Tiszatáj 2018/9

A Tiszatáj szeptemberi számát Csehy Zoltán és Tőzsér Árpád verseivel ajánljuk.

Tőzsér Árpád

Ó, Püthagorasz…

 

                Püthagorasz –  korának legokosabb embere

                          és legnagyobb szédelgője volt.

Hérakleitosz

 

1.

A számok (de tulajdonképpen

a lélek-fogalom) atyja meséli:

egyszer az Alvilág bugyrait járva,

merengéséből arra riadt,

hogy orra előtt, egy kiszáradt fára

akasztva Homéroszt látja. –

Így büntették meg a költőt

az isteneket sértő sorai miatt –,

fejjel lefelé függött az árva.

 

2.

Ó, Püthagorasz, a bölcselet Homérossza

(áthúzva: „falurossza”),

mi lettél volna költőelődöd nélkül!?

A „hős-csaló vándor” mint életforma

Odüsszeusz által hatványozódott sokszorosára,

s lettél magad is fortélyos lélekvándor végül.

Legalább kétszer tizenkét század fokán lő

át az emlékezet nyila most hozzád,

s a költőhöz persze: Penelopé

kérői épp támadásra indulnak

a női hűség s a jellem,

ergo: a lélek ellen,

s az egyén javait, jogát orozzák.

 

3.

S két fénytelen szem kiszáradt forrásából

világok látomása buzog, istenek, halandók

s tárgyak seregszemléje: Erebosz-hideg,

ok- s cél-Ilion, mozgás-Ithaka, gondolat-ideg,

szférák nagy terce – a teljes lét versben,

Deukalion s Pürrha köveitől az emberekig

és vissza (Zeuszig) minden sor más:

más sorscserép – s a lélek új cserepet:

új sorsot választ, képzelt én-ekre reped –,

s lesz az Odüsszeia is lélekvándorlás.

 

4.

S ez az ősi metempszichózis,

mítosz-ár, őseposz vers van most

leállóban: a lelkek tisztító áradata;

sors és történet nélkül elvénült

fiakat fal föl Kronosz, az Idő-atya.

 

5.

Ó, Püthagorasz, boltozatos szép ión fődben

szabadult el először egy plusz agyrost,

amely agyrostnak köszönhetően

lehettél te egy időben

lángész, költő és fondor elmész –

kései csodálód kérdi: hol vagy most?

Azt állítottad, hogy legalább

négy korábbi életedre emlékszel,

s hogy te voltál többek között Hermész

(vagy fia?), s Euphorbosz, a szintén csel-kész

trójai pap és orvharcos,

és hogy mielőt végleg elmégy,

még négyszer költözöl

bölcsbe, bolondba, testbe, alakba,

fába, kövekbe, földi salakba. –

Várom, hol csap megint magasba

csavaros lángod, elméd!

 

 

Csehy Zoltán

Színek könyve

(poszthumán jarmaniáda, 1–7)

 

1.

1906, Potters Bar, 21 km-re Londontól (csak a szám miatt

írom: 13 mérföld):  Hertfordshire megye,

ahol ókori fazekasok korongjai pörögtek,

az agyagba finom ujjak törleszkedtek,

most és mindörökké (képeslapon nézi) Edward-kori lányok

kifehérített vidámsága tombol, Chroma

lámpaernyő-kalapjuk elektromos erejét másolja,

liliom-magabiztosságukat a védőszentjeik kezében,

a szüzesség még korántsem látszó mártíriumát. A

bogáncs tapad így az emberre, mondja az anyja.

A kiásott római cserépért jól fizetnek: a hadrianus kori

mélybe Chroma is leásott, és a Nílus hét ágáig jutott,

és egy fiú magabiztos, fehér hulláját látta úszni az egyiken.

De most még inkább lány volt, Potters Bar-i lilioma

saját festményének lassan száradó mellékalakja,

már ekkor tudta, minden a mellékalakokért van a művészet

ürügyrendszerében. Apja kiásott egyszer egy római

cserépmécsest, de olyan obszcén jelenetet ábrázolt,

hogy dühében eltörte. Az anyja egy hétig bőgött: mennyi,

mennyi pénz kell, és ha… ha egy kicsit visszafogja magát,

ha nem gyűlöli úgy… a boldog tudatlanság kifehérített

lányimitátorait…. a fiús tavasz vadgesztenyeszagú

elsőáldozóit, azt a fiút, akiről nem is tudta, hogy a Nílusba

ölte magát, a saját fiát, aki  Edward-kori lányokat fest

régi, gyűrött képeslapokról.

