Hiányos életek, kerek gondolatok sör mellé

Az Egy medvekutató feljegyzéseivel (2010) debütáló András László a Világos indul (2016) című versválogatás után ismét prózakötettel jelentkezik. A novellák egy részével a Műút.hu olvasói már találkozhattak a Medvészet rovat keretei közt, s ők azok, a rendszeres olvasók, akik jelentős előnnyel indulnak a Rasszista utazások címének értelmezésében. A cím egy létező ciklust jelöl, amely szintén az említett rovatban jelent meg, azonban ez a szó szoros értelmében nem tekinthető a karcsú kis könyv címadó ciklusának: itt nyomát sem találni a sorozatnak, ráadásul a rasszizmus sem nagyobb, mint a kocsmák bárpultjainál elhangzó megnyilatkozásokban, az utazás motívuma pedig csak egy-két novellában játszik jelentősebb szerepet. A rendkívül attraktív borító ügyesen tömöríti a cím által keltett asszociációkat, viszont nem egészíti ki, illetve tükrözi le az írásokat szervező motívumok bármelyikét.  A tartalomjegyzék, akárcsak a cím indokoltsága, hiányzik. És talán mindegy is. Ezek csak a formai kivitelezés és használati praktikum – nem túl szerencsésen megoldott – kérdései.

 

 

Ami nem mindegy, hogy az ünnepi könyvhétre megjelent válogatás szövegeinek szerzője nem elégszik meg a köznapi és kulturálisan kódolt történetek tanulságainak recitálásával. A jól ismert motívumok szokatlan kontextusban való szerepeltetése alakítja ki az alternatív elbeszélés- és értelmezésszerkezeteket: torztükörben nézünk szembe kultúránkkal. András László a nyelvi jelek és jelentések nyitottsága által kínálkozó lehetőségekre támaszkodik, miközben sikerül távol tartania magát a csapdáktól, amelyet az abszolút korlátlanság nihilizmusa rejt. A „mi lenne, ha” gondolatkísérletei során érzékletesen jelöli ki az elbeszélt esemény kimozdíthatatlan pontjait, ez – szövegtől függően – lehet a keresztény hagyomány, egy fogalom, egy tál megkövesedett, múzeumban kiállított spagetti, amelynek sorsa végérvényesen megpecsételtetett, mikor Castiglione zsoldosvezér felállt az asztaltól: ha túléli is az ütközetet, a több hetes maradékot akkor sem fogyasztja el (A bolognai csomó). Ahogy a kiadó is utal rá, megfelelő példaként kínálozik a műfaji megjelölés is: n_v_ll_k. A magánhangzók szabadon behelyettesíthetők az adott mássalhangzók közé, a hiány pótlásának lehetősége nyitott. Lehet, hogy nem novellákat olvasunk, mint ahogy az Afrikai tavasz rövidprózában érzékletesen lefestett Café Mechmechről sem állíthatja biztosan a szöveg beszélője, hogy a „tunéziai ellenállás központja”. Ellenben egyik esetben sem valószínű, hogy másként lenne.

Az első két novellának, az anyai és apai leszármazási ág rövid történetének (közös) refrénje szintén az interpretációfüggő behelyettesítés módszerét alkalmazza (Származástechnika – menekültek, Származástechnika – a megszállók). A „Magyar vagyok” mondatvégi írásjelének hiánya nyitva hagyja a lehetőséget azok szabad pótlására: az olvasó határozza meg, hogy értelmezésében pont, felkiáltójel vagy kérdőjel kerüljék az orosz, örmény, szász és magyar felmenőkkel rendelkező beszélő identitástudatáról való megnyilatkozásának végére. Ezzel a gesztussal pedig elvezet a befogadó nemzeti identitással kapcsolatos meggyőződéseinek és a megfelelés kritériumainak reflektálásához is.

 

 

A tudás hiányának kitöltésére tett kísérlet kevés fogódzóval szolgál az elbeszélő számára, aki egy plauzibilis narratíva kialakítására törekszik az empirikus bizonyítékok alapján. A kötet egyik mottóját is tartalmazó Remény, szeretetben például egy antikváriumban vásárolt könyv ajánlásának alapján rekonstruálja egy szerelmi kapcsolat lefolyását, Az ebédben pedig az eseményeknek a szerelő nézőpontjából való értelmezésére hívja fel a történetet megélő és mesélő kollégáját, miközben nem ígéri a hiányok kitöltésének bizonyosságát, sem pedig az így létrehozott történet valósággal való megfelelését. A befogadó szintén ebbe a játékba kap meghívást: a szövegen belüli intertextuális „nyomok” a szövegek összeolvashatóságán keresztül biztosítják az olvasói interpretáció bővítésének, alaposabbá, árnyaltabbá tételének esélyét. A Huszonnégy órában a szentimentalizmus és magyarázat nélkül dokumentált tények motivációját Az ebéd narrátora tárja elénk, aki az 1983-as év „első igazi tavaszi napjának” délutánjától tartó napnyi időszak eseményeit egy hosszabb válság részeként érzékeli és érzékelteti: „azok az évek úgy maradtak meg bennem, hogy erről a menekülésről szóltak: este a nőhöz, reggel a nőtől. […] Attól rettegtem a legjobban, amire legjobban vágytam: egy kapcsolattól.” (58–59.)

