Sokszínű egyoldalúság

A cseh és az orosz történelem közt, kiváltképp az elmúlt kétszáz évben, számos kapcsolódási pont van. Gondolok itt például a Csehszlovák Légióra, amely akaratán kívül belekeveredve az oroszországi polgárháborúba, annak egyik legütőképesebb erejévé vált. Ott van ezen kívül az 1968-as prágai tavaszt követő rossz emlékű nyár, amely ugyan „internacionalista segítségnyújtás” keretében zajlott, elsősorban mégiscsak a Szovjetunióhoz köthető, az pedig az oroszokhoz… Persze az oroszok nem csak lánctalpakon jöttek Prágába. Nem az ejtőernyős egységekre gondolok, hanem az említett polgárháború alatt és után Oroszországot elhagyó rengeteg emigránsra, akiknek – a csehszlovák kormány támogatásával – Prága vált az egyik központjává. S bár kevésbé érzékelhetően, mint a mai orosz turistáké és vendégmunkásoké, az ő egykori jelenlétük nyomait is felfedezhetjük: a régi orosz Professzorok Házának falán elhelyezett szerény emléktáblák, vagy az Olšany temető pravoszláv részlegének sírjai emlékeztetnek a prágai orosz ottlét ezen oldalára.

Oroszország azonban hamarabb került a cseh gondolkodók érdeklődésének középpontjába, mintsem aktív szerepet játszhatott volna Csehország történelmében. Egyes cseh értelmiségiek és politikusok nagy reménységgel, nem csupán stratégiai partnerként, de közeli rokonokként tekintettek az oroszokra, tőlük várva, hogy kivívják, illetve megóvják a cseh nép szabadságát. Később, mások – különösen 1968 óta – szkepticizmussal vagy akár nyílt ellenszenvvel tekintettek Moszkva felé, Oroszországban nem annyira a testvérnépet, mint egy közeli és veszélyes, autoriter nagyhatalmat látva.

 

(Fotó: Chmee2)
Marin C. Putna

 

Martin C. Putna, a prágai Károly Egyetem oktatója az utóbbi csoportba sorolható, ha megengedhetek magamnak egy ilyen leegyszerűsítő felosztást. Képek az orosz vallásosság kultúrtörténetéből című műve előszavában ugyanis Putna az oroszokra irányuló cseh nézőpontok öt különféle hagyományát különíti el – romantikus oroszbarát, liberális-demokratikus, katolikus-unionista, baloldali szovjetbarát, baloldali kritikus –, melyek közül önmagát az ötödik, baloldali kritikus hagyomány tanítványának vallja. E szerint a szovjetbarát baloldallal való polemizálás során formálódó irányvonal szerint „a cseh russzista ne olyasvalaki legyen, aki kritikátlanul szereti, csodálja … mindazt, ami orosz”, hanem olyasvalaki, aki képes az orosz kultúrtörténeti összefüggések kritikai értékelésére, és aki „az orosz kultúrában és társadalomban … az egyéni szabadság pártján áll a rezsimmel” szemben. Ez a krédó vörös fonalként fut végig az íráson, kritikai objektivitás és a lefektetett értékekhez való szubjektív ragaszkodás azonban, mint látni fogjuk, nem mindig bizonyul összeegyeztethetőnek.

Mielőtt viszont rátérnék ezekre az ambivalenciákra, szólnunk kell pár szót a mű gondolati-tartalmi struktúrájáról, amely szintén nem mentes a kettősségtől, ez azonban határozottan a javára írható. A Képek az orosz vallásosság kultúrtörténetéből nem egy lineáris monográfia, hanem – amint címe is mutatja – az orosz vallás- és kultúrtörténet pillanatképeihez kapcsolódó gondolatok és történetek füzére. Persze a képek sorrendje nem nélkülöz minden kronologikusságot: az I. képtől a XIX. képig folyamatosan haladunk az ókori krími görög kolóniáktól a Kijevi Ruszon és a moszkvai cárok idején át Nagy Péterig, végül eljutva a 19-20. század irányzataiig, miközben egy-egy fejezeten belül is helyet kaphatnak a vikingek és a baltikumi német náci ideológus, Alfred Rosenberg, vagy éppen a mongol hódítók és a 20. századi emigráns eurázsiai iskola. Mindez egyáltalán nem teszi zavarossá a könyvet: az egyes képek önmagukban és az összkép részeiként is megállják a helyüket, tehát ha jellegéből adódóan Putna műve nem is lehet az orosz eszme- és kultúrtörténet valamiféle „tankönyve”, az a forrásgazdagság és az egyes tematikus ívek sokszínűsége, amelyet a szerző felvonultat, kiváló támpontot jelentenek az orosz gondolkodás behatóbb vizsgálatához.

Putna öt alapgondolatra építette fel művét. Az első, hogy nincs egyetlen egységes és változatlan identitású Oroszország. A második, hogy nem azonosítható egymással egyértelműen az „oroszság” és a pravoszláv vallás. A harmadik, hogy az orosz kultúrán belül nem létezik etnikai egység. A negyedik és ötödik „alapgondolat” pedig a kultúraközi, illetve vallásközi összehasonlíthatóság, párhuzamkeresés lehetőségére vonatkozik. Ennek megfelelően egy tágabban értelmezett orosz kultúra keretén belül vizsgálja a fehéroroszok és az ukránok, illetve az Orosz Birodalom területén élő olyan népcsoportok történetét, és a „központi, nagyorosz” kultúrához való viszonyát, mint a zsidók vagy az oroszországi németek. Emellett megpróbálja kimutatni olyan európai jelenségek orosz megfelelőit, mint a reformáció, a barokk, a restauráció vagy a romantika.

Ezzel pedig el is érkeztem ahhoz a bizonyos vörös fonalhoz, ugyanis Putna a fentebb említett premisszák alapján egy olyan szembenállásra fűzi fel az egész orosz kultúrtörténetet, amely meglátásunk szerint legalábbis súlyosan leegyszerűsíti annak komplexitását. A szerző olyannyira komolyan veszi, hogy egy russzistának az orosz múltban az egyéni szabadságot kell támogatnia a rezsimmel és az államhatalmi kényszerrel szemben, hogy végül szinte minden problémát ennek tükrében vizsgál. Persze nem lehet ellenvetése senkinek sem a szerző személyes nézőpontválasztásával szemben, hiszen maga a kérdés – a központi hatalom és a többé-kevésbé független társadalmi csoportok ellentéte – izgalmas és fontos kiindulópont lehet. A megvalósításba azonban meglátásom szerint, mondhatni, hiba csúszott: a kérdés a műben szinte az orosz történelem alapkonfliktusává lényegül át, ami már önmagában sem feltétlenül felel meg a valóságnak, és főképp nem abban a kontextusban, amelyben Putna ábrázolja. A Képekben ugyanis a szabadságot támogató és jórészt nyugatias jellegű szubkultúrák állnak szemben a birodalmi központtal, melynek egymással is polemizáló hagyományai a cseh kutatónál gyakorlatilag egyetlen folytatólagos és homogén, nacionalista-imperialista vonallá olvadnak össze. Ezzel kapcsolatban három főbb ellenvetéssel élnék.

 

 

Egyrészt, miközben Putna elviekben az orosz kultúra mély megértését kéri számon a russzistákon s így saját magán is, tulajdonképpen annyiban tekinti értékesnek az orosz kultúra teljesítményeit, amennyiben azok a nyugati értékekhez igazodnak, de legalábbis viszonyíthatók. Szinte lelkesedve szól azon folyamatokról és eseményekről, amelyek a nyugati hatások megjelenéséhez, megerősödéséhez kapcsolódnak, a változatlan és egységes orosz identitás gondolatának lebontása pedig olyannyira sikeres lesz, hogy mindaz, ami pozitív értelemben orosz, azokban a nyugatias jelenségekben jelenik meg, amelyeknek fejlődését, kibontakozását – azaz az orosz kultúrának a Nyugathoz való teljes értékű csatlakozását – az autoriter birodalmi központ megakadályozta. Végső soron ugyanazt a sémát kapja az olvasó, amelyet az orosz nacionalisták és imperialisták is előszeretettel alkalmaznak, éspedig miszerint az igazi, hazafias oroszok és a nyugati, idegen ügynökök – a zapadnyikok – szembenállása jellemzi az orosz történelmet – csak éppen fordított előjelekkel.

Ez jelenti a második ellenvetésem kiindulópontját, hiszen Oroszországban a nyugatias értékek meghonosítása éppenséggel parancsszóra történt. Nem állíthatjuk, hogy Nagy Péter reformjai pusztán a technikai újítások és külsőségek átvételére szorítkoztak volna – Putna művéből is kiderül, milyen jelentős kulturális nyitással járt ez a változás, melynek hatásai nagyrészt Nagy Katalin korában értek be. De a gyökereinél is megtaláljuk a nyugati forrásokat, nem csupán a híres péteri európai körútban, hanem a latin-lengyel befolyásoltságú kijevi akadémiában, amelynek tudósai már Nyikon pátriárka reformjainak kidolgozásakor is szerepet kaptak, és amelynek növendéke, majd rektora volt Feofan Prokopovics, a péteri egyházreform protestáns ihletettségű értelmi szerzője. Persze szó sincs róla, hogy a Képek az orosz vallásosság kultúrtörténetéből mindezt eltitkolná, sőt. Viszont ott, ahol azt írtam, parancsszóra, Putna úgy fogalmaz: „moszkvai” módon, „azaz felülről és erőszakkal, tekintet nélkül a szerencsétlenek tömegére” történt a reformok bevezetése. Ez – azaz a „moszkvaiság” és az önkényuralom azonosítása – olyan állítás, amely nem állja meg a helyét. Persze nem azért, mert Moszkvára nem lett volna jellemző az önkényeskedés és a hatalmi erőszak, ilyet állítani nyilvánvaló képtelenség lenne. Azonban ez nem keleti, vagy „moszkvai” specifikum. Sajnos hajlamosak lehetünk elfelejteni, hogy a par excellence moszkvai önkényúr, Rettegett Iván rémuralma nem csupán a reneszánsztól a barokkig tartó kulturális átmenettel, hanem pl. Szent Bertalan éjszakájával is egybeesett, és időben meg is előzte a mórok és zsidók Spanyolországból való kiűzetését. Elfelejtjük, hogy a reformáció nem csak a vallási sokszínűséget és az egyéni méltóság és felelősségtudat kibontakozását, hanem a vallási fanatizmus újjászületését és a boszorkányüldözéseket is magával hozta. A jobbágyság oly kései eltörlése Oroszországban hamarabb történt meg, mint a rabszolgák felszabadítása az Egyesült Államokban. A kulturális diskurzusok színvonala és a társadalmi elitek értékei sajnálatosan nem mindig jellemzik a teljes társadalmakat, s bár a 16-17. században a Nyugat kulturális teljesítményei valóban felülmúlták Moszkvát, ezzel még nem mondtunk semmit azon „szerencsétlenek tömegeinek” a sorsáról, akiknek többsége Nyugaton ugyanúgy elszenvedője, és nem alakítója volt a történelmi folyamatoknak, mint Keleten.

A harmadik ellenvetésem némiképp szubjektív indíttatású, hiszen a saját kutatási témámhoz, az Eurázsia-eszméhez kapcsolódik. Putna az egész mű logikájára jellemzően az eurázsiaiság eszméjét mint Moszkva hatalmi érdekérvényesítésének eszméjét jellemzi. Az eurázsiai gondolkodók közül az antiszemita felhangoktól sem mentes Lev Gumiljovot emeli ki, és szinte teljesen mellőzi az 1920-as évek eurázsianizmusát, amelynek egyik központja éppen Prága volt, és amelynek ismertetése árnyalhatta volna a képet. Való igaz, hogy az eurázsiaiság nem mentes az orosz birodalmi politikára jellemző képzetektől, és különösen napjaink neoeurázsianizmusa, melyet Alekszandr Dugin munkássága fémjelez, törekszik a különféle birodalmi hagyományok egyfajta összehangolására, az Eurázsia-gondolat azonban jóval összetettebb Putna jellemzésénél. Hiszen az eurázsiaiak, akik magukat elhatárolták mind az 1917 előtti monarchiától, mind a bolsevik uralomtól, elvetették a pánszlávizmust, így „lemondva” a hagyományosan orosz érdeklődésre számot tartó közép- és dél-kelet-európai területekről. Emellett az eurázsiaiság egyik alapítója, Nyikolaj Trubeckoj hangsúlyozottan a különféle kultúrák egyenlő értéke mellett szállt síkra – s éppen emiatt vált az univerzalitásra törő nyugati kultúra ellenfelévé –, s az eurázsianisták az 1917 előtti, asszimilációra törekvő hivatali nacionalizmussal szemben elismerték az Orosz Birodalomban élő különféle népek kulturális jogait, és azok hozzájárulását az orosz kultúrához, mintegy csatlakozva Putna azon korábban említett gondolatához, hogy az orosz kultúrában nincs etnikai egység…

Ellenvetéseim azonban ne riasszanak el senkit. Mindent összevetve, az Oroszország iránt érdeklődőknek feltétlenül fontos és érdekes olvasmányról van szó, amelynek tartalmi sokszínűsége kárpótol a vezérszál egysíkúságáért. Kritikai értékelő képességét azonban mindenképp tartsa kéznél a kedves olvasó.

 

Martin C. Putna: Képek az orosz vallásosság kultúrtörténetéből. Fordította Csehy Zoltán. Kalligram, Budapest, 2017

(1992, Ungvár)
Történész, a Debreceni Egyetem abszolvált PhD-hallgatója. Kutatási területe az Eurázsia-eszme az orosz történelemben.

Kosztur András

(1992, Ungvár) Történész, a Debreceni Egyetem abszolvált PhD-hallgatója. Kutatási területe az Eurázsia-eszme az orosz történelemben.