„az ajtók mögötti sorsokat mozaikonként látni”

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján, a publikálási nehézségekkel küzdő pályakezdő írók egyike nyilatkozta, hogy „ritkaság számba megy, hogy valakinek az első kötete hamarabb megjelenjen, mint mondjuk Petőfinek az utolsó”. 1974-ben születtél, számos lapban publikáltál (pl. Holmi, Kalligram, Élet és Irodalom, Kortárs, Látó, Tiszatáj, Új Forrás), de csak 2017-ben jelent meg az első köteted.

Mert ekkor lett rendben a kötet. Volt egy első kötet, elküldtem nekem fontos és országosan is fontos, meghatározó alkotóknak, esztétáknak. Aztán már bántam, amiért kiadtam a kezeim közül. Bátorítóan visszaírtak, igyekezzek ennél és ennél a kiadónál. De akkor már leszámoltam vele, úgy döntöttem, valami egész mást kezdek el. Aztán egy éjszaka olvasom a mailjeimet, hogy a Holmi hozza a versem, majd aznap reggel egy másik levél a Kalligramtól, hogy ők is. Lefagytam, nem is emlékszem az örömre. Megszoktam, hogy küldök, visszautasítják, küldök, megint. Arra viszont nagyon emlékszem, hogy másodjára jóval nehezebb volt elengednem az újabb verseket. Oké, amazokat elfogadták, de majd ez az új is megállja a helyét? Ezt azért mesélem, mert jól mutatja a „késői megjelenés” egyik okát, ezt a hezitálós, a szöveget a kezei közül nehezen kiengedő hozzáállásomat. Egy másik ok, hogy ugyan kamaszként szerettem meg szenvedélyesen a verset és kezdtem írni, de egész más irányokba kanyarodtam el, először újságíróként dolgoztam, aztán pszichológiát hallgattam, végül filozófia szakon fejeztem be az egyetemet. A filozófia annyira lenyűgözött, hogy közben nem is írtam, vagy alig valamit. Aztán harmincéves lehettem, mikor az egyik pesti albérletemből átköltöztem egy másikba. Vártam a költöztető srácot és elkezdtem firkálgatni egy papírra, s ez a firka verssé nőtte ki magát. Ez a szituáció nagyon élesen megmaradt, mert innentől kezdve fordultam olyan elköteleződéssel a vershez, amit hirtelenjében nem is tudok jól összekapni, mondjuk, hogy mára nem tudom magam elgondolni anélkül, hogy ne írjak verset.

 

 

De utána bő tíz év telt el a kötetig.

Ez eltelik annak is, aki tizenhat évesen veti bele magát. Nekem volt jó három-négy évem, amikor teljesen outsiderként műveltem ezt a versírás dolgot. Ez még irodalomszociológiailag is érdekes lehet, ha van még egyáltalán irodalomszociológia. ’92-ben érettségiztem egy kisvárosban, Balassagyarmaton, egy tényleg jó gimnáziumban, és legendásan jó volt a magyartanárom, Hégely Györgyné, az anyám mellett, aki szenvedélyes olvasó, neki köszönhetem, hogy a vers felé megnyíltam. De befejeztük az irodalomértést az Újholdnál, másfelől meg Juhász Ferencnél és Nagy Lászlónál. Ennyi fért bele a tananyagba akkoriban egy színvonalas vidéki gimnáziumban. Nagyjából a hetvenes évek végéig jutottunk. Az olvasókönyvünk végén volt néhány kortárs, nagyjából három Tandori, két-három Petri, meg kábé ennyi Oravecz, és ha jól emlékszem, volt egy Nádas- és egy Esterházy-szemelvény. Vagyis alig tudtam valamit a kortárs magyar irodalomról. Kimaradt úgy negyven év, márpedig ekkor irgalmatlanul sok minden zajlott. Eddigi életemnek az egyik legizgalmasabb és legsűrűbb szellemi és érzelmi kalandja volt megközelíteni ezt a zajlást. És még a „késői megjelenés” kérdéséhez fontos, de már nem nagyon akarom ütni ezt a vasat, az outsiderségem azt is jelenti, hogy nem csupán a kortárs irodalmi művekkel, de az infrastruktúrával, a kapcsolatokkal, kapcsolatrendszerekkel, lapokkal, kiadókkal, kiadással, szervezetekkel, egyáltalán, semmivel sem voltam tisztában. Nem lettem bevezetve ebbe sem, nem volt mesterem. Visszapillantva, ez jó. Hosszútávon. De azért sok időt és sok kínos pillanatot megspórolhattam volna. Nekem nem volt szükségszerű egy mester, de vannak, akiknek az lenne. Csak róluk majd nem tudunk. Ezért is látom nagy örömmel az irodalmi iskolákat. Valamikor be lehetett menni a szerkesztőségekbe, vinni az írásokat, és ott, gondolom, eligazították a nagyreményű írókat, költőket. Aztán ez az intézményesült „tehetséggondozás” megszűnt, és most egy teljesen más formában életre kelt. Ami jó.

