukácsék ezen a bulin tesztelték a nótát, a teszt pedig eredményes volt. Mind a két sláger elhangzott a most augusztus 19-i forró nyári estén, ami engem jóleső nosztalgikus érzésekkel töltött el.

 

 

Mindezt azért idéztem föl, mert a későbbi években kicsit ritkábban találkoztam a zenekarral élőben, kevesebbet hallgattam őket – noha az aktuális lemezeiket mindig megvásároltam –, némiképp elveszítettem az érdeklődésemet. Ennek oka pusztán annyi volt, hogy valamelyest változtam én is, a zenekar is, teljesen természetes, az utak olykor másfelé visznek. Az utolsó albumuk, amely elejétől a végéig tetszett, a Mindenki vár valamit volt 2006-ban, ekkor diplomáztam, és ez idő tájt hagytam el Pécset, szeretett egyetemi városomat, a lemezmegjelenés tehát apropóul szolgált ahhoz, hogy egy kicsit fölkereshessem ifjúságom, megnézni, mi újság arrafelé. Az volt az érzésem, Lukácsék is némiképp visszakanyarodtak akkoriban, végül félrerántották a kormányt, és egy hajtűkanyarral előre fordultak. Albumonként 4-5 dal azért mindig akadt, ami meggyőzött, de ami még inkább jóleső érzéssel töltött el, az a korai időket idéző tematikus bulik és a B-oldal-turné volt – megvallom, elsősorban a korai dalokat szeretem hallani a koncerteken, az ezredfordulóig bezárólag; az Alföldi gyerek vagy az Örökké tart (mindkettő elhangzott a jelen írás tárgyát képező koncerten) cseppet sem az én világom, utóbbit legfeljebb az Örökké punk címet viselő, a zenekar saját átiratában élvezem. Tudható persze, hogy Lukácsék stratégiailag gondolkodnak, és stratégiailag írnak olykor hasonló dalokat, ami ugyan elég nyomasztó gondolat, viszont kétségtelenül provokatívak és irritálóak tudnak lenni, a szavak jó értelmében. Fejes a fönti interjúban azt is elmondja, a lényeg voltaképp az, hogy szinten maradjon a zenekar a foglalkoztatottságban, nem pedig az, hogy kiszámítható dolgokat csináljon. Vagyis nem baj, ha bizonyos témák és számok egyszerűen nem tetszenek a régi rajongóknak, hiszen a közönség szélesítése fontosabb cél.

Egyébként kétségtelen, hogy ebből a szempontból, illetőleg a zene mediális-piaci változékonyságát tekintve a Tankcsapda a leginnovatívabb hazai zenekar, és valószínűleg versenytársa sincs. A régiek közül a Kispál és Borz például azelőtt lehúzta a rolót, hogy komolyabban veszített volna a közönségéből, mert ugyan Lovasinak mindig jó ötletei támadtak, ha innovációról volt szó, mégsem tudta úgy gépesíteni a szisztémát, mint a Tankcsapda, amelynek vagy 15 évvel ezelőtt épp Lovasi nagyjából 2 évet jósolt még. Nem jött be. Másoknak továbbá az sem sikerült, ami Lukácséknak igen, nevezetesen a szponzori rendszerben működés (emiatt is kapnak eleget a nyakukba, számomra rejtély, miért), amely a lehető legjobb rendszerként megengedhetővé teszi, hogy az aktuális albumok igazán nyomott, 1000 forint körüli áron kerüljenek forgalomba, méghozzá saját kiadásban, elejét véve a profit elcsordogálásának, valamint a hallgatók-rajongók elidegenedésének. (Ha az új cédé olcsóbb, mint egy doboz cigi, talán mindenki szívesebben birtokolja, mint letölti.) Ahogy hallom, a jövő évi, 30 éves jubileum alkalmából a zenekar 3 szép kiállítású pendrive-csomagban teszi közzé a teljes életművét szőröstül-bőröstül, komplett élő felvételekkel, miegymással kibővítve (bízom benne, ez magában foglalja majd az első demó eredeti változatát is) – a határ tehát a csillagos ég, és így azok is fizikai hordozón birtokolhatják majd az életművet, akiknek CD-lejátszójuk vagy hifijük nincs, vagy van ugyan, de egyébként is USB-t csatlakoztatnak hozzá, hogy megdörrenjen a cucc. (A Ha zajt akartok lemez frontborítója lebeg a szemem előtt, mint ami jól kifejezi, hogy a hang tulajdonképpen anyagi-materiális fenomén, amely letaglóz, és ez a kép/élmény fizikai hordozóval párosul.) Ez a pendrive-formátum amúgy kapitális ötlet hasonló gyűjteményeknek, azonban kísérletképp is fölfogható egy lehetséges jövőbeli anyagi hordozó vonatkozásában, ha a CD végképp elavulna (ami nem állítható, amennyiben jelenleg a bakelit is új virágkorát éli). Minden alighanem az Y- vagy az A-generáción múlik.

Visszatérve az ünnepi koncertre, ha lehetett is volna bátrabb a dalválasztás (a Baj van!-nal és A legjobb méreggel le lett tudva a korai éra, Az ember tervez című klasszikusról pedig csak a két favorit, a Rock and rollnak hívott, illetve A R&R rugója hangzott el), a titkos meglepetés számomra a Valaki, aki vagy elővezetése volt (1999-ből), amit nem emlékszem, hallottam-e korábban élőben. Lukács kicsit szabadkozott az elején, mondván, talán valamivel nehezebben emészthető darab következik, pedig amúgy egy country-slágerről van szó tankcsapdásítva, hangyányit rétegzettebb szövegvilággal, mint az utóbbi 10-15 év termése. Ha valamiért, a hasonló dalokért érdemes beleásni a zenekar első évtizedének dolgaiba.

Másfelől viszont azt mondanám, aki igazi vagy autentikusabb – nem ezek a megfelelő szavak – Tankcsapda-koncertre vágyik, vagy legalábbis látni szeretné a zenekar más arcait is, annak az önálló turnék állomásainak valamelyikét érdemes beiktatni. Három évtized eltérő generációjú közönségét persze nem könnyű, talán nem is lehet kellőképp átfogni, így azt kell mondanom, már valóban az is bravúr, hogy 2018-ban a Tankcsapda működik és prosperál. A Tankcsapda (és hallgatása) mára bizonyos tekintetben kultúrává vált, közérzeti zenekarrá és közösségi élménnyé, ami immár messze van a punktól és a nihiltől, ami oly magával ragadó módon járta át a zenéjüket a kilencvenes évek elején. Ám amíg hajtja őket a folytonos újulás vágya, addig a koncertek jó értelemben vett nosztalgikus fordulatai – a bennem élő kölyöknek – sem mennek veszendőbe.  

 

Fotók: a Tankcsapda FB-oldala