 

2.

A víz sárga, mert a felfújható gumicsónak sárgáját

játssza újra. Készülj a sárga koncertjére,

a gyerekszoba kiköltöztetésére a csónakba,

a csónakba, mely most medence, nincs menekvés,

a mentőcsónakot szép lassan a délután mélyére süllyeszti a víz.

 

3.

A magakellető fehér: a tisztaság illúziója,

gyilkosa  vágynak, erotikának. A menyasszonyi

ruha alatt a fekete tangabugyi vagy a bíbor

csipke magánya. Chroma látja magát,

ahogy az oltár felé tart, a padsorok telis-tele,

Michelangelo, Caravaggio és Hadrianus az első sorban, mögöttük

Oscar Wilde és Bosie, Verlaine és Rimbaud,

Tommaso de’ Cavalieri egy szonett sarkába húzódik,

az oldalhajóból Szent Sebestyén nyílpontos pillantása,

a karzaton érzelgős-lányos Jonatán, hárfázó Dávid,

Thomas Mann fehér lakkcipője most lép

Le Platt-Lynes fotójáról. Az elfojtás egymásra habosított

arányai és perspektívái.

És ha még a menyasszony hasfala mögé látnál:

közvetlenül az úgynevezett teherre! Chroma szinte lekottázza,

ahogy a fehér összeszedetten halad a rítus nyomvonalán:

a szereposztás szerint ő a természet rendje szerint való fekete.

Amikor az oltár elé áll, legjobb barátja, David, búgó hangon

súgja a fülébe: „Élvezz a számba! Gyere, élvezz a számba!”

 

4.

Canova antik kísértetei,

orvosi szobrászat, műtőasztal-higiénia,

ahogy leoperálják az elszíneződött részeket,

most, ahogy a meztelen égőt nézi  a kórteremben,

ez az én testem, fényt és árnyékot vérzik,

felfalja lassan a pestis,

Chroma nem fogja az eszét veszteni, nem fog

obszcén dolgokat kiabálni, mint az a másik,

az a rettenetes férfi, aki a linóleumon taknyolt

el, kitépte a kezéből a tűket, csöveket,

azt akarta, basszák meg, azt üvöltötte,

hogy ő egy koszos buzi és azonnal basszák meg,

ez az utolsó kívánsága, hát olyan nagy dolog ez,

aztán elesett és összecsinálta magát a folyosón.

A gyógyszerektől van,

mondta a higgadt ápoló, pedig őszintének hatott,

az utolsó fázis ilyen: szobor lesz ebből is,

szép lassan kioperálják belőle a színeket. Mellékalak

a pestis Canova-domborművén. Az antikvitás

kísértete. A halál ad formát az életnek, mondja

Chroma filmjében a filozófus. Nem tudná még egyszer megnézni.

A meztelen égőt figyeli inkább, a meztelen égő napról napra szebb,

elképesztő, ahogy teszi a dolgát.

 

 

5.

Ha Malevics fehéren fehérje a „menny bélése”,

és ha a festészet a fehér szabadság

színtelen szakadékába kénytelen zuhanni,

mi értelme van kiszolgálni egyetlen hatalomittas

színt, mely nyilvánvalóan téves önmeghatározásokkal hozakodik elő?

Nem épp a fehérrel, az ólomfehérrel

mérgezték magukat a rómaiak? És a festőbetegség? Nem a fehér okozza-e?

A mindent lefedő titániumfehér harcedzett izmait

nézegeti a tükörben. A történelmi fehér, a retusáló fehér.

Anyám elvitt megnézni a Fehér Tornyot:

koszos és szürke volt, a Whitehall még koszosabb, még

szürkébb, és Rómában a Nagy Írógép, hiába mossák, kétségbeesetten

szürke.  Malevics fehérje lenne a kivétel?

Anyám, ilyen nincs.

 

6.

