“Ennyi az egész”

Idén első alkalommal rendezték meg az ARTért, az Irodalmi Szemle tehetséggondozó alkotótáborát. A fiatal, pályakezdő írók és költők szakmai fejlődését támogató, négynapos irodalmi műhely keretén belül a közös alkotómunka mellett lehetőség nyílt a szakmai kérdések megvitatására, valamint kötetlen beszélgetésre többek közt olyan ismert szerzőkkel, mint N. Tóth Anikó és Barak László. Mindkét szerzőnek idén jelent meg új kötete: Barak László Én nem menni lakni külföld (Kalligram) című verseskötetéért Madách-díjat, N. Tóth Anikó Szabad ez a hely? (Kalligram) című prózakötetéért pedig Madách-nívódíjat kapott. A beszélgetést Nagy Csilla, az Irodalmi Szemle szerkesztője vezette.

 

 

Milyen előzményei voltak a kötetetek megjelenésének? Mennyire hosszú ideig dolgoztatok rajta, illetve mennyire régen alakult ki bennetek az a koncepció, amely végül elnyerte ezt a formát?

NTA: Az én esetemben egy hatéves folyamat végpontja ez a kötet. Nem volt előzetes koncepcióm, viszont körülbelül 5-6 évvel ezelőtt volt egy időszak az életemben, amikor az utazás volt az alapélményem, mondhatni, az életformám (bár tulajdonképpen most is az). Akik gyakran utaznak, azok tudják, hogy olykor mennyire kiszolgáltatott helyzetben van az utazó, ugyanakkor mennyi élményre tesz szert. Eleinte csak figyeltem, jegyzeteltem, hallgatóztam, beszélgettem az emberekkel, történeteket meséltek nekem, s magam is megéltem pár szituációt. Ezeket próbáltam rögzíteni. Aztán lett egy másik szövegegyüttes, ami inkább a női tapasztalatokkal foglalkozik, majd egy harmadik ciklus, ami stílusutánzatokból, újraírásokból, többek között Kosztolányi, Móricz, Cholnoky Viktor és Mikszáth novelláinak parafrázisaiból áll. Maga a kötet a helykeresés élménye köré épül. Az ember egész életében tájékozódási pontot keres, amit követni lehet, majd amitől el lehet szakadni. Szabad ez a hely? – tesszük fel a kérdést, amikor szeretnénk leülni a vonaton, a buszban, a metrón, de tovább lehet gondolni a kérdést átvitt értelemben, tágabb kontextusban is: hol a helyem a világban?

BL: Én három hónapnál nem dolgoztam többet a versekkel. Olyan felfokozott, eufórikus állapotban írtam őket, hogy nagyon hamar elkészült a kötet, ami három ciklusból áll: az első a közép-európai, posztkommunista ember személyével, viselkedésével foglalkozik, a másodikban ez az ember kilép a megszokott köreiből és szembesül a világgal. Mindennek lezárása pedig a harmadik ciklus Én című költeménye. Az inspirációt ezekhez a szerepversekhez a polgári foglalkozásom, valamint a kisudvarnoki labdarúgó egyesület „öregfiúk” csapatának „afterpartyjai” szolgáltatták. Mindig arra törekedtem, hogy ne a saját élményeimet írjam meg, ne a saját tapasztalataimat fogalmazzam meg. Azt hiszem, ha az embernek gyilkolnia kell ahhoz, hogy meg tudjon írni egy gyilkosságot, akkor az nem irodalom, hanem bűncselekmény.

 

 

Laci kötetében jól felismerhető közéleti tematikát, aktuális utalásokat is felfedezhetünk, ezzel szemben Anikónál az aktuális társadalmi eseményekre való reakciók, illetve a társadalomkritika csak nagyon rejtve jelenik meg. Viszont mindkettőtök esetében beszélhetünk irodalmi hagyományról, amit következetesen alkalmaztok. Laci esetében Domonkos István, Anikó esetében pedig Mészöly Miklós hatása érezhető. Az alkotás szempontjából segítséget vagy nehézséget jelent, hogy a hagyományt és a tematikát együttesen működtetitek?

NTA: Nem úgy születik meg egy-egy mondat vagy novella, hogy a szemem előtt lebegnek Mészöly mondatai. Hivatásomból kifolyólag is rengeteget olvasok, s egy idő után a többször újraolvasott szövegek stílusa, mondatszerkezetei, szófordulatai belevésődnek az ember billentyűt mozgató kezébe. Olykor magam is rácsodálkozom, ha párhuzamot találok a saját írásomban egy másik szerző művével. Ez nem egy tudatos átvétel, hanem természetesen jön. A hagyományok vezetnek, támaszt és mércét adnak. Ezt a mércét nem mindig egyszerű megugrani. Ami a társadalomkritikát illeti, az én szövegvilágomban valóban csak áttételesen van jelen, mivel az írások nem ezt a célt szolgálják.

