Are You Free? – A kis nagy fesztivál

Dunaszerdahely városában már tizenegyedik alkalommal „robbant ki” az improvizált zene fesztiválja, az Are you FREE? Szeptember 7-én és 8-án a rendezők és a nézők újra eljegyezték egymást a főleg az európai free jazz és improvizációs színtért képviselő nonkonformista muzsikusok zenéjével. Egy két napon át zajló, hatkoncertes kis fesztiválról van szó, de különleges dramaturgiával rendelkezik, ráadásul Dél-Szlovákiában nem találunk hasonlót. A fesztivál művészeti vezetője, Vida Igor sokat tesz a kortárs progresszív zene meghonosításáért a régióban.

 

 

Az első két koncertnek a szép szecessziós Vermes Villában található Kortárs Magyar Galéria adott otthont. Az első, klasszikus zenei koncert rendkívül közönségbarátra sikeredett, és sok hallgatót vonzott be. Fekete Tamás szlovákiai zongorista, az egyik legjelentősebb tehetség hazájában, Ravel Gaspard de la nuit című szvitjét olyan ámulatba ejtő módon játszotta el, hogy az volt az érzésem, mintha éjszaka Keith Jarrett és Thelonius Monk koncertjei között bolyonganék. Később megtudtam, hogy a jazz nem idegen Fekete számára: saját jazztriója van.

 

 

Skuta Miklós nem is kívánhatott volna alkalmasabb bevezetőt. A modern felfogásban előadott Ravelt követően természetes módon, az erőltetettség érzése nélkül kínálhatta fel kortárs zenei műsorát. Koncertjének dramaturgiája egyedi volt, és mint megtudtam tőle, először adta elő két részből álló összeállítását: előbb zongorán, majd gitáron játszott, miközben a két rész egyaránt tartalmazott kortárs zeneszerzők által komponált spektrális és minimalista zenei darabokat. Bevezetőként Tristan Murail Estuaire című kétrészes művét játszotta: az első rész, a Pres des rives meglehetősen expresszíven, feszülten hangzott, míg a másik, az Au melange des eaux nyugalmat, líraiságot hozott (természetes hangok megidézése is hallható volt), érzelmek és dinamikus váltások meglepő löketeivel tarkítva. Ezt követően Beat Furrer svájci-osztrák zeneszerző kifinomult kompozíciója következett, a Voicelessness. Ez lényegében minimalizmus, de nem a repetitív fajtából, hanem a zenei anyag tökéletes takarékosságát tekintve, aminek köszönhetően minden hang kölcsönös behálózottságban csendül fel. Skuta mintha csak futólag, véletlenül érintette volna a billentyűket, lélegzetvétel nélkül, hogy ne törje össze a mű sebezhető bensőségességét, és ezzel lehetővé tegye, hogy végighangozhassék a lét mennyei könnyűsége. A koncert zongorarészét Skuta John Adams China Gates című, festői minimalista szerzeményével zárta. Majd az elektromos gitárt vette a kezébe és elnyomta Murail Vámpírját. A zeneszerző előadónak szánt utasításai között szerepel, hogy a gitár hangjának Santana és Clapton gitárhangját kell megidéznie; Skuta sokkal inkább Hendrixhez és Beckhez állt közelebb. A darab támadó, nyomasztó, olykor agresszív. Hugues Dufourt francia spektralista La Cité des Saules (Szomorúfüzek városa) című darabja ettől eltérően ambient módon „csomagolt” hangokból állt, melyeket arányosság, árnyaltság és kicsiszoltság jellemzett. Az élő elektronika mindezt sűrűbbé és intenzívebbé tette, a gitárt pedig az őshangok monolitjává alakította át. A minimalizmust Reich Electric Counterpoint című szerzeménye képviselte. A darab három részében Skutának sikerült a zeneszerző talán minden arcát megtalálni, ideszámítva rock-, folk- és egyáltalán, dalszerzés-inspirációit. Mindehhez tizenhat felsamplerezett gitársáv segítette hozzá! A ráadás során Skuta a zongorán Gershwin elcsépelt Summertime-ját adta elő, hogy Monk módján újra jazz-ékszert varázsoljon belőle.

