A felejtés országa

Emlékezés és felejtés egyszerre formálnak bennünket, a felejtés is lehet legalább annyira produktív, mint az emlékezés, a fikciós lehetőségekben pedig ugyanúgy ott vagyunk, mint az úgynevezett tényekben. Ezek köré a gondolatok köré építi első regényét Krusovszky Dénes, aki eddig inkább költőként volt ismert, prózaíróként 2014-ben debütált A fiúk országa című novelláskötetével. Az Akik már nem leszünk sosem kacskaringós élettörténetekből szőtt hamisítatlan, terjedelmes, nagyívű fejlődésregény, amely termékenyen kapcsolja össze az egyéni történeteket a közelmúlt és a jelenkor Magyarországának közéleti eseményeivel, bemutatva, hogyan hat egymásra egyén és történelem, mennyire elválaszthatatlan a közélet a magánélettől még akkor is, ha látszólag külön utakon futnak, és mennyire elkerülhetetlen a szembenézés, hiába teszünk meg mindent az elodázása érdekében. A szembenézés nehézségei leginkább az egyéni életekben bontakoznak ki, ám a háttérben folyamatosan ott motoszkál egy másik, nagyobb volumenű szembenézés kínzó hiánya is – szerencsére nem kapunk szájbarágós útmutatót, hogyan kellene az elmaradott szembenézéseket pótolni, a szerző inkább csak körüljárja a hiányuk nyomán kibukó kérdéseket.

Három fő cselekményszállal dolgozik a regény, ezeket kuszálja úgy össze, hogy szétszálazásuk a jól végzett olvasói munka örömével kecsegtethessen, és egymásra épülő struktúrájuk biztos konstrukciót adjon a regényanyagnak. A makro- és a mikrostruktúra egyaránt rejt finom, átgondolt megoldásokat; a makrostruktúrában egy fikciós játék (egy afféle félfikció a fikcióban) is megbújik, amely csak a regény legvégén lepleződik le.

Az öt fejezetet címmel és évszámmal jelzi a szerző. A Prológus 1990-ben, az Egyesült Államokban játszódik, és egy meg nem nevezett ápoló reggelét és tragikus balesetét írja le – sokáig nem is sejtjük, ez a szál hogyan csatlakozhat ahhoz a fő cselekményhez, amely a második, hosszabb részben bontakozik ki. Ez az Árnyékok a barlang falán címet viseli, 2013-ban játszódik, és egy húszas évei derekán járó fiatalember kamaszkori otthonába való utazását írja le. Lente Bálint egy átlagos fiatal értelmiségi, egy online portál politikai újságírója, egy magánéleti válság kellős közepén, amelyet épp az vált ki, hogy egyedül, a barátnője nélkül szeretne részt venni gimnáziumi osztálytársa esküvőjén. A céltalannak induló vidéki kiruccanás menet közben anyaggyűjtő küldetéssé válik, a már a vonaton ülő Bálinttal telefonon közli a főszerkesztője, ha már napokig távol lesz, hozzon magával egy kész cikket. Így, miután abszolválja a kötelező családi köröket, Bálint azzal lát neki a vidéki kisváros, a Debrecen melletti Hajdúnánásból enyhe fikciós módosítással megalkotott Hajdúvágás újbóli felfedezésének, hogy országos jelentőségű témát találjon magának. Így jut el a helyi tüdőgondozóhoz is, amely már régóta használaton kívül áll, és a helyi fiatalok a dühüket levezetni járnak be a falai közé, hogy alkoholmámorban úszva zúzzák szét a bent maradt bútorokat. Bálint itt találja meg azt a magnókazettát, amely aztán „élete nagy témáját” jelenti számára, még ha először nem is fogja fel a jelentőségét.

 

 

Az ezt követő, A dzsinn című rész tulajdonképpen egy beiktatott elbeszélés, amely 1986-ban játszódik a hajdúvágási tüdőgondozóban, és egy meg nem nevezett ápolóról szól, aki különösen bensőséges kapcsolatot ápol az archaikus jellegű vastüdőkben tengődő betegekkel. Különösen az egyikkel, Aszalós Ferenccel, aki végül az ápoló segítségével egy kazettára mondja a gondozóba való bekerülése előtti történetét. Ezen az elbeszélésen keresztül bomlik ki a harmadik szál, amelynek a központi eleme egy pogrom, amely 1956. október 26-án zajlott le a kisvárosban, és amelynek Aszalós gyerekként akaratlanul is a részesévé vált. Ennek a traumának a kibeszélésében segít neki az ápoló, aki eközben saját életével sem tud nagyon mit kezdeni, ugyanúgy tengődik a késő Kádár-kori vidéki Magyarországon, ahogy betegei a borzalmas vastüdők szorításában. Épp ez a fejezet a regény legsikerültebb része, Krusovszky pontosan, érzékletesen mutat be egy ma már rettenetesen réginek tűnő, a vidéki Magyarországon ugyanakkor még az egészen közeli múltnak számító közeget, ahol a technológiai elavultság a helyi vezetők arroganciájával és a kisvárosi lakosok kiábrándító bárgyúságával találkozik.