BL: Elképzelhető, hogy nálam azért identifikálható markánsabban a társadalomkritika, mert újságíróként kezdtem a pályámat. Mégsem gondolom azt, hogy kizárólag ez a költészetem mondanivalója. Engem az foglalkoztat, hogyan lehet a művészet eszközeivel megfogalmazni, visszaadni, megemelni vagy épp lesüllyeszteni a hétköznapi dolgokat, amelyekkel nap mint nap szembesülünk. A hagyományok, az élmények és a szerzők automatikusan jönnek át a műben, én sem alkalmazom őket tudatosan. Régebben sokat olvastam, meghatározó olvasmányélményeim József Attila, Petri György, Pilinszky, Kurt Vonnegut. Egy idő után ezek a szövegek az ember részévé válnak, olyanok lesznek, mintha ő írta volna őket, s automatikusan törnek fel benne írás közben. Ugyanakkor a hagyományok tudatos beemelése sokszor átsegít az esetleges fogalmazási nehézségeken.

 

 

Hogyan emlékeztek vissza a saját pályakezdésetekre? Milyen lehetőségei voltak egy kezdő írónak, költőnek a szakmában való érvényesülésre a ti első próbálkozásaitok idején? Voltatok valaha irodalmi táborban?

NTA: A nyolcvanas évek elején részt vettem egy középiskolásoknak szóló irodalmi pályázaton, amire az anyukám bukkant rá, amikor a fodrásznál ülve a  című folyóiratot lapozgatta. Ő biztatott, hogy érdemes lenne megpróbálnom. Már akkoriban is sokat olvastam, cikkeket írogattam, beküldtem hát egy novellát, és megnyertem a pályázatot. A díjátadón olyan szerzőkkel, találkoztam, akiket addig csak névről ismertem, többek között Grendel Lajossal és Tóth Lászlóval – ők voltak a bírálóbizottságban. A pályázatnak köszönhetően felkerültem egy címlistára azok közé a fiatalok közé, akik meghívót kaptak a ‘83-as Iródiára. Az Iródia találkozóira negyedévente került sor Érsekújvárban, ahol közel hatvan fiatal szerző gyűlt össze. A mozgalom főszervezője Hodossy Gyula volt, aki most éppen sajnos elég megosztó személyiség irodalmi körökben. Ezeken a találkozókon felkért bírálók és mentorok, többnyire befutott szerzők véleményezték az írásainkat, s olykor nagyon szigorúak voltak. Erre azonban szükség volt ahhoz, hogy fejlődni tudjunk. Én általában elég negatív kritikákat kaptam, de ez nem vette el a kedvemet, igyekeztem tanulni a hibáimból. A nagy találkozók között egy szűkebb, 15-20 fős társaság, az Iródia Fórum is szervezett összejöveteleket. Ennek a csapatnak a tagjai közül többen az ún. szlovmagy vagy csehszlovákiai magyar irodalmi élet legfontosabb alakjai lettek a rendszerváltás után, kiadókat vezettek, szerkesztői pozíciókat töltöttek be, s ez bizonyos mértékben megkönnyítette a pályakezdésemet. Ennek ellenére az első kötetem (a Tamarindusz) elég sokat váratott magára. Ez egy gyerekeknek szóló könyv, amely végül 1994-ben a Lilium Aurum gondozásában jelent meg.

BL: Ami a pályakezdést illeti, én elég későn érő típus voltam. A kassai ipariban kezdtem el verseket írni. Volt egy Acéltoll nevű újság, abban publikáltam. Ezek borzalmasan rossz versek voltak. Ezután egy időre felhagytam az írással. Az édesapám jó barátja a Szabad Földműves című újság szerkesztője volt, az ő segítségével kerültem a laphoz, ahol a munkástudósítók leveleit szerkesztettem. Majd a dunaszerdahelyi Csallóközi Népművelési Központban megismerkedtem Szigeti Lászlóval, a Kalligram későbbi igazgatójával, valamint Bereck Józseffel és Tóth Lászlóval. Nekik köszönhetően kezdtem újra versírással foglalkozni. 23-24 éves lehettem ekkor. Először a Csallóközben, majd az Új Ifjúságban jelentek meg verseim, végül pedig az Irodalmi Szemlében. Ebben az időben formálódott a Próbaút című antológia, amibe nem kerültem bele – hál’ istennek. Nem szeretem a közösségeket, sosem tudtam igazán alkalmazkodni hozzájuk. Mindig is magányos farkas és individualista voltam. Az antológiával egy időben jelent meg az első verseskötetem, a Sancho Panza szomorú, ami szerencsére jó fogadtatásra talált.

