„Miközben van itt árvaság, szex, szülés, temetés, akasztás”

Második versesköteted még a Kalligram Kiadónál jelent meg, míg a legújabb a Fiatal Írók Szövetségénél. Nem érzed ezt visszalépésnek?

Kezdjük jóhiszeműen. Nem, nem érzem visszalépésnek. Ami a konkrét előzményeket illeti, számos románc a kulter.hu-n jelent meg, az egyik ilyen küldemény kapcsán említette Herczeg Ákos, hogy látnának fantáziát egy kötetben, ami az általa és Lapis József által szerkesztett Hortus Conclusus sorozatban jelenne meg és az én verseimből állna. Mivel akkor még csak a kötet kb. fele volt meg, a dolog függőben maradt, de aztán összeállt az anyag és nagyon örültem a közös munka lehetőségének.

A harmadik könyv A felszínről című második verseskötet továbbgondolásának tűnik. Miért gondoltad, hogy az első kötetet jellemző poétikai hagyomány nem tartható, érdemes új irányokat választani?

Úgy éreztem, A felszínről elkezdte és be is fejezte azt, amit vállalt: javarészt szereplíraként működő szabadversek voltak benne, Szép Ernőhöz és Melville-hez horgonyozva, valamelyest széttartó egyszeriségben. Nyílt kérdés, hogy ezt a lehetőségig ugyanúgy továbbvinni afféle beleállás, komolyan vétel lett volna, vagy épp a félelem az újtól szorított volna rá, hogy a kaptafánál maradjak. Mindenesetre úgy ítéltem meg, a trochaikus nyolcas kötelmei termékenyen fegyelmeznék, módosítanák az előző kötetben működtetett beszédmódot – könnyelmű vállalás volt, szinte fel sem fogtam, mit jelentett. Mint kiderült, a mondatok szórendjét, szóválasztását is befolyásolja a románcforma, pontosan érkezni a sorvégekre, ott és úgy törni, ahol és ahogy a nyelvtan engedi, és a ritmus megköveteli. Izgalmas és szép feladat volt így, ezt írni, a versek hangfogós zümmögésével könnyítve is, nehezítve is az olvasást.

A Semmi meglepő vagy fontos könyvcím első ránézésre hibás választást sejtet, vagy pontosan azt sejteti, ami: csak ínyenceknek. Honnan jött a címválasztás ötlete, milyen variációk közül döntöttél emellett és miért?

Nem tudom, ez egy ínyenceknek szánt kötet-e, vagy hogy – akár szándékosan – hibás-e a cím. (Van erre szabály?) Abban az értelemben, ahogy egy vers vagy kötet tetszeni tud – ami jobbára, noha számos kivétel által árnyalva, a költői egóra irányuló alig leplezett elismerést jelenti –, nem akartam tetszetős kötetet írni. Az fontos volt, hogy nyolc szótagos, nagyjából trochaikus lejtésű sor legyen a cím, összeírtam párat a kötet szövegéből, ez tűnt a legtermékenyebbnek – azzal akaszt meg, hogy jelzi, nincs min megakadni. Talán a kötet maga is felfogható ennek a jelzésnek a kifejtése gyanánt.

Nagyon távolságtartó, komoly koncentrációt igénylő, egységes kötetet sikerült összehoznod. Minden előre megkonstruáltan, kimérve történt? Csak semmi érzelem?

Nem, eleinte csak a románcforma volt meg, és hogy kíváncsi voltam, hosszabban, rövidebben, E/1-ben, E/3-ban, T/1-ben hogy működik. Ezt a grandiózus érintettséget végül is megszentségtelenítő kíváncsiság indokolhatja a kimértséget, talán a személyesség hiányát, már ha hiányzik végül is, miközben van itt árvaság, szex, szülés, temetés, akasztás, és köztük egy főhangsúlyt kijelölni nem hajlandó (nem képes?) beszélő. Az viszont nagyon fontos volt, hogy arról írjak, amit kitaláltam, kvázi ami történt, és arról is a lényegre szorítkozva, ne arról, amit éreztem vagy gondoltam. Aztán ebben a sűrítésben lehet, hogy levespor lett belőle – majd az olvasó eldönti.

