„Egyszerű, de gazdag zenére törekszem”

A svájci származású francia trombitást, Erik Truffazt a jazzevolúció egy újabb láncszemeként emlegetik. A jazzt drum’n’bass-be és hiphopba hajló táncritmusokkal dúsítja, de nincs zavarban akkor sem, ha a rock’n’roll és a pop vagy a rock felől érkezik az inspiráció. Végül is fiatalkorában többet hallgatta a Led Zeppelint, mint Miles Davist. Különösen sokoldalú zenész és zeneszerző, aki ugyanolyan zseniális módon mozog a hagyományos, mint a modern jazz világában, a nu-jazz egyik apostola. Ez idáig tizenhat albumot készített, és a Dawn című másodikat (1998) a kritikusok és a hallgatók is mindjárt a kilencvenes évek egyik leginnovatívabb lemezeként értékelték. A beszélgetés a Dávid Kollárral közösen adott koncertje, a duó második fellépése előtt készült.

 

 

Már korábban is ismerte Dávid Kollár felvételeit?

Nem ismertem. Először Kassán találkoztunk, az ottani showcase alkalmával rendezett konferencián. Tudtam azonban, hogy Arve Henriksennel játszik, így világos volt, hogy jó zenész. Aztán jött a hír, hogy Arve megbetegedett, és nem tud játszani Kassán. Amikor lehetőség nyílt arra, hogy Dáviddal színpadra lépjek, nem haboztam egy másodpercet sem. Biztos voltam benne, hogy működni fog.

 

Ismerte már korábbról Henriksen stílusát… Az érdekelne, hogy vajon már az elején elhatározta-e, hogy másként játszik majd, mint ő.

Más stílusban játszom, mint Arve, és én nem is szoktam utánozni senkit. Csupán abból indulok ki, hogy a zenésztársammal kommunikáljak, ami azt jelenti, hogy a játékommal alkalmazkodom a másik igényeihez. Dávidra a magam módján reagáltam, és ma is így fogok tenni.

 

És úgy tűnik, legalábbis a kassai Hevhetia Showcase-en játszott koncert alapján, hogy a lírai fekvést részesíti előnyben. Miért nem használ szárnykürtöt is?

Nem így gondolkodom, nem választom ki, miként fogok játszani. Egyszer elektronikusan játszom, máskor akusztikusan, mint három nappal ezelőtt egy templomban egy vokális együttessel. Ha valami érdekes jön szembe, azt elfogadom és örömöm lelem benne. De be kell vallanom, hogy az utóbbi időben az akusztikus koncert jobban vonz. Egy darabot is szereztem egy trombitára és nyolc vokálhangra. Nagyon tetszik a középkori szakrális zene. És ha Dávid egy régi zenei motívumot kezdene el játszani, vagy ellenkezőleg, például rockkal vagy drum’n’bass-zel indítana, azonnal rá tudnék kötni. És hogy miért nem használok szárnykürtöt? Amikor zenét szerzek, alkalmanként használom, de nem látok semmi különbséget a trombita és a szárnykürt között. Ezért csodálom annyira Chet Bakert. Természetesen Miles Davis számomra a legalapvetőbb zenész a modern jazz történetében, de Chet Baker a legkedvesebb. Trombitájának lírai színei a csúcsot jelentik. És ő is elvolt szárnykürt nélkül, ha jól tudom.

 

Néhány, általam különösen kedvelt albumára külön is rákérdeznék. Az első az Arkhangelsk. A proklamált popossága, vagyis vonzereje ellenére ugyanis engem a nyugtalanság érzésével töltött el, mintha a névadó északi város genius locija hatott volna rá. Tényleg így történt?

Csupán egyetlen világos célom volt: popdalokat szerezni. Nem több, nem kevesebb.

 

Mégsem tudok ellenállni annak az érzésnek, hogy mintha a hetvenes-nyolcvanas évek szovjet undergroundja hallatszana ki belőle…

Nem, semmi ilyet nem éreztem. Semmit, ami ennek a városnak a genius locijaként lenne leírható.

 

 

Valószínűleg olyan emberként, aki saját bőrén tapasztalta a szovjet elnyomást, olyasvalamit érzek a zenéjében, amire nem is gondolt, hogy belekomponálta…

Ha már így beszélgetünk erről a lemezről, elképzelhető, hogy a zenémmel tudat alatt ennek a negatív kisugárzású városnak az ellentétét hoztam létre. Az egyensúlyra való törekvés kísérleteként is lehet értelmezni. Tulajdonképpen a zenémnek egy újabb rétege ez. Nem tiltakozom ellene.

 

The Walk On the Giant Turtle – miért választott ilyen címet? Az ökológiára, a természetvédelemre utal?

Nem közvetlenül. Kundera könyve, a La Lenteur inspirált (magyarul: Lassúság. Vargyas Zoltán fordítása. Európa, Budapest, 2008). Számomra alapvető kérdés az élet tempójának felgyorsulása az utóbbi, mondjuk, száz évben, és hogy ez a változás vajon jobbá teszi-e az életünket. Sajnos azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem. Attól tartok, hogy mindez még öngyilkosság is az emberiség számára.

 

In Between – ezzel az albummal kapcsolatban az érdekelne, hogyan fedezte fel Sophie Hungert? Egyébként is gyakran dolgozik együtt énekesnőkkel. Milyen kritériumok alapján választja ki őket?

Egyszerűen csak egy énekesnőt szerettem volna, semