Az erdővé válás elérhetetlen vágya

Helen Tóth Dunaszerdahelyen él, idén végzett a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola festészet szakán. Eddig három különböző témában, már tizenkét egyéni és tizenhat csoportos kiállítása volt. Festményei ezer euró fölötti összegekért kelnek el többek közt a pozsonyi white & weiss vagy a nemzetközi saatchiart oldalán.

 

Fotó: Ugróczky István

 

Először mesélj egy kicsit a kezdetekről. Milyen téma köré épült az első önálló kiállításod?

Az első meghatározó emlékem egy ovis rajzverseny, amit megnyertem egy piros bohóccal. Majd a pozsonyi Művészeti Szakgimnázium elvégzése után jelentkeztem a pozsonyi Képzőművészeti Főiskolára. Elsőre nem sikerült bekerülnöm, az ezt követő évben viszont megfestettem az első önálló témám képeit Madarak címmel. Először élő madarakat kezdtem el festeni, de elég hamar elegem lett belőlük, és gondolkoztam, hogyan fejezzem ki ezt. Vettem a hobbiboltban pár kis, műanyag díszmadarat és lefújtam őket feketével. Végül fogtam és felakasztottam őket egy damillal. Valami olyat akartam mutatni, ami nem szokványos, nem mindennapi. Provokálni akartam, ezért is kellett, hogy halottak legyenek azok a madarak. Ráadásul nem is a saját, természetes közegükben festettem le őket. A halott madarak realisztikus kidolgozásával szemben a háttér csak különböző színek változó dominanciájából állt. Az első önálló kiállításom is ezekből a képekből állt össze.

 

Swallowed up by doubts

 

Utána felvettek a főiskolára. A második, önálló kiállítástémáddal (Albínó babák) érezhetően már nemcsak provokálni akartál, hanem valami mélyebbet is ki szerettél volna fejezni a festményekkel. A képeken visszatérő szürke, érezhetően nem élő, műanyag baba egy semleges, semmiféle identitással nem rendelkező „lény”, ami a képeiden „csak” bele van helyezve egy adott környezetbe. Mit fejeztek ki számodra ezek a képek?

Egy nap a gyerekkori játékaim közt véletlenül rátaláltam egy régi babámra. Fogtam és levetkőztettem, majd lefújtam szürke sprayjel. A legelső képen beleültettem ezt a babát egy virágcserépbe a menták közé (imádom a dunai vad mentát). Rengeteg növényünk van otthon a lakásban, ezzel kompenzáljuk, hogy egy panelrengeteg közepén élünk. Egy szürreális, szobanövényekkel teli, „természeti” közeget kezdtem el kialakítani a festményeken, amelyekbe aztán belehelyeztem ezt a magányos utazónak is tekinthető műanyag babát. Szimbólumként, a világ első, transzparens lényeként jelent meg a képeken. Az arca nem mutatott sem faji, sem nemi jegyeket, nem reprezentált semmilyen társadalmi réteget. Egy univerzális ember arca volt, aki bárki lehetett, miközben nem képviselt senkit sem, „csak” magát az útkereső embert személyiség nélkül. A baba mint szimbólum a különböző ősi kultúrákban a nőket segíti az útkeresésben, pontosabban egyfajta intuícióként mutat utat nekik (de erről csak nemrég szereztem tudomást). Én is ezen a babán keresztül kerestem a festészetben az utam. A főiskolán mindenki kényszeresen különbözni akart a másiktól (pl. ha valaki lilával festett, akkor a másik már biztos nem nyúlt ahhoz a színhez). A cél az volt, hogy mindenki rátaláljon a saját útjára, stílusára. Közben egyre többen kezdték el mondogatni, hogy mi a francnak rakom oda már azt a babát, fessem csak az erdőt. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy igazuk van, és az erdő önmagában nem kevés és üres, ahogy azt addig gondoltam, magán az erdőn keresztül is ki tudok fejezni bármit.

 

Vryli sme vrásku do čela Zeme, 155x155cm, 2018

 

Akkor térjünk is rá a harmadik (egyben legújabb) témádra, az Erdőre, amely egyben a záróvizsga-dolgozatod is volt a főiskolán. Tehát elhagytad a műanyag babát, megszüntetve ezzel minden idegen, külső jelenlétet a képeken, csak az erdő maradt, azon belül is főleg a fák. Mi volt az élményanyag, és mi volt a gondolati inspiráció, amiből merítettél?

Tizenegy éves korom óta több éven keresztül jártam egy túlélőtáborba, amit imádtam. Expedíciókra jártunk, hason kúszva másztunk az erdőben, ott kellett töltenünk az éjszakát. Túl kellett élni az erdőt, miközben megéltük annak minden nyers és vad gyönyörét. Ezért később a szobanövényekkel telerakott panellakásból – visszavágyva az igazi természetbe – egyre gyakrabban kezdtük el járni a tátrai erdőket a nővéremmel. Lassan odajutottam, hogy nem tudtam elképzelni, mi mást is festhetnék. Úgy éreztem, hogy az erdő az a hely, ahol minden a helyén van, és nekem ott a helyem. Oda vágytam. Egyre többször képzeltem el, milyen lehet erdőnek lenni. Elkezdett foglalkoztatni, hogy milyen lehet egyszerre több ezer fának lenni, vékony, sűrűn átszőtt micéliumfonalakon keresztül lélegezni, és megélni az erdőt. Az erdő minden egyes ágával, minden levélével, növényével, minden kis földdarabbal lélegzik, mindennel, ami „őt” alkotja. Talán úgy lennénk képesek átérezni ezt, hogyha – akárcsak egy pillanatra is – képesek lennénk lélegezni az egész testünkkel: a térdünkön, a lábujjainkon, a fülünkön, a szempillánkon keresztül. Az erdő egy komplex rendszer, melynek egyes tagjai kölcsönösen kiegészítik egymást.

 

I will walk with my hands bound, 175x145cm,2018

 

Az erdőnek nemcsak a légzése, de az „őt” alkotó növényzet – például a fák – egymás közti kommunikációja is összetett. A diplomamunkádból kiderül, hogy mindez mennyire izgat és megfogott téged. Hogyan lehet lefesteni egy erdő rejtett, néma komplexitását/rendszerét? Próbálsz visszaadni mindebből valamit a képeken?

Az erdőkben sajátos kommunikáció megy végbe. A szakemberek a „wood-wide-web” kifejezést használják arra a hálóra, amely átszövi az erdőket. A fák gyökerei messzire nyúlnak, így egymástól távolabbi egyedek is összeköttetésben állhatnak egymással. Napjainkban már tudományosan igazolt tényt, hogy a gyökerek egy egységes rendszert képeznek, amely összekapcsolja az azonos fajtájú egyedeket az aljnövényzetben. Ez ahhoz a felismeréshez vezet, hogy az erdő egy szuperorganizmus. Ez a számunkra rejtett és néma kommunikáció a gyökereken keresztül, a nedvességbe kódolva, hangokon és illatokon keresztül történik. Bár az erdő illatát érezzük, semmiképp sem vagyunk teljes értékű résztvevői ennek a kommunikációnak, nem tudunk aktívan bekapcsolódni ebbe a sokoldalú párbeszédbe. Ez is egy dolog a sok közül, ami számunkra, a piramis tetején ücsörgő emberek számára korlátozott vagy nem hozzáférhető. Nem tudjuk teljesen magunkévá tenni és befogadni, hogy mi az, amit erdőnek nevezünk. Mindezt úgy próbáltam felhasználni és kicselezni a képeimen, hogy olyan szituációkba helyeztem a fákat, farönköket és ágakat, ahogy az a valóságban nem lehetséges. Vagyis létrehoztam egy saját, fiktív erdőt, amivel már tudtam kommunikálni.

 

Hovoriace prsty

 

A legtöbb képed viszont felakasztott, kopár fákat, meztelen facsonkokat ábrázol. Hogy kommunikál egy halott fa? Miért kopárak a fák a festményeiden?