 

 

A szlovákiai magyar irodalomban nagy hagyománya van az antológiáknak, illetve annak, hogy generációnként értelmezzük az irodalomtörténetet. Hogyan látjátok ezt a helyzetet ma? Milyen előnyökkel vagy hátrányokkal jár az, ha valaki ma akar belépni a szakmába? A pályázatok és az ARTér-hez hasonló tehetséggondozó táborok adnak-e valódi esélyt a fiataloknak a fejlődésre?

BL: Úgy gondolom, hogy a mai fiataloknak sokkal több a lehetősége, amivel tudni kell élni. Ha az ember tehetséges, ha kellő alázattal képes éjjel-nappal művelni magát, szépirodalmat olvasni, csiszolni az értékrendjén, hogy meglegyen benne a kritikai szellem nemcsak a környezetével szemben, de önmagával szemben is, akkor – kis szerencsével – viheti valamire a szakmában. Ez a tábor is egy remek lehetőség arra, hogy tanuljatok egymástól, az előadóktól, az íróktól, költőktől, irodalmároktól.

NTA: A mi pályakezdésünk idején egy kiadó és egy folyóirat volt. Az ideológiai szűrők is nagymértékben megnehezítették az indulást. A rendszerváltás után a könyvkiadás és a lapkultúra nagyobb kínálata új távlatokat nyitott a fiatal szerzők előtt. Bővültek a lehetőségek, ugyanakkor ez nem jelentett garanciát a megjelenő művek minőségére. Manapság is talán éppen a bőség zavara nehezíti meg a pályakezdést. Nagyon óvatosnak kell lenni, hogy hová csatlakozik be az ember, milyen fórumot, közösséget vagy folyóiratot választ.

BL: Vegyük például az Előretolt Helyőrséget. Ez éppen olyan szimbólum, mint amikor Slotáék kettős kereszteket állítottak szerte az országban, vagy amikor Fico Komárom kellős közepére helyeztette a Ciril és Metód szobrot. Vagy – nyersen fogalmazva – amikor a kutya körbevizeli a területét. Ez nem más, mint Orbán-féle kultúrpolitikai terjeszkedés. Nincs ellene semmi kifogásom, csupán nem hiszek abban, hogy a megmozdulás sikerrel jár, és eljuttatja a minőségi irodalmat a tömegekhez is. Úgy vélem, hogy nem is kell eljutnia. A minőségi irodalom mindig is rétegolvasmány volt, nem a tömegek számára íródott. József Attila Tiszta szívvel című kötete is mindössze 200-300 példányban jelent meg. Nem kell a mozgalomból nagy ügyet csinálni, nem érdemli meg a sok figyelmet, s nem kell tüntetően kilépni az írószövetségből sem. Hiszen miért a tömeg lépjen ki? Vagy letérdel Hodossy az emberek előtt és bocsánatot kér, vagy elmegy ő. Ennyi az egész.

NTA: Igazából az a kérdés, hogy miért is írunk. Valamiféle belső késztetésből, vagy hiúságunknál fogva dicsőségért, netán honoráriumért, esetleg azért, hogy a nagy tömegekhez eljussunk? Ez egy döntési kényszer. Fontos tisztában lennünk az aktuális politikai helyzettel, de tájékozottnak kell lennünk az irodalmi közéletben is, ha nem akarunk korrumpálódni. Ehhez az kell, hogy konfrontálódjatok, beszélgessetek a tapasztaltabbakkal vagy akár egymással is. Erre is remek lehetőséget nyújt ez a tábor.

 

 

Min dolgoztok éppen, illetve mik a terveitek a jövőt illetően? Van kötet előkészületben?

NTA: Van egy meseregény-kéziratom, amit kicsit rendbe kéne tenni. A nyári szünet alatt igyekszem utolérni magam, foglalkozni a félbehagyott szövegekkel. Tavaly sikerült befejeznem egy kötetet, idén újba kellene kezdeni. Több ötletem is van, de hogy mikor kerülnek papírra, azt nem lehet megjósolni.

BL: Én egyelőre sütkérezem a sikerben…  🙂 Járok az „afterpartykra”, DAC-meccsekre, a Paramétert igazgatom. Szerintem nem kell mindennap verset írni, nem kell minden évben kötetet kiadni. Miután befejezek egy költeményt, legalább három hónapig rá se nézek. Akkor veszem csak elő, ha már idegen szövegként tudom szemlélni, el tudok vonatkoztatni a saját személyemtől, és bele tudok javítani, ha szükséges. Úgy hiszem, fontos, hogy az ember távolságot tudjon tartani önmagától, különben könnyen önmaga karikatúrájává válhat.

 

(A beszélgetés az ARTér tehetséggondozó irodalmi táborban hangzott el)

 

Fotók: Nagy Hajnal Csilla