 

 

A fesztivál első napja azonban a helyi Csaplár Benedek Művelődési Ház mozitermében csúcsosodott ki a Moment’s Notice nevű magyar improvizációs trió koncertjével, melynek tagjai: Gőz László (basszus harsona, basszus trombita, egyébként a Budapest Music Centre és a BMC Records alapítója), Lukács Miklós (cimbalom) és Dés András (ütősök). Zenéjüket jelentős módon áthatja a free jazz és a világzene, természetes meditációs lehetőséget, ugyanakkor felfokozottságot hordoz magában, amely azonban nem tör a felszínre, hogy mindent lehengereljen. Ezt a hatást erősítette a koncert során az a filmvetítés is, mely során a legendás képzőművész és fotográfus, Moholy-Nagy László műveit idéző, mozgó, többségében geometrikus absztrakciók jelentek meg a vásznon a zene irányát követve. Gőz mély átéléssel játszott hangszerein, mintha feloldódott volna bennük; tombolásnak nyoma sem volt, miközben az energia ugyanolyan természetesen áramlott ki hangszeréből, mint a levegő. A trió hangzását néha különféle pásztorfurulyákkal színesítette, izgalmas volt a változó méretű tengeri csigákon való játék. Az egy nemzedékkel fiatalabb zenésztársak kísérő és ritmikai alakzatok sűrű szövetét alakították ki. Lukács, a cimbalom fenomenális virtuóza, aki már Charles Lloyddal is dolgozott együtt, csupán szerényen mutatkozott meg a szóló részeknél; sokkal inkább találékony kísérő zenészként és ritmusszekciósként működött, mikor a szilárd alsó áramlást tartotta, illetve alászínezett. Ezért gyakran csak az ujjaival vagy megfordított verőkkel játszott. Dés ellenkezőleg, a legkülönfélébb ütősök és dobok gyűjteménye mögött elengedte fantáziáját, ami valóban határtalan volt. Saját száját és egész testét is bekapcsolta a zenébe, ahogy az elektronikát is, s így indusztriális és zajszerű hangok is kirobbantak, vagy épp ambient gomolygás szivárgott be. A zenészek között folyamatos interakció zajlott, miként a vásznon látható képzőművészeti történéssel is. Kitűnő teljesítmény!

 

 

A második napon az NFG klubban azonban éjszakába nyúlóan forrt az improvizált zene különféle nemzetközi konstellációkban. A Jachna/Kadziela/Karch összetételű lengyel trió, vagyis a Sundial féktelen szabad improvizációval lepte meg a közönséget, amelyben a nem idiomatikus improvizáció és a free jazz lenyűgöző keverékké állt össze. Eredetileg Gregory Tarwid zongorista a trió tagja, aki kortárs komolyzenéve
l gazdagítja a hangzást, Dunaszerdahelyen azonban a végtelenül nyüzsgő gitáros, Marek Kadziela helyettesítette őt, aki rendkívül expresszíven és kísérletezőn játszott, aminek következtében a két tipikusan „túlcsorduló” előadó, a trombitás Wojciech Jachna és a dobos Albert Karch mély free jazz fekvése kontúros éleket és kiszögeléseket nyert.

 

 

Az Are you FREE? idei évfolyamának headlinere természetesen a francia trombitás, Erik Truffaz volt. A szlovák gitárossal és hangkísérletezővel, Dávid Kollárral másodszor játszott együtt; először Kassán a Showcase Hevhetián idén júliusban, amikor a beteg Arve Henriksen helyére „ugrott be”. Az új duó fellépése sikert aratott, és így a két zenész hosszú távú együttműködésben egyezett meg (még egy albumról is gondolkodnak). Truffaz sokkal inkább „hagyományos” zenész, engedi magát vezetni, hogy aztán a felvetett témákkal dolgozzon és szólókban dolgozza ki őket. Mindkét fellépő nagy számban alkalmazta az élő szamplert és egyáltalán az elektronikát, keverték az ambientet, a noise-t, a pszichedéliát, a popos dallamokat és a rockos ritmusokat, de a világzene is ott visszhangzott. A jókedvű Truffaz részéről még humoros betétre is futotta, és a közönséget einkesselbunteses tapsolásra hívta. Henriksennel ellentétben nyilvánvalóan szerethetőbb, dallamosabb, valahol Chat Baker és Miles Davis között mozog. Kollár gitárján egy Andrej Tarkovszkijra utaló felirat látható („A. T. Stalker”), amit látva tudatosult bennem, hogy a hallott zene nyugodtan működhetne az ő filmjeinek soundtrackjeként is.

 

 

A fesztivál utolsó fellépője a Cement Shoes elnevezésű portugál–magyar–holland trió volt. Rohadt nagyot zúztak! Goncalo Almeida basszusgitáros dominált, aki úgy játszott, mint aki lerázta láncait. A hangszeréből ömlő energia és a zenész fizikai jelenléte meghatározták az egész csapat irányát. A brutális hangerupciót megfelelően egészítette ki Pándi Balázs dobos zúzása, miközben a billentyűs Giovanni di Domenico valahol az asztrális világokban bolyongott, ahogy Sun Ra a legvadabb kreációiban. A trió stílusát „free-noise-jazz”-ként lehetne leírni helyenkénti átnyúlásokkal a hardcore vagy a blues elemekkel vegyes kemény pszichedélia (főként az orgonahang esetében) világába. Bátran mondható, hogy ez a hangorkán volt a fesztivál igazi csúcsa.

 

Beke Zsolt fordítása

Fotók: Göndör László és Kovács Attila