A számunkra élettelennek tűnő fa igazából nem is halott. Csak a mi számunkra látszik annak, kívülről nézve. Mert egy holt fa igazából nem „kapcsolódik le” az erdőről, továbbra is részese környezetének. Ahogy fokozatosan lebomlik, tápanyaggal látja el a többi fát, gombák fejlődnek rajta stb. Egyrészt, ahogy a felakasztott madaraknál is, valami olyat akartam mutatni, ami nem szokványos, nem mindennapi. A képeken (akár csak a madarakat régen) fellógatom a fákat egy cérnán, ami már önmagában abszurd, mert a természetben nem találkozhatsz így velük. Másrészt vizuálisan tetszenek, ahogy látom a csupasz gerincüket, a csontozatukat, a struktúrájukat. A kopár, halottnak tűnő fákban több a drámaiság, és merőben eltérnek a szokványos, giccses és unalmas tájfestészettől. A fellógatással pedig kicsit átfestem a valóságot, abszurd szituációkat hozok létre. Valami lehetetlent viszek a képekbe, egyfajta határsértést követek el a természet szabályaival szemben. Úgy bánok a fák ágaival, törzseivel, ahogy a valóságban nem találkozhat velük az ember (pl. egy törzs, amit két különböző fából hoztam létre: az egyiknek csak az ég felé, a másiknak kizárólag a föld felé nőnek az ágai). A képeken örökre úgy marad az, ami a valóságban nem maradna úgy, sőt létre sem jönne. Nincs stabilitásuk, szinte lebegnek azok a látszólag súlyos fák a képeken. De azzal, hogy lefestettem az instabilitást, biztossá válik, nem lehet már rajta változtatni, bele lettek fagyasztva a pillanatba, a vászonba. Azzal, hogy stabilizálom a stabilizálhatatlant, egyfajta feszültség keletkezik a képeken. Egyfelől olyan erdőket festek, amiket magaméivá tudok tenni, és megtalálhatom bennük a biztonságot. Másfelől ingadozást és bizonytalanságot szimbolizálnak, ami szoros összefüggésben áll a generációnk technikai uralom általi szorongatottság-érzetével. Mivel az internetnek köszönhetően állandóan egyfajta készültségi állapotban vagyunk, ezért sokszor lehet olyan érzésünk, mintha nem állnánk stabilan a földön.

 

Faded colours

 

Vagyis egy olyan fiktív, saját erdőt hozol létre a képeken, amely egyszerre lebeg, instabil, és egyszerre mozdulatlan, masszív és biztonságos.

Igen, az erdő mint idea egy, de megjelenési formái végtelen lehetőséggel és variációval számolnak. Az egyik ilyen lehetőség az, ahogy én lefestem. Nagyrészt tűlevelű fákat festek levelek nélkül, csak a saját struktúrájukra redukálva. Meztelenül jelenítem meg őket, akár az albínó babát. Esztétikai szempontból így mintha az összes fa ugyanolyan lenne. Mégis számomra minden fának saját szubjektivitása, saját története van, akárcsak az embereknek, akiket a portréfestő ábrázol. A festményeim fotók, skiccek, rajzok egyvelegei. Ezekhez még hozzájönnek az érzéseim, benyomásaim, amiket impulzív színekben, kontrasztokban adok ki magamból. A festményeken mindig csak azt emelem ki a homályból, amire szükségem van. Mindig figyelek rá, hogy ne legyen túlfestve egy kép, maradjon valami kidolgozatlan, homályos, le nem festett is. Egyrészt ezzel a fiktív erdővel egy manipulálható természeti közeget próbálok kialakítani a vásznon, ahol csak az én szabályaim és törvényeim érvényesek. Másrészt az erdő megfestése mögött a természetben való lét utáni csillapíthatatlan vágyam rejtőzik. Az erdő iránti csodálatom nem a látottak valósághű ábrázolásában nyilvánul meg, hanem elképzelésekben, benyomásokban, és főként az erdővé válás utáni elérhetetlen vágyban.

 

Helen Tóth Erdő-kiállítása legközelebb 2018. szeptember 21-től november 16-ig lesz megtekinthető a pozsonyi Atelier XIII-ban.

Költő, kritikus. 1992-ben született Pozsonypüspökin. Publikációi eddig a Kalligramban, az Irodalmi Szemlében, a Műút portálon és a SZIFONline-on jelentek meg. Dunaszerdahelyen él.

Mellár Dávid

Költő, kritikus. 1992-ben született Pozsonypüspökin. Publikációi eddig a Kalligramban, az Irodalmi Szemlében, a Műút portálon és a SZIFONline-on jelentek meg. Dunaszerdahelyen él.