„Az ablak képernyőjén…”

Ha valaki szeretne eltöprengeni a posztmodern kultúra jellegzetes vonásain (mondanám: szerkezetén, ha ez nem lenne önellentmondás), azon például, hogy alkotásaiban miként számolódik fel az úgynevezett magas- és a tömegkultúra szembenállása, akkor Glukhovsky munkássága páratlanul jó példatárral szolgál ehhez pályája indulása óta: internetes szerzőként vált roppant népszerűvé, és ennek köszönhetően lett klasszikus kiadók nyomtatásban megjelenő írója. Leghíresebb – nemzetközi projektté kinőtt – műve, a Metró-univerzum, amely nemcsak az ő három Metró-regényét tartalmazza, hanem számos más szerzőét is, melyek mindegyike Glukhovsky ötletén alapul: egy posztapokaliptikus történet az atomtámadást a különböző városok metróiban túlélő emberekről, az ember ellenségévé vált környezetéről, jóságról és gonoszságról, reményről és kilátástalan pusztulásról. Ehhez a projekthez hallatlanul népszerű videójátékok is tartoznak.

Bár Glukhovsky műveiből, a Metró-regényekből és az oroszul 2017-ben, magyarul pár hónappal később, 2018-ban megjelent Textből különösen, úgy tűnik, Glukhovsky számára nem kérdés az irodalmi hovatartozás. A Metró-regényeiről szóló egyik budapesti interjújában egy válaszába beleszúrta, hogy ezek a regények nem afféle „trash-fantasy”-k, ő a magasabb szépirodalmi igényekkel rendelkező olvasókat célozza meg. Sikerrel, teszem hozzá, hiszen választott műfajait emeli be a magas kultúrába, az internetről eljut az igényesebb kiadókhoz. Magyarországon különösen jó dolga van: az Európa, majd a Helikon kiadó szerzője lett (M. Nagy Miklós, az Európa, majd a Helikon szerkesztője, illetve igazgatója viseli a gondját). Megjelent tőle már magyarul is jó néhány eltérő hangvételű mű – thrillerbe oltott sci-fi (Futu.re), misztikus történelmi kalandregény (Szürkület), politikai szatíra (Orosz népellenes mesék) – ezek a műfaji címkék persze távolról sem merítik ki Glukhovsky regényvilágainak jellegzetességeit.

 

 

Csak azért időzöm el egy percre a műfaji kérdéseknél, mert jelentőségük van a Text hatásában és az olvasói elvárásban is. Hiszen aki kezébe veszi Glukhovsky legújabb regényét, hallomásból legalább biztosan ismeri a Metró-univerzum fantasy jellegét.

Az apokaliptikus jövőképek után a Textben egy mai, nem kevésbé rettenetes kép tárul elénk. Mi jobb? Atomtámadás után metróalagutakban élni, vagy a 2000-es évek Oroszországában a rendfenntartó szervekkel összefonódott moszkvai alvilágnak kiszolgáltatva létezni? Nem tudom, de az biztos, hogy a Text című regény valósága fájdalmasan közel van a mai orosz, legfőképpen moszkvai valósághoz. Nem sci-fi, nem fantasy – sajnos. Úgy értem, sajnos – az orosz (és nem orosz) világra nézve. Az orosz olvasók szeretik realista regénynek nevezni, és azt hiszem, igazuk van. Legalábbis ugyanúgy nélkülözi a fantasy megteremtett reáliáit, mint a posztmodern nyelv által alkotott valóságokat. Inkább az olvasó számára ismerős valósággal rokon a regény világa. Éppen a realizmusa teszi (szocio)thrillerré.

