Lassan csepegő mérgek

Egy generációs lánc legújabb szemeként egy kiszolgáltatott gyerek sok esetben olyan sebeket kap és örököl, amelyek egész életére megnyomorítják. A genetika és a sebek bonyolult egyvelegéből következő viselkedésmód továbbra is az ember felelőssége, és bár megbirkózni a jellemhibákkal embert próbáló feladat, a környezetében lévők nem kötelesek elviselni azt, még ha kezdetben minden erejükkel segítőkészek próbáltak is lenni. Néha a helyes utat a lelkiismeret világosan kirajzolja, de az ember neurotikus természete nem enged, a megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb bukás után pedig a mulandó idősebb generáció hagyatékán való átlépés lehetősége minimum kérdésessé válik. A vázolt gondolatok kifejező, emberi és remekül kidolgozott (bár néha nagyon picit szájbarágós) bemutatásának tartom a Patrick Melrose című ötrészes minisorozatot (r. Edward Berger). Előre jelzem, hogy az egyébként autobiográf forrásanyagot – Edward St. Aubyn könyveit – nem olvastam, így elemzésemet kénytelen vagyok a sorozatra alapozni, ám ez korántsem hagy elegendő matéria nélkül.

 

 

Az egyes részek folyamán Patrick Melrose (Benedict Cumberbatch) élete szigorú kronológiai sorrendet nem követő narrációban tárul fel, aminek köszönhetően karakterének megítélése is meglehetősen hullámzó lehet a néző számára. Részben ebben rejlik a sorozat zsenialitása, a karakter viszontagságai felváltva tűnhetnek szánalmasnak és viszolyogtatónak, együttérzést keltőnek, reményteljesnek, majd csaphatnak át ismét a menthetetlenség érzetébe. Saját elmondása szerint Cumberbatch megküzdött a szereppel, és ha csak a karakter esetlenségét nem milligrammra pontosan mérte ki – ami színészi kvalitásait tekintve elképzelhető –, akkor ez valamennyire meg is látszik. Bármelyik is legyen, az eredmény valóságosabbá tette a történetet. Melrose a sorozatban kapott diagnózis szerint egy nárcisztikus, skizoid, szuicid alkoholista. Viselkedését a gyakran ripacskodásba átmenő humorizáló arrogancia és ironizálás jellemzi, ami bár már szinte klisévé vált a népszerű sorozatok és filmek főszerepeinél (House, Game of Thrones, Iron Man, Doctor Strange, Sherlock, Rick and Morty és sorolhatnám), véleményem szerint itt egy sokkal realisztikusabb és emberibb feldolgozását kapjuk ennek az archetípusnak. Míg a komolyabb zsánerekben is gyakran érinthetetlennek és végérvényben szerethetőnek tűnnek ezek a karakterek, Patrick Melrose esetében a közvetlenség, a hektikus események és a melodráma szinte teljes hiánya egy emberközelibb képet tár elénk. De vajon csak egy tisztán elítélendő antihős történetét követjük? Közel sem.

 

 

A nyolcvanas években játszódó első részben megismert Patrick Melrose a fent említett diagnózisnak megfelelő instabil drogfüggő, aki a tudatmódosító szerek széles skáláját fogyasztja. A történet szerint apja elhamvasztott holttestét kell átvennie New Yorkban és visszavinnie Angliába. Apja halálának hírét cinikus örömmel és viccelődéssel fogadja, azonban hamar világossá válik, hogy a szimpla elidegenedés mellett egy sokkal mélyebb sérülés is jelen van a történetben. Patrick emlékeit követve már itt többször vissza-visszatérünk hangsúlyos gyerekkori jelenetekhez, amik a következő részek során fokozatosan bontakoznak ki. Az utazás előtt megfogadja, hogy leszokik a szerekről, de ez a terve hamar füstbe megy, és New York-i hotelszobájában visszacsúszik az önpusztításba, amit olykor szinte fájdalmas követni. Cikázó belső monológjai, felületes arroganciája és elidegenedése a világtól gyakran az Amerikai pszicho hangulatát idézik. Találkozásai az Államokban tartózkodó ismerőseivel is hasonlóak, legbelül mindig saját igényeivel van elfoglalva, és néha az sem biztos, hogy egyes párbeszédek egyáltalán megtörténtek-e. Utolsó szánalmasan végigtombolt éjszakája után összeszurkált és megégetett karjait látva is csak azt tudja bizonygatni magának, hogy ezek „nem az ő karjai”. Ezt követően valódi elhatározásra jut a leszokással kapcsolatban, majd a felnőtt Patrick lépésről lépésre igyekszik rendbe tenni életét.

