„Mint egy felborult fazék”

Nehéz megmondani, mit lehet szeretni Georg Büchner Woyzeckében, egyáltalán lehet-e szeretni benne valamit. Én egy ideje tudom rá a válaszomat, amely nyilván szubjektív, de gyanítom, sokan egyetértenek vele. A darab akárhányadik verzióját látom, alig várom azt a részt, amikor a Nagyanya a gyerekeknek mesél: „Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szegény gyerek, nem volt annak se apja, se anyja…” A rövid mesében a gyerek odaér a holdhoz, és azt látja, hogy „tisztára reves fa az egész”, amikor meg vissza akar menni a földre, „a föld se volt már más, mint egy felborult fazék”.

 

Major Erik

 

Azt gondolom, Garai Judit dramaturg és Hegymegi Máté rendező is kedveli ezt a szövegtöredéket, mert a Szkéné Színház bemutatóján kiemelt helyre tették: az előadás végén, mintegy elvont tanulságként a Bolond szerepében Bánki Gergely mondja el. Már ebből kiderül, hogy a Budapest Főváros Önkormányzata támogatását a Staféta pályázaton elnyert fiatal rendező és csapata maximális szabadsággal kezelte a majd’ kétszáz éve élt német író befejezetlen drámaszövegét. A különböző szövegtöredékek sorrendjét alaposan megváltoztatták, és ahogy az említett példából is látható, egyes szereplők más alakok szövegeit is megkapták, sőt, idegen szövegek is belekerültek az előadásba, például Daniel Schmolling vallomása. Utóbbi egyén – Johann Christian Woyzeckhez hasonlóan – szintén meggyilkolta a barátnőjét; Büchnert korának e két, nagy port felkavart bűnesete ihlette írás közben. Ám ha csak a mégoly felkavaró gyilkosságok története jelenne meg a drámában, aligha lenne a műnek máig tartó, intenzív utóélete. Számos színpadi, filmes, sőt operai feldolgozásában az adaptálók és/vagy megrendezők azt a történeten túli pluszt próbálják megtalálni és megmutatni, amitől a Woyzeck több egy régióhoz és időszakaszhoz köthető bűnügyi leírásnál.

 

Bánki Gergely

 

Hegymegi Máté több rendezését és alkalmazott koreográfiáját látva előzetesen azt gondoltam, hogy a fizikai színházi rendező szakon végzett színházcsináló a Woyzeck-rendezésében is gazdagon alkalmazza majd a megkoreografált, a szöveget kifejezővé, elvonttá emelő színpadi mozgás eszközét. Ám ezúttal a táncos-mozgásos aktivitás az előadásban csak szórványosan jelenik meg. Helyette ezúttal két alappilléren pihen meg a rendező alakuló egyéni színpadi nyelve: a berendezési tárgyak, kellékek, eszközök szimbolikus használatán és a szereplők egymásra hatásának, egymás közti motivált energiaáramlásának megjelenítésén. Ez utóbbi – egyszerűbben fogalmazva – leginkább a felgyülemlett belső feszültségek ábrázolásában realizálódik: mindegyik önmagával meghasonlott figura identitászavarral vagy egyenesen mentális gondokkal küzd. Van, aki a frusztrációját másokon vezeti le (a zavara meglétére ebből következtethetünk), és van, akiben (helyzete okán) csak gyülemlik, és az végül értelmetlen, logikátlan tragédiához vezet. Ez a létezési mód rendszerszerűnek mutatkozik a darabban; a Woyzeck-történet azért aktuális minden korban, mert a megírása óta megélt társadalmi, avagy kisebb közösségi rendszerek mindmáig hasonlóan működnek.

 

Terhes Sándor

 

Hegymegi Máté megragadta és felmutatta a dráma lényegét, de annak a bizonyos kétpilléres színpadi nyelvnek az egyik pillére, a feszültségek és energiák flow-ja a gyakorlatban nehézkesen jelenik meg: leginkább indulatos és hangos beszédben és szövegmondásban, továbbá az ezekhez társuló gesztusokban és mimikában, valamint naturalisztikusan ábrázolt brutalitásban (laktanyai testi-lelki dresszúrában, késes gyilkosságban). E direkt megoldások alkalmazása helyett hatékonyabb energiaábrázoló és -közvetítő eszköz lehetett volna az a fajta céltudatosan és koncentráltan használt artisztikus színpadi mozgás (és a hozzákapcsolódó eszközhasználat), mely a rendező korábbi munkáit jellemzi (itt elsősorban a Kohlhasra és a Bádogdobra gondolok).