Eddigi köteteidről alig-alig jelent meg kritika, ami nem a szövegeket, mint inkább a te önreklámhoz való viszonyodat minősíti. Ennyire elválik nálad szerző és szöveg, hogy az önmarketingnek hátat fordítasz, és a szövegekre bízod, történik-e majd velük valami? Nincs ebben kockázat?

Hát hogyne lenne, például az ember írja-írja a köteteit, aztán alig-alig írnak róluk 🙂 Hízelgő, hogy ebben tudatos döntést feltételezel, valamennyire egyébként azért jogosan is, de volt jó pár félszeg és ügyetlen kísérletem az önmarketing terén, amelyek után nem igazán mondhatom nyugodt lelkiismerettel, hogy én fordítottam hátat a dolognak. Például most is interjút adok, mint egy valaki.

Mostanában többen vitatják a szakmailag elfogadott művek minőségét, az érthetetlenség és a háttérhatalmak ügyes munkálkodásának vádját hozva fel mindent elsöprő érvként. Nem tartasz attól, hogy a te szövegeid sem épp az olvasóbarát irodalmat szolgálják, és emiatt még hátrányuk származhat?

Radar alatt lenni azért annyiban mindenképpen jó, hogy így nincs sok személyes veszítenivalóm. Mit tehet velem az olvasóbarát irodalmat gründoló előtérhatalom? Nem adja oda azokat a díjakat, amiket nélkülük sem kaptam volna meg? Körúton belüli entellektüellnek bélyegzi azt a tíz-tizenöt embert, akik egy hétéves közös munkaviszony vagy húszéves barátság által indíttatva eljönnek a kötetbemutatómra, és azért olvassák el a kötetemet (már ha egyáltalán), mert én írtam? Kulturális életünk összességében és részleteiben egyaránt elszomorító, de az egzisztenciálisan valóban kiszolgáltatott kollégáimmal szemben nem lenne fair, ha – túl a szolidaritáson – effektív kárvallottként hozzájuk sorolnám magam egy másfelől biztosított megélhetés és egy karriernek eleve elég röhejes valami birtokában.

 

Haraszti Ágnes, Fenyvesi Orsolya vagy Nemes Z. Márió szövegéhez nem árt egy kis felkészültség. Na de milyen tudás megszerzése kell ahhoz, hogy az olvasó ne idegenkedjen ezektől a versektől, amikor az iskolában Pilinszky környékén megszakad a kapcsolata a költészettel, és akkor még hol van Székely Magda, Takács Zsuzsa, Erdély Miklós, Papp Tibor költészete? Nem kerül végérvényesen zsákutcába a nem bölcsész végzettségű olvasó?

Inkább onnan fognám meg a kérdést, mi is a célja, amikor olvas. Ahogy látom, a bevett (egyébként a bölcsészeket is jórészt meghatározó) rutin mentén Radnóti, József Attila megmondják, hogy milyen is az, amikor sárral keveredik a vér, meg amikor nagyon fáj, és akkor az (szépen) meg van mondva. Pont. Ahogy azelőtt Petőfi mondta meg, hogy síron túl is szereti majd Juliskáját, meg Arany, hogy ötszáz énekli hangosan a vértanúk dalát. Amíg az irodalom arról szól, hogy a költő megmondja, a diák legfeljebb megkérdi, hogy akkor végül is megvolt-e Márta Attilának, addig mindegy, hogy Pilinszkyig vagy Nagy Lászlóig vezet-e a megmondók vonala. Szóval a kérdésedre felelve, szerintem nem megszerezni kell valamilyen tudást, hanem elveszíteni azt az illúziót, hogy az irodalom A-ból (átkozott-áldott életű költő) B-be (megrendült olvasó) vezet a műveken át. Kezdetnek talán az olvasó csináljon a művel, amit akar, ha semmit, hát semmit – annál, hogy anyám miben halt meg, sikerült-e a feleségem szülése, és mikor jártam Prágában, az is jobb.