Lehetőségekkel, perspektívákkal való játék ez, a valóság(osság) és elbeszélés összefüggéseinek kibogozására tett kísérlet, amelynek tétje azonos az emberfényképész önportréjának tétjével: a kiszolgáltatottságot kockáztatva lépni ki pózunk és pozíciónk kényelméből, s átlényegülni elbeszélésünk tárgyává (Az emberfényképész). A kötet narratív világfelfogással operál: „mintha az univerzum egy organikus sztori lenne, ami önmagát írja, mintsem egy mechanikus gépezet” (71–72.). Az esemény – értelemszerűen – a közlésen, a prezentálás aktusán keresztül válik élettörténetté, az elbeszélő pedig alkotó szubjektummá. Ebben a keretben technikailag lényegét veszti az idő, az élet és halál, a szakrális és banális közti határvonal is, ahogy a Sen-kise törzs hazudhatatlan nyelvében is technikailag értelmetlenek az erkölcs bináris oppozíciói (A nyelv, amelyen nem lehetett hazudni).

Az Örök visszatérés alkoholista, Doki becenévre hallgató értelmiségije éppen az idő és lét összefüggéseinek kétfajta felfogását magyarázza, amikor holtan esik össze, miután meglepte „Egy hang a múltból” megszólalása, aki szokásához híven régi dalok szövegeivel kommentálja az elmondottakat. De ez mit sem tesz, a többszöri sikertelen újraélesztés és a klinikai halál megállapítása után Doki kimászik a hullazsákból, majd hazamegy, hogy hetek múlva újra meghaljon. Vagy a kolléga, akinek „kurva nehéz lesz feltámadnia és kimagyaráznia, mert úgy sirattuk el, ahogy mindig is szerette volna” (Egy régi kolléga halála, 79.), de a sokadik próbálkozás után mégis felveszi a telefont. Lázár, akit a kocsmában feltámadásának körülményeivel ugratnak, Jézus halálának hírét is szenvtelenül fogadja: „Szegény feje” (Lázár hazatér). A feltámadás, az örök visszatérés, az idő újraélése nem csoda annak, akivel megesik, a halál pedig éppúgy lehetőség a nyerészkedésre, mint minden másik alkalom (Az ingek). A kegyelet, az alázat és a transzcendencia jelenléte a legbensőségesebb élményekkor sejlik fel: Lázár a turné után kéri egykori sírjába való bebocsátását (Lázár hazatér), a nagymamától öröklött tárgyak és testi vonások pedig visszatükrözik a lét folytonosságát a létezőkben (Jól vagyunk).

A bibliai hagyomány motívumainak ironikus-parodisztikus újramondása (Szent Pál levele a helybeliekhez, Szent Pál második levele a búzaiakhoz) ugyanúgy, mint a (feltételezetten) életrajzi ihletettségű leírások (A Kádár-megnyitás, Jól vagyunk) vagy a rövid meditációk (A mindegy, Az Űr angyala, Mikor van vége?) is önmaga kizárólagos nézőpontjának kiszélesítésére, a létértékelés egyszólamú narratívájának megkérdőjelezésére hívják az olvasót. „Akkor felnéz az ember, […] és akkor keresni kezd, […] mindegy, de megy, egyre megy, és nem a szóvicc kedvéért, hanem az életéért, a puszta életéért, amiben van valami komikus meg tragikus meg felemelő meg lesújtó is, és mindez egyszerre” (A mindegy, 50–51.).

 

András László: Rasszista utazások. Scolar, Budapest, 2018.

(1990)
Költő, tanulmányíró, kritikus. A pozsonyi Comenius Egyetemen végzett magyar–filozófia szakon, jelenleg a pozsonyi magyar tanszék doktorandusza. Hodosban él.

Czucz Enikő

(1990) Költő, tanulmányíró, kritikus. A pozsonyi Comenius Egyetemen végzett magyar–filozófia szakon, jelenleg a pozsonyi magyar tanszék doktorandusza. Hodosban él.