 

Tíz év várakozás nagy türelmet feltételez.

Így, tíz évnek megfogalmazva valóban, de ha utánaszámolsz: volt egy négyéves „tanulós” időszak, utána belekezdtem a kötetembe, ez volt vagy három év. Azt elvetettem, utána jött a munka ezzel a kötettel, ami még három év, aztán kiadókeresés, a kiadók malmai lassan őrölnek, végül a Műút, pontosabban K. Kabai Lóránt írt vissza, hogy neki rendben van, és elkezdődött a közös munka. Két hónap alatt lezavartuk az egészet, javítással borítótervezéssel együtt, de azért a kötet elküldésétől számolva ez is volt vagy másfél év. Amúgy van olyan versem, amit tavaly fejeztem be, de csak jövőre jelenik meg. (Nem keserűséggel, iróniával mondom: hogy ez a mai világ elvileg „pörgős”.) Nem türelmes vagyok. Borbély Szilárddal, mikor még az Alföld versszerkesztője volt, váltottunk néhány levelet, ezek a versek akár megjelentethetőek is lennének, írta, de biztos akar lenni a dolgában, küldjek még néhányat. Küldtem, azt válaszolta, nem pontosan idézem, „igen, az időt nem lehet megspórolni”. Tudta, hogy még csak vagy másfél éve írok verseket, tudta, hogy a legutolsókat, a legjobbakat küldtem el. És tudta, hogy egy viszonylag permanens színvonalhoz kell idő.

 

 

Sokat dolgozol egy-egy versen?

Nehezemre esne azt mondani, hogy sokat, mert annyit dolgozom velük, amennyit kell. De hogy pontosan mennyit „kell”, az belevész a bizonytalanba. A törzsszöveg létrejötte után két hónapot biztosan, többnyire többet, és nem egyszer előfordult, hogy két évet. Például a kötet nyitó verse ilyen. Általában összegyűlik hat-hét, mondjuk fél év alatt, ezeket folyamatosan előveszem, aztán egyszer csak elkezdődik a tortúra, hogy most már ezeket el kellene küldeni. Ez nekem kínlódás és elbizonytalanodás. Másfelől viszont izgalmas idő is, egy-egy versem sorsa itt fordul igazán komolyra, nem egyszer megesett, hogy az elküldési kényszer pressziója miatt ugrott be a problémás részek megoldása. Ez a tortúra is tart vagy másfél hónapig. És akkor eljön egy nagyon nehezen belőhető pillanat, mikor azt mondom, elég a kínlódásból, menjen.

 

Az eddigiekből is kiderül, de a kötetet olvasva láthatóvá is válik, hogy nagy műgonddal írsz. Ennek köszönhető, hogy egy inkább vékonynak mondható kötetet hoztál létre?