 

Fehér kontyvirágot, fehér kontyvirágot

Apám! – mondta Chroma, a születésnapomra,

ha szeretsz, fehér kontyvirágot kérek! 106

nemzetség, 4000 faj: lehet vitorlavirág (Spathiphyllum)

vagy titánbuzogány (Amorphophallustitanum),

fehér kontyvirágot a születésnapomra.

Ki vagy te, Vita Sackville a sissinghursti kastélykertben?

Mordult rám zsávolyzöld apám, a katonaruhás,

örült, hogy két nap eltávozást kapott,

és én így fogadom, hogy ezt kell hallania,

mert a rohadt szirénázás nem elég,

hogy kontyszar vagy mi a picsa,

mit csináltál ezzel a gyerekkel, asszony?

üvöltötte, aztán egy bádogdobozt vetett elém,

telis-tele halott, temetetlen ólomkatonával.

 

7.

Trevelyan könyvében a fehér lovag,

a miniatúrát ahogy körbenövi a fehér rózsa,

hasított ujjú zeke, keze a szívén, nekidől

egy fának, jaj, Nicholas Hilliard,

hogy rajzoltál ilyet? A legvédelmi szirénák

elől be a tornyokba, be a bombázás

elől ezekbe a rózsákkal benőtt,

időtlen tornyokba, a Képes angol társadalomtörténetbe,

a két fedél biztonságába,

a fekete-fehér világba, ahol

nyakfodrot viselnek a lovagok,

és ahol fekete-fehérben is színes a páva farka,

és elpirul az iskolásfiúk orra.

 

 

A szám tartalma:

 

Tőzsér Árpád: Ó, Püthagorasz…

Bán Zoltán András: A törvénytelen lány (Egy készülő kisregény első fejezete)

Csehy Zoltán: Színek könyve (poszthumán jarmaniáda, 1–7)

Posta Marianna: Visszatérni; Csizmavirágágy

Turi Tímea: Sára vendégeket vár

Kontra Ferenc: Lepkefogó

Erdei L. Tamás: Fiú; Szmoking tízezer méteren; De megdugnám

Szabó Dárió: Hívatlan vendégek; A kert helye

Karacs Andrea: Ez egy vers a-kar len-ni; Ladány; A gyerek szaga; Ültetsz-e?

Ashwani Kumar : Dániában valami rothad; Yudhishthira fekete kutyája (Lanczkor Gáborfordításai)

Sági Péter: „Kívánom, hogy a vers mindig megmaradjon bennem” (Beszélgetés Mamtá Kálijá írónővel)

Mamtá Kálijá: Khá̃tí gharélú aurat; Tribute to Papa (Sági Péter fordításai)

Anne Carson: Variációk a csendben maradás jogára (Mihálycsa Erika fordítása)

Thomas Schestag: Szóritész (Szabó Csaba fordítása)

Szabó Csaba: Fordítás, kíséret, kísérlet (Radnóti Miklós fordításszem­léletéről)

Fried István: Szerb–magyar összefüggések a századfordulón

 

mérlegen

Várkonyi Alma: „Én ilyennek látom, nekem ilyennek mutatkozott” (Fried István: Az európai romantika szlovén poétája. France Prešeren pályaképe – magyar irodalmi aspektusból)

Lengyel András: Modernitások, alkotók, párbeszédek (Sipos Lajos köny­véről)

Mórocz Gábor: Mélyfúrások az irodalomszociológia mezején (Lengyel András: Irodalom és modernizáció – kollíziós szerkezetben)

Széchenyi Ágnes: Különben magyar költő vagyok (Radnóti Miklós levelezése I.)

Mudriczki Judit: Irodalomterápia a hídon innen és túl (Kontra Ferenc: Az álom hídja)

Pintér Viktória: Shakespeare húga megszólal (Turi Tímea: Anna visszafordul)

 

FREESPACE (Szabad tér) – 16. Velencei Építészeti Biennálé

Abafáy-Deák Csillag: A lábra kelt híd

Kölüs Lajos: Stay in bed (Maradj az ágyban)

 

Az utolsó oldalon

Szív Ernő: Hogyan lettem tanult ember?

 

Illusztrációk

A FREESPACE (Szabad tér) – 16. Velencei Építészeti Biennálé anyagából

 

Diákmelléklet

Lőrincz Csongor: „nem valaminek a hiányát akartam evvel jelölni” (A hallgatás alakzatai Esterházy Péter korai prózájában)