Létezhet az a szint, ahonnan egy életmű megkérdőjelezése már istenkísértés?

Talán magát a szintekben gondolkodást lenne módfelett üdvös istenkísértés megkérdőjelezni. Hogy akkor Cervantes vagy Shakespeare pisált-e messzebbre. Thomas Mann vagy Kafka „beszélt[-e] a korról”, ahogy Pilinszky redukálja, amit talán nem kéne redukálni. Elszomorítóan sivárak ezek a zéró összegű játszmák. Akkor már inkább Bahtyin Dosztojevszkij-olvasatát továbbgondolva mondanám azt, hogy az egyes életművek egymásra irányuló kérdőjelek, egymást tárgyaló, vitató részigazságok, és így, együtt adhatnak ki valamit, aminek a megléte aztán annyira kérdéses és fontos, hogy a róla való beszédben felmerülhet akár az istenkísértés vádja is.

A kötet végén található interjúban elhangzik a nagyon jó költő, Czifrik Balázs neve, aki szintén segítséget nyújtott neked pályakezdőként. Hol és milyen körülmények között kerültél kapcsolatba vele, konkrétan mit köszönhetsz neki?

Bátyám gimnáziumában tanított, így került hozzá a tizenhat éves koromig írt verseimből egy válogatás. A szakma tanulható részében, a verstanban, az alapvető költői eszközök kezelésében segített nagyon sokat, illetve ő hívta fel a figyelmemet a sárvári diákíró táborra is. Nem kevésbé elismerésre méltó az is, hogy az első lépéseken túl – jó tanárként – a kellő tempóban vonta ki magát a továbbiakból, így elkerülve a mester–tanítvány viszony pózait, csapdáit, anakronizmusát.

Kutatási témád Lorca magyarországi recepciója. Tavaly jelent meg Lorca összes levele Spanyolországban. Lenne értelme magyarul is kiadni a levelezést? A Lorca-levél megkönnyíthetné a Lorca-olvasást?

Hát, amíg a fenn jelzett befogadási folyamat a kivételes emberként elgondolt irodalmár és az ő kivételes gondolatait készpénznek vevő olvasó között úgy marad, ahogy, addig Lorca személyes vonatkozásai, levelezése is csípőből beilleszthető a bartóki költőként elgondolt Lorca képébe – csak akarni kell. Ugyanakkor a folyamat megtörését is segítheti, ha egyik-másik levélből kiderül, hogy a Cigányrománcok fogadtatását követően maga Lorca utasítja el a kultusza alapjául szolgáló Andalúzia- és cigányfétist, vagy ha előkerülnek Lorca erőt újító őstalajjal, mondjuk így, kevésbé gondoló karrierszempontjai, amelyek mentén a Köztársaság eleven színpadi közegében a kor alfaszínésznőjének, Margarita Xirgunak írta a Yermát.

Az irodalom felől érkező apák gyakran kísérleteznek a gyerekirodalommal. Te mikor írsz mesét vagy gyerekverset?

Egyelőre lányom felnőttparódiáit figyelem egyre nagyobb lelkesedéssel. Ha elfogadjuk, hogy a gyerekirodalom legnagyobbrészt szóbeli formájú rögtönzésekből áll, akkor elmondható, hogy gyakorló gyerekirodalmár vagyok.

(1986, Budapest)
Költő, újságíró, az Üveghegy gyerekirodalmi portál szerkesztője. Kötetei: Fotelapa (József Attila Kör), János és János (Kalligram Kiadó, 2013). Jelenleg Boldog Salkaházi Sára írásainak összegyűjtésén dolgozik.

Ayhan Gökhan

(1986, Budapest) Költő, újságíró, az Üveghegy gyerekirodalmi portál szerkesztője. Kötetei: Fotelapa (József Attila Kör), János és János (Kalligram Kiadó, 2013). Jelenleg Boldog Salkaházi Sára írásainak összegyűjtésén dolgozik.