Ebből a fojtogató légkörből térünk vissza a nem sokkal derűsebb 2013-ba, a negyedik, Puha ütközetek című fejezetben, ahol a hajdúvágási esküvő során Lente Bálint saját múltjának addig nem is sejtett részleteiről szerez tudomást korábbi barátnőjétől, majd összetörve, senkitől el sem búcsúzva távozik. Az utolsó, Jövevényfolyók című fejezetben érnek össze a szálak, legfőképp Bálint apjának stroke-ja kapcsán: felmerül, hogy a titokzatos ápoló, akinek létezéséről Bálint csak a magnókazettán keresztül szerzett tudomást, vélhetően egy családtag, akinek az élete tabutémának számított a családban. Bálint, aki közben komoly személyiségfejlődésen ment keresztül (megnősült, Bécsbe költözött, dohányzás helyett futni jár stb.), az apjától hallott részleteken keresztül rakja össze a maga történetét az ápolóról, Aszalósról, a kazettán hallott „nagy témáról”.

 

 

A regény egy olyan világot épít fel, ahol a szekrények menthetetlenül dugig vannak csontvázakkal, akárhova nyúlunk, régi traumák leselkednek ránk. Bálint mostanában ér felnőttkora valódi küszöbére, mindeddig jól megvolt azzal az „érzelmi restséggel”, amelyet nem is tagad: „Ez is benne volt, persze, de attól tartok, lustaságom volt mégiscsak a döntő ok, ez az érzelmi restség, ami mindig is jellemző volt rám, és amit hajlamos voltam apai örökségnek betudni, felmentve részben magamat a felelősség alól.” (50.) Bálint számára kiábrándító és taszító a környezete hasonló tunyasága és züllöttsége, ám igazából nem tudja magát kivonni alóla, végül belemegy a vidéki haverok minden macsós, idétlen játékába, mintegy legitimálva az egész közeg romlottságát. A tüdőbeteg Aszalós története, amiről a helyiek nem tudnak, sőt, próbálják elhazudni (egy giccses 1956-os emlékművel), illetve saját kamaszkori barátnőjének megkésett vallomása kell hozzá, hogy Bálint kizökkenjen addigi fásultságából. A regény nem mutat fel egészen direkt összefüggéseket Bálint személyiségfejlődése és a kiderült múltbeli eseményekről való, újonnan szerzett tudása között (ez nem is lenne túl életszerű), de sejthetjük, hogy a dupla sokk, ami érte, nem marad hatás nélkül.

Krusovszky regénye mikroszerkezetében leginkább azzal lep meg, hogy a mai magyar prózában meglehetősen ritkaságszámba menő módon realista (illetve inkább minimalista) és történetközpontú. Aprólékos leírásokkal, olykor a szereplők (elsősorban az E/1-ben „hallható” Bálint) tudatába való betekintésekkel dúsított elbeszélése nélkülöz minden nyelvi trükköt, bravúrt, inkább élőbeszéd-közeli, nem riad vissza a szlenges, akár pongyolaszerű, elsőre felszínesnek tűnő megoldásoktól sem, és javarészt az iróniát is kerüli. Ebben Krusovszky talán inkább az angolszász próza útjait követi, eszünkbe juthatnak a „minimalista pápa”, Raymond Carver szavai, aki a nyelvi trükkök nagy ellensége volt („Egy írónak nincs szüksége trükkökre vagy rafinériákra, sőt nem muszáj mindenáron briliáns elmének lennie sem. Kell, hogy az író néha képes legyen csupán állni, és szájtátva meredni erre az egyszerű csodára, még ha nevetségesnek tűnik is” – Raymond Carver: Az írásról. Ford. Konczer Kinga. Helikon Irodalomtudományi Szemle, 2003/1–2., 15.). A hagyományos realizmussal szemben az is az amerikai minimalizmus felé mutat, ahogy egyén és közeg kapcsolata megjelenik a szövegben: a „nagybani” események inkább a szereplők életére gyakorolt hatásuk által lesznek érdekesek, és nem fordítva. Krusovszky ennek megfelelően nem mond le arról, hogy a korabeli politikai eseményeket megjelenítse: az 1986-ban játszódó fejezetben épp a csernobili katasztrófa után járunk, 2013-ban a romagyilkosok pere zajlik, utalásokat olvashatunk az aktuális politikai történésekre, a 2017-ben játszódó utolsó fejezet pedig bőven kitér a menekültválságra vagy épp a független magyarországi sajtó felszámolására. Mindezek az események azonban az egyén életén, saját döntésein, mulasztásain keresztül tehetnek szert valódi jelentőségre; a regény épp azt a dilemmát rajzolja ki, amely a sodródás kontra cselekvés kizárólagosan alighanem eldönthetetlen ellentétén alapszik.

A regény nem ad egyértelmű választ arra sem, mit lehet kezdeni a „jótékony felejtéssel”. Amikor Bálint megbeszéli apjával a hajdúvágási 56-os pogromot, apját nem tudja meghatni a történettel.

 

– Lehet, hogy jobb is így.

– Már hogy lenne jobb?

– Ha egyszer el lett felejtve, legyen elfelejtve rendesen… Neked se hiányzott, amíg meg nem tudtad, nem?

Bosszantott apám cinikus megjegyzése, de nem akartam belebonyolódni ebbe, megvontam a vállam, aztán újra kézbe fogtam a tollat. (506.)

 

Bálint végül úgy dönt, összesíti mindazt az információt, ami a kezében van, és írni kezdi a történetet. A „nagy szembesítésekhez”, a történelmi traumák feldolgozásához, az emlékezet görcseinek feloldásához alighanem így tehetjük meg az első lépéseket: saját kis történeteink elmesélésével.

 

Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem. Magvető, Budapest, 2018

Író, jogász, újságíró.

Szalay Zoltán

Író, jogász, újságíró.