A Text első mondata nagyon megfogott. Akkor még csak arra gondoltam, milyen pontosan írja le a korszakunk látásmódját: azt is képernyőre képzeljük, amit közvetítő segítsége nélkül látunk, mert csak így tudjuk értelmezni a látottakat. Az csak később derült ki, hogy valóban így van, jórészt erről szól a regény: ott van az életünk egy képernyőn – és ezeket a rögzített életeket nem nehéz értelmezni. Ezzel indul tehát a regény: „Az ablak képernyőjén elmosódott fenyőfák és novemberi hóvihar fehér zaja; a telefonpóznák úgy villództak, mint egy fekete-fehér film elcsúszott kockaszélei.” (Itt sietek megjegyezni, hogy a mondat gazdagsága a magyarul olvasók számára nemcsak Glukhovsky érdeme, hanem a mindig leleményes, nagyszerű társszerző-fordítóé, M. Nagy Miklósé is.)

Egy kicsit moszkvai regény is a Text. Ebből a szempontból azoknak a műveknek a sorába tartozik, amelyekben Moszkva az élet teljességének ígéretét jelenti. Glukhovsky főhőse sokféleképpen látja Moszkvát. Fiatalon a főváros mellett élő egyetemista rajongó tekintetével nézi, aki egy nyüzsgő, jókedvű metropoliszt lát. Később, a regény kezdőlapjain az ország másik végéből érkező, frissen szabadult rab riadtan fürkésző szemével, mintegy alulnézetből szemléli Moszkvát, majd a drogtól átitatott alvilág figurái és azok környezete határozza meg azt a pár napját, amelyről a regény szól. Közben rója Moszkva utcáit – és használja a metróhálózatát, egy döntő pillanatban el is téved benne. (A moszkvai metróban, tapasztalataim szerint is, azon az egyetlen ponton lehet eltévedni, amit Ilja elvétett.)

Igyekszem úgy írni a regényről, hogy aki csak ezután veszi kézbe, ne csökkenjen jelentősen az andrenalinszintje, amíg követi a Moszkvában kóborló főhőst. A sztoriból csak annyit mondok el, amennyit a szöveg maga is elárul magáról – talán túlságosan korán is. Nem tudom eldönteni, hiba-e vagy sem, hogy sokszor ki lehet találni a következő cselekményfordulatot. Talán nem, mert nem azok közé a regények közé tartozik a Text, amelyeket csak az izgalmas sztori tart életben. Hiába sejtheti az olvasó a séma működését, Glukhovsky elbeszélője a feszültség terhét és örömét, izgatott kíváncsiságát nem veszi el tőle.

A regény főszereplőjét, Ilját, fiatal moszkvai egyetemistaként egy ártatlanul szerelmes estét követően vétlenül letartóztatják, és hét évet tölt fogolytáborban. Ilja minden szempontból jó fiú, ártatlanságát a zónában is megőrzi. Pontosan tudja – egy fogolytársa okostelefonjáról –, hogy hol van, és mit csinál az a fiatalember, aki kerékbe törte az ő életét, de nem gondol bosszúra. Ha az egyetemre – a bölcsészkarra – nem is iratkozna vissza, nagyjából mégis szeretné ott folytatni, ahol abbahagyta. Legelőször is hazamenni a Moszkva közelében lévő kisvárosba az édesanyjához. De minden másképpen történik. Valami megbicsaklik: a folyamatos sorscsapások, az árulások, a halál – és a teljes kitaszítottságban az egyedüli lehetőségként kínálkozó alkohol már a megérkezés napján kikezdi Ilja gondosan őrzött ártatlanságát.

 

 

Ilja egy kicsit a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovja és Szonyája egyszerre. Felkészült felkészületlensége a gyilkosságra az első pillanatban Raszkolnyikovra emlékezteti az olvasót, a regény végkifejletében az önfeláldozás inkább Szonyára. A bűnhődés kérdését több oldalról (bár nem áthatolhatatlanul mélyen) teszi fel az elbeszélő: a regény bűn nélküli bűnhődéssel indul, majd egy bűncselekményt követő bűnhődéssel végződik. Közben hiába az elkövetett bűn, Ilja mellett marad az olvasó rokonszenve. Nemcsak az egyénisége és abból semmiképpen sem következő sorsa miatt, hanem mert a kiszolgáltatottsága rémisztő. Ilja az állami erőszakszervezeteknek és az elfogult (megvásárolt?), úgynevezett igazságszolgáltatásnak odavetett préda. Bárki lehetne az a mai orosz valóságból (nem úgy, mint Raszkolnyikov a 19. században). Nincs, aki megvédje az embert a jogtalansággal szemben, ezért nincs olyan ember sem, aki kiálljon a másikért, ha mégis megteszi, meg is lakol érte.