A műgond nem volt a versírás során ethoszom. Hogy vékony lett a kötet, az egy másik, mondjuk így, vezérlő elv következménye, amit viszont, jogosan vagy jogtalanul, de valamiféle alkotói csillagként magam előtt tartok: úgy írok verset, hogy valami nekem is új legyen benne, hogy ne úgy jöjjek ki a versből, ahogy belementem. Vagy olyan tartalmat sikerüljön kifogalmazni, ami lappangott előttem, de felszínre hozom, vagy új versformával próbálkozom, s ez többnyire elléptet, kimozdít azokból a perspektívától, ahonnan addig pillogtam. Aztán mindig izgulok, nem jó szó, félek, hogy ez az „ellépés” követhető-e mások számára. Amúgy a verseim követhetősége szempontjából elég nagy a szórás a kötetben. Vannak nehezebben értelmezhető, szürreálisan sűrű versek, s vannak olyanok, amik könnyen olvashatóak. Bizonyos lapoknak el tudom küldeni a nehezebben emészthető verseket. Nagyon szeretem a költészetét s a szerkesztői bátorságát Kovács András Ferencnek, de a Műútnál is bátrak a szerkesztők, a Kalligramnál is, a Tiszatáj szerkesztője, Orcsik Roland is az. Bátorság alatt azt értem, hogy a szerkesztő a verset a nehezebb emészthetősége vagy a vers meredekebb asszociációs mozdulatai ellenére is bevállalja.

 

A kötetet három ciklusra bontottad (egy gang sarkából; ez egy női ház; tenger sok időm lehetett), de valójában egy központi mag van: a lírai hős egy gang sarkában ülve figyeli, hogy mi történik a (gangos) házban, az otthonában. S ahogy a melankolikusabb őszi napokon lenni szokott, emlékek törnek a felszínre. Számomra az volt a meglepő, hogy a nyolcvanhét oldalas kötet egy ültében olvasható, nem igazán érezhetők a ciklusok közötti váltások, sőt az utolsó vers után lapozva meglepődtem, hogy a tartalomjegyzék következik, mert vártam az újabb verset. Ha egy tartalmi ívet próbálnék megrajzolni, akkor úgy foglalnám össze, hogy az emlékek felidézése során az őszből egy „sáv tavaszba” érkezel meg.

Örülök, ha jól olvasható a kötet. Ez azt is jelenti, hogy a versek megélése nem döcög, nem görcsös. Így, mintha az írás is önkéntelen lenne, pedig, ugye, nem az. A ciklusok egy-egy témát sűrítenek, közelítenek, de a témákat nem határolják le élesen. Ahogy az életünkben sem zárja ki a szerelmünkről való gondolkodás a halálunkról való gondolkodást, csak ekkor a szerelemre való ráhangolódás tapasztalati mezője sűrűbb, mélyebb, terjedelmesebb. Erre munka közben jöttem rá, és aztán tudatos szerkesztési elv lett. Az egy gang sarkából, az első ciklus, az itteni, a „gangos életnek”, a feleségemmel való közös életemnek a kezdete. Itt is megjelenik a múlthoz való fordulás, de csak majd az utolsó ciklusban lesz markánsabban jelen. Az ez egy női ház az együttélésünknek, a nőiségnek, a férfi nőiségének és a nő férfiségének a problematikáját járja körül. Ez a kérdéskör különben kifejezetten Andi révén jött be témaként az életembe, egész konkrétan a feminizmus kérdésköre. Meggyőződésem volt, hogy én elkötelezett feminista vagyok, aztán pillanatok alatt szembesültem patriarchális nyersességeimmel, előítéleteimmel. Pontosabban, nem is előítéleteknek mondanám ezeket, hanem olyan magától értetődő emberi viszonyulásoknak, amelyeket föl se merült megkérdőjeleznem. Ezekbe születtem bele. Az ezzel való foglalatosságról sűrűbben beszél ez a ciklus. Az utolsó részben a múlthoz való viszonyom hangsúlyos. Abba a korba léptem, amikor kihal a nagyszülői generáció, sőt, megindul a szülőké is. Ez óhatatlanul irányítja a figyelmet a múlt felé. Azt viszont valahogyan hangsúlyoznám, hogy ez nekem nem valami nosztalgikus vagy elégikus mozdulat. Furcsa, de ahogy öregszem, egyre türelmetlenebb vagyok az érzelmi ömlengésekkel és édelgésekkel szemben. Irritál az, amiben a gyerekkorom sok szempontból meghatározódott, az idióta operettek, a pesti sanzonok, a giccses magyar nóták, a tupír, a hab, ez a borzasztó, felvert szomorúság. Ezekbe jól bele lehet bódulni, elfednek, és rátelepszenek a tényleges gondjainkra. A kérdéseinkre. Ha az emlékekkel foglalkozom, akkor azokkal dolgozom, értelmezek. Felvetek magamnak egy kérdést, egy jelenséget, s a múltat egy olyan terepnek gondolom, ahol erre rákérdezhetek. Mozgásba hozva a régi szavakat, ahogy a nagyszülők, szülők, s az ő generációjuk mondta az adott kontextusban, képeket, illatokat, tapasztalatokat, sokszor nagyon fájóakat, sőt, kínosakat. Ugyanakkor azt is hangsúlyoznám, hogy ez nem is terápia, nem gyógyítom magam. A múltamat mozgásba hozva megérteni akarok, a lehető legőszintébben végiggondolni egy-egy kérdést.