 

 

A következő részekben megjelenő emlékfoszlányokban Patrick szüleit is megismerjük. Bár apja, David Melrose (Hugo Weaving) gazdag családból származik, szülei gyakorlatilag kitagadták, így az anyja, Eleanor (Jennifer Jason Leigh) újgazdag szüleitől örökölt vagyonából élik semmittevő életüket. Ami az alakításokat illeti, akár mindketten egy-egy külön elemzést is megérdemelnének. Jennifer Jason Leigh szereplését össze sem lehet hasonlítani (például) a Tarantino Aljas nyolcasában látottakkal, nagyon jól hozza a felelőtlen, alkoholtól tompa, elnyomott újgazdag feleséget. Hugo Weaving szerepe leginkább a Felhőatlaszban eljátszott bizarr életfilozófiájú pszichopatához hasonlít, azonban most egy zavaróan részletes emberközeli élményt kapunk belőle. Alakítása annyira viszolyogtató és meggyőző, hogy kissé attól tartok, visszamenőleg korábbi szerepeire is rányomja bélyegét.
Szinte kizárólag franciaországi nyaralójukban látjuk őket, ahol túlnyomóan sznob barátaik évről évre látogatást tesznek. Ismerőseik rettegnek a modoros és kegyetlenül arrogáns természetű Davidtől, és rendszerint jóindulatú közönyt mutatnak Eleanorral szemben. A szülők kapcsolatát remekül szimbolizálja a következő, baráti körükben terjedő pletykába bújtatott expozíció. Az említett nyaraló kertjében álló fügefa gyümölcseivel soha senki sem törődött, nem szedték le őket, így a forró nyárban lassan belerohadtak a talajba. Amikor ezt Eleanor egyszer szóvá tette mások előtt, David ráparancsolt, hogy ereszkedjen négykézlábra és egyen meg a földről minden egyes lehullott fügét. Eleanor bármiféle ellenállás nélkül szót fogadott. A kompromisszumot nem ismerő, mindent saját ízlésére alakító David szerint az ember legmagasabb célja az ennui, és ha az irdatlan lehetőségekkel bíró vagyonukkal kapcsolatban az alkoholizmusba menekülő Eleanornak bármilyen produktív terve merült fel – vagy máshogy szembeszegült férje akaratával –, annak kemény, zsarnoki megtorlás volt a büntetése.

 

 

David gyereknevelési filozófiája ehhez mérten az volt, hogy ha már gyerekkorban elég módszeresen kínozza fiát, felnőttként mindennel szemben közönyös és sebezhetetlen lesz. Ezzel meg is érkeztünk Patrick traumáinak elsődleges forrásához, a továbbiakban pedig a történet fontosabb részleteiről is szót kell ejtenem. Mint kiderül, apja nevelő jellegű kínzásainak az is része volt, hogy szexuálisan zaklatta Patricket. A lecke lényegét a szenvedés kedvező hatásaival kapcsolatban el is magyarázza neki, David pedig az indoklást szokásos hideg, modoros, és kiszámíthatatlan magatartásával adja elő. Felnőttkorában Patrick ezt feltárva kényszerül feloldani belső démonait, és bár New York után évekre felhagy a drogokkal, régi életstílusa még kísérti. Kénytelen tudatosítani, hogy sok közös van benne és az általa lenézett hétköznapi emberekben, és inkább a felszínes felső tízezer érdemel szánalmat. Így sikerül megnyílnia barátja előtt apjával kapcsolatban, és végül családot is alapít.
Múltját azonban ezután sem tudja elengedni. Feleségével (Anna Madeley) kedves, apaként igyekszik odaadó lenni, de óhatatlanul is kénytelen felfedezni magában apja mozdulatait, arrogáns természetének enyhébb megjelenését, illetve alkoholizmusa is visszatér. Főleg az apja és a felnőtt Patrick, illetve idősebb fia és fiatalabb önmaga közti párhuzamot ábrázolják egyes jelenetek nagyon ügyesen, mind a rendezést, mind a vágást tekintetve. Mindemellett Eleanor fizikailag is jelen van, és felelőtlen viselkedésével továbbra is bosszantja és arra emlékezteti Patricket, hogy gyerekkorában mennyire kiszolgáltatatta őt apjának. A történet továbbgondolásra érdemes, a melodrámát fantasztikus módon mellőző egyik mozzanata, amikor hosszú ódzkodás után végül mégis elmeséli anyjának, hogy apja molesztálta. Míg Patrickhez hasonlóan áttörést és megbánást várnánk, Eleanor „hát jah” stílusban feleli, hogy bizony őt is.

 

 

Részben Eleanor további viselkedése által kiváltott, szinte kényszeresnek tűnő baklövései miatt végül a családja elhagyja, és kénytelen azzal szembesülni, hogy fiai szemében csődtömeg lesz, ha nem változtat magán. Miután szülei baráti körének utolsó elő tagja is meghal, Patrick tudatosítja, hogy a hátrahagyott múlt minden karakterével együtt végleg szertefoszlott. Ekkor ismét feltűnik az egyik visszatérő gyerekkori emlék, és annak – feltehetőleg Patrick által újraképzelt – befejezése. Immár egy felnőtt bátorságával mondhatja ki apjának azt a mélyről jövő, őszinte igazságot, ami összefoglalja mindazt, amivel morálisan apja fölött áll: „Senkinek sem lenne szabad ezt tennie egy másik emberrel.” David végre csak egy szánalmas pizsamás pedofil, akinek nincs felette hatalma. Ezzel sikerül elérnie, hogy az örökös iróniában-kétértelműségben folytatott életét a stabilitásra, az ennuit saját munkával elért eredményekre, futó viszonyait, arroganciáját és alkoholizmusát pedig hétköznapi családi életre cserélje. Így megkapjuk a talán kissé megkésett, de mégis megnyugtató (és remélhetőleg végleges) feloldozást a fenti kérdésekkel kapcsolatban.