 

Tóth Zsófia, Major Erik

 

Én azt a lendületes, energikus („prózai”) színházat szeretem, amelyben sok megkomponált mozgás talál szerepet-funkciót, de közben azt gondolom, hogy a Stafétához hasonló pályázatoknak az értelme például az is, hogy egy fiatal, sajátnyelv-kereső rendező viszonylag kötöttségek és megfeleléskényszer nélkül, élesben kipróbálhassa, hogyan közelítene meg egy klasszikusnak számító darabot. Hegymegi Máté kortalanul társadalomba ágyazott, inkább pszichológiai, mint „fizikai” előadást rendezett a Woyzeckból, nyilván szüksége volt rá, hogy így értelmezze a művet. Az nekem nem tetszik, hogy a szereplők néhányszor motiválatlannak tetsző indulatos hangoskodással próbálnak (számomra gyakran sikertelenül) drámai feszültséget kelteni, viszont a Woyzeck címszereplőjének megjelenítésében találtam egy (számomra legalábbis) szokatlan újszerűséget. A Major Erik egyetemi hallgató megformálta figura – egészen a védhetetlen gyilkosságig – hihetetlenül szelíd, jóravaló, szimpatikus fickó. Az ember úgy érzi, egy kedves, szófogadó mai srác, aki a legkisebb rosszra sem vetemedne, ha nem kényszerítené rá a perverz, romlott világ. Szegénységét, nyomorult kisszerűségét, helyét a ranglétra legalján is béketűrőn emlegeti fel furtonfurt, tűri a kioktatást, a megalázást, a katonai drill értelmetlenségét, elviseli saját testén és szellemén az áltudományos kísérletezést. Amikor betelik nála a pohár, mindent veszni hagy: azt öli meg, aki számára a legfontosabb.

 

Nagypál Gábor

 

Marie szerepében Tóth Zsófia egyetemi hallgató Major-Woyzeck méltó, jelentéses párja. Ő is szimpatikus mai fiatal, ráadásul eredeti, „prostituálódó lányanya” szerepe ellenére kicsit sem közönséges, sőt, finoman, igézően szép. Természetből fakadó, ösztönös bujaság árad belőle, melyet a boldogság, a szebb, élet természetes vágya táplál, nem a romlottság. A társadalmi helyzetéből adódó kilátástalanság sodorja a „minden mindegy” állapotig, amelyben végül odaadja magát a Nagypál Gábor játszotta Tamburmajornak. Hegymegi Máté Woyzeckjének Woyzeck és Marie, pontosabban Major Erik és Tóth Zsófia, még pontosabban e két szereplő mai-fiatalsága a főszereplője. Egészen másmilyen volt például Ascher Tamás príma rendezésében (Katona József Színház, 2011. november 4.) a felejthetetlenül játszó Keresztes Tamás és Jordán Adél. Keresztes eleve nem is kicsit terhelt, taszító figurát hozott, Jordán pedig ugyan bájosan bumfordi, de közönséges és tanulatlan megesett lányt adott. Velük szemben Hegymegi főszereplői kulturált mai fiatalok, akiknek a környezetük jelöli ki a lehetséges irányt, szabja meg a mozgásteret, bejárható határt. Ezt a környezetet olyan alakok jelképezik, mint a korlátolt-beszűkült, hatalmaskodó Kapitány (Terhes Sándor), az erőszakos-arrogáns, okoskodó-buta, önimádó Doktor (Csoma Judit), a kaszárnya környéki kistérségi hódító Tamburmajor vagy a ki tudja, kit szolgáló Bolond.

 

Horkay Barnabás

 

Lehet-e csodálkozni azon, hogy (ebben a környezetben) a mesebeli, szülei keresésére induló gyerek „igazán egyes-egyedül volt, és leült, és elkezdett keservesen sírni, és még most is ott ül, és még most is egyedül van”.

 

Georg Büchner: Woyzeck

 

A szövegkönyv Thurzó Gábor és Halasi Zoltán fordításának, valamint Peer Krisztián szövegének felhasználásával készült. Daniel Schmolling vallomását Ruttkay Zsófia fordította

Játsszák: Major Erik e.h., Tóth Zsófia e.h., Bánki Gergely, Terhes Sándor, Csoma Judit, Nagypál Gábor, Horkay Barnabás

Díszlet: Fekete Anna

Jelmez: Kálmán Eszter

Dramaturg: Garai Judit

Dalszöveg: Peer Krisztián

Zene: Kákonyi Árpád

Fény: Payer Ferenc

Jelmeztervező-asszisztens: Keszei Bori

Asszisztens: Kovács Henrietta, Rezek Borbála

Rendező: Hegymegi Máté

 

Szkéné Színház, 2018. szeptember 22.

 

Fotók: Jókúti György

Közel három évtizedig táncoltam, próbát vezettem, koreografáltam a budapesti operaházban. Lassan két évtizede szerkesztek (www.tanckritika.hu, www.kutszelistilus.hu) és írok: leginkább színházról és táncról, néha szépprózát és színdarabot.

Kutszegi Csaba

Közel három évtizedig táncoltam, próbát vezettem, koreografáltam a budapesti operaházban. Lassan két évtizede szerkesztek (www.tanckritika.hu, www.kutszelistilus.hu) és írok: leginkább színházról és táncról, néha szépprózát és színdarabot.