Két ellentétes erő viszi előre Ilja életét. A saját jósága, ami minden rettenetes cselekedete ellenére érintetlen marad – és az orosz élet, amelynek alvilági rétegével sokszor az is kénytelen érintkezni, akinek semmi dolga nem lenne vele. Utóbbiból Iljának igencsak kijut. Nem elég, hogy megvádolják valamivel, ami az ő húszéves kori alkatától és meggyőződésétől távol esik, lehúz hét évet az ország másik végében nehézfiúkkal, ráadásul hazatérése első napjától gyakorlatilag annak a drogos rendőrnek az életét éli, aki őt tönkretette, és akit ő megölt. Nem akarta megölni, de egy elejtett félmondatból kiderült, tulajdonképpen készült rá. A gyilkosság nem Ilja törekvése, hanem az események logikája volt. De nem gyilkosként lesz az alvilág része. Ilja a most már áldozatává váló fiatalember Iphone-ját megkaparintva, nemcsak belelát ellenlábasa életébe, hanem élni is kezd helyette. Eleinte kicsit ügyetlenkedik, hét év alatt a telefonok igen sokat fejlődtek, de hamar beletanul: a zsebben tartható készülék egy ember teljes életét tartalmazhatja. Mivel a telefon tulajdonosa, Pjotr Hazin a rendőrségnek és a vele összefonódó alvilágnak dolgozik, az ő telefonjára és használatára ez kitüntetetten áll: kivétel nélkül mindent rögzít. Nemcsak szövegek, számos videó is van rajta. De a legfontosabb forrást a szövegek jelentik. A szövegeket sokat tanulmányozza – az elérhető kommunikációs csatornák mindegyikén váltott üzeneteket, leveleket. Felbátorodik, és hogy időt nyerjen, tulajdonosa nevében használja a telefont: üzeneteket küld a készülék kínálta mindenféle módon. Persze csak szövegeseket – innen a regény címe. Ahhoz hogy ezek a szövegek megfelelőek legyenek, hogy idő előtt ne bukjon le, egy valamikori bölcsész minden képességét latba vetve, nemcsak Pjotr kapcsolati hálóját térképezi fel, hanem odafigyel arra is, kivel milyen hangot üt meg. Komoly stilisztikai feladatot hajt így végre – sikerrel. Írja az sms-eket, üzeneteket, e-maileket, és bár nem bújik Petya bőrébe, a személyisége nem változik meg, de úgy tesz a telefon mögé bújva, mintha egy másik ember életét élné. Közben szeretné, hogy Petya figyelmesebb legyen az anyjával és odaadóbb legyen a kedvesével. Ezért Petya stílusát követve ugyan, de jóvá akarja tenni, igyekszik enyhíteni a már halott fiatalember durvaságait a szüleivel és a szerelmével szemben. Egyre kuszábbá válik Ilja számára, hogy valójában ki ír kinek. A külvilág számára még ideig-óráig csak-csak el tud bújni a szövegek mögött, a maga számára már egyre kevésbé. Pedig ha még egy kicsit hagyja, hogy az üzenetek logikája szerint történjen minden, talán meg is menekülhetne, eltűnhetne, új életet kezdhetne. Végül nem így történik, de Iljának marad még egy perce, ami alatt – kikerülve a nyomasztó, gyilkos szöveguniverzumból – visszatalál régi énjéhez.

Dmitry Glukhovsky: Text. Fordította M. Nagy Miklós. Helikon, Budapest, 2018

Az ELTE BTK Savaria Magyar Irodalomtudományi Tanszék oktatója

Schiller Erzsébet

Az ELTE BTK Savaria Magyar Irodalomtudományi Tanszék oktatója