 

 

Te is szóba hoztad, de a kötet tematikája különösen megkívánja, hogy beszéljünk a feleségedről, Magyari Andrea, író, költő, műfordítóról. Mennyire volt szerepe, és milyen mértékig a művészi fejlődésedben?

Hú, ez a „művészi fejlődés”, ettől kicsit fázom.

 

Miért?

Nekem nagyon klasszikus. Mintha valami jelentőségteljes valaki lennék, valamiféle lezárt életművel. De nem akarom megkerülni a kérdést. Visszapillantva úgy gondolom, Andi épp akkor jött, mikor a legjobb pillanatban jöhetett. Be kellett látnom, hogy ő valami elemi módon van a nyelvvel, ahogy a hal vagy a delfin van a tengerben, mindenével érzi, az a közege. Én, mondjuk így, vizuális vagyok, nekem egy-egy szónak holdudvara van, vonatkozásrendszere, érzem én is az ízét, szagolom is, de magamhoz képest látom, hogy vannak, akiknek ez a vonatkozásrendszer magától értetődő, nekik ez közeg, érzik, mint a vizet. Nincs olyan versem, amit nem olvas el elküldés előtt.

 

A verseket felvállaltan személyes életanyag inspirálta, több verset is szentelsz kutyádnak, Artúrnak, nagyszüleidet is saját nevükkel szerepelteted, Andit mégsem nevezed meg.

Ezzel megfogtál… Nem gondoltam meg, önkéntelenül alakult. Ahogy Andival kapcsolatban írtam verseket, nem éreztem annak szükségét, hogy megnevezzem. Az viszont igaz, kiírtam, hogy Artúr. „Artúr, a kutyám, csak miattam nem szabad”… Az egyik esetben érezhettem, hogy ezt fontos kiírni, a másik esetben nem. Nem akarom elkenni a kérdést valami általános elméncséggel, de itt rá kell kérdeznem a versre. Úgy gondolom, hogy a vers közös élmény. Mint minden művészet. Egy versnek az írása és megélése közös élmény, én megírom, de a versolvasóban is rezonálnia kell. Erre eleve figyelek. Hogyne figyelnék, mondjuk a vers esetében, a költőim vonzottak be ebbe a körbe. Nem valami célzott figyelemmel figyelek, hanem leginkább azzal az olvasói figyelemmel, amellyel szenvedélyes versolvasóvá tettek költők. Ahogy húzott, behúzott József Attila vagy Pilinszky. De nem arra figyelek, hogy mivel, milyen nyelvi attrakcióval ért el hatást, hanem erre a vonzásra. Nem valami világon túlit akarnék elérni, nem alakok, eszmények vannak előttem. A túlzásaira, az elfinomodásaira figyelek, hol érzi azt, hogy itt még egy hullámot meg kell lovagolnia, de itt már csendesíteni kell, és itt el kell hagynia a zajlást. Hasonlóan egy zenészhez. Azt gondolom is, hogy a vers alapethosza a dal. És itt kapcsolnék vissza Andira. Szerelmes dalok (bár már „szerelmes dalok” sincsenek), joggal nem követelnek meg már neveket, Lédákat és Laurákat. A szerelmes verseink ma a szerelmi kapcsolatról szólnak. Nincs szükség nevesíteni személlyel, személyes az anélkül is, kellően személyes egy vershez. De a kutyámhoz fűződő viszonyaimat, az ebből kigazdagodó tapasztalataimat versre hozni, ehhez valahogy kell a kutyám neve. Talán annál az egyszerű oknál fogva, mert nem általános az európai kultúrában egy-egy állat–ember viszonyt így szóvá tenni. Persze vannak előzmények, gondolok mindjárt Tandorira és Szpéróra. De ez csak ötletelés, tényleg nem gondoltam végig.

 

A kötet fülszövegében Tolvaj Zoltán azt írja, hogy költészetedben „az antropikus elv, az »őszintétlen humanizmus« képezi a fősodort”.

­Zolit különösen érzékeny, figyelmes és okos embernek gondolom, ezért is kértem föl a fülszövegre, s mostanra volt időm végiggondolni, amit írt, ezt a „fősodor” dolgot is, meg a „humanizmus” dolgot is, azt kell látnom, hogy ezzel a mondattal a kötet erére tapintott. Az „őszintétlen humanizmus” kifejezésben az „őszintétlen” nem kétségbe vonja a humanizmust. Inkább arra vonatkozik, hogy a „humanizmus” kapott, kaptuk, mintha magától értetődő lenne. És nem megélt. Ugyanakkor mint elvárás irányadó. Sőt, esetenként irányt követelő. Vagyis tipikusan olyan fogalom, amit el is fogadunk, meg érezzük is a kiüresedését. Ez amúgy az elmúlt másfél évszázadban minden fontos fogalmunkra igaz lett. De engem annyira semmi más nem érdekel, mint az ember vagy az emberi. A saját lehetőségeim, a gyerekem lehetőségei, a feleségem lehetőségei mellettem. Másfelől sehonnan, semmilyen más forrásból nem tudtam annyit tanulni, mint amennyit a másik embertől. A cselekedeteiből, a vele való beszélgetésekből, a könyveiből, a festményeiből, a zenéiből. Konkrétan emberektől és emberi produktumokból. Így talán érthető, hogy a kötetben valóban az emberhez, az emberekhez, a magamhoz való viszonyom a fősodor, erre kérdezek rá. Ráadásul, vagy ezzel együtt, nem hiszem, hogy ki tudnék lépni abból a szemléletből, amit az emberi létem ad lehetőségként. Nem hiszem, hogy el tudok nyerni a véges emberi szemléletemen túl valami objektív vagy valami merőben organikus pillantást. De ennek az emberi létnek sajátja az is, hogy a szemlélete, ahogyan magára, a társára, a közösségre, a világra, a Földre, a Napra pillant, az igenis változhat. Ez egyébként az állat és az ember egyik megrendítő különbsége. Artúr szemlélete nem változott, az enyém változott miatta. A viszonyulásai, a szokásai változhatnak, de a szemlélete nem. Az ember szemlélete változhat és változott is a követhető év-tízezrek során, és változik ma is. Ami egyébként minden anti-humanista törekvésnek is óhatatlanul előfeltétele, különben minek írna valaki embereknek. Ez önkényes értelmezés vagy házi értelmezésem, de számomra a humanizmus mindenekelőtt azt jelenti, hogy bánok a szemléletemmel, gondozom a figyelmemet. Ami adódik abból, hogy erre az embernek tényleg módja van. Sőt, ha valamire, akkor erre van módja, ez az embernek tényleg lehetősége. Dühít is, mikor a bölcsészetet, a művészeteket, a filozófiát úgy állítják be, mint valami napi élet fölötti vagy utáni luxust.

 

A Várod a gyereket című versedet a kötet bemutatóján a Szomorú vasárnap dallamára énekelted el. Tipikusan „habos, felvert szomorúság”.

Nekem borzasztó a pesti sanzon. Azzal együtt, hogy látom, ehhez hozzá lehet nyúlni, hozzá is nyúlnak, és lehet értéke, mozdíthat alkotókat. Ha belegondolok a szövegekbe, borsózik a hátam. „Tanulj meg, fiacskám, komédiázni.” A Szomorú vasárnappal szelepeltettem a dühömet. Persze nem tudatosan. Leírtam az első sort, és egyszer csak beugrott a dallam. Két sor után jött be a dal szerkezete, a dallam segített, meglett a szótagszám, a versszerkezet. A törzsszöveg itt is gyorsan megvolt, a finomítások, az újraolvasások miatt aztán legalább egy évig dolgoztam rajta. Különben nagy élvezettel. Az öngyilkosok világhírű dallamára gyereket vártam.

 

 

A könyvbemutatódon is említetted, hogy fejből tudod a verseidet.

Csak azokat, amikkel dolgozom. A nyolcvanas évek végén vagy a kilencvenes évek elején, az akkori MTV-n készült egy interjú Kuroszavával, talán valamelyik „Stúdió”-ban. Ebben nem vagyok biztos. Különben a „Stúdió”-k csodásak voltak, főleg vidéken, egy akkor nyiladozó gimnazistának. Szóval Kuroszava vagy előtte a narrációban valaki elmondta, hogy a beállításainak a képkockáit előre lerajzolta, egy mangát csinált, mielőtt elkezdte volna forgatni a filmet. Ez a precizitás, aprólékosság nagyon megfogott. Persze tudom, hogy más meg másként alkotott, mondjuk Godard hogyan készítette a Kifulladásig forgatókönyvét. Idővel rájöttem, hogy mikor megjegyzem a verset, valami hasonló módon dolgozom, mint Kuroszava, felé tendálok. Ezáltal veszem igazán birtokba a szöveget. Ha már fejből, bárhol, bármikor el tudok gondolni egy sortörést. Azzal együtt, hogy azt is tudom, kimerítően vagy abszolút módon nem lehet birtokom a vers. A tőlem telhetőt megteszem, és ez megnyugtat, vagy ez nyugtat meg. Valamennyire.

 

A könyv megjelenése óta apa lettél, a következő kötetedben feldolgozod ezt az új életélményt?

Igen. Amikor ezt a kötetet elküldtem a kiadóknak, számítottam arra, hogy várnom kell a válaszukra, de nem akartam valami várakozói vákuumban csücsülni. Úgyhogy mire tavaly megjelent a könyv, kialakult az újabb, zömében már megjelent versekből összeálló kötet lehetősége. Már az első versek megírásakor egyértelművé vált, hogy mi lesz a központi téma. Negyvennégy vagyok, bár nem érzem magam annyinak, de nincs mese, abba az életperiódusba léptem, mikor egyszer csak azt veszem észre, hogy a gyerek- és kamaszkorom emberei egymás után mennek el. Ezt meg is írtam egy versben. Mondjuk a 2016-os év borzasztó volt. A kötet az időtapasztalataimhoz igyekszik közelíteni, érthető módon ez foglalkoztat. Már csak a téma miatt sem lehet, hogy a megszületett fiamról közben ne beszéljek.

 

Őt megnevezed verseidben?

Neve neki sem lesz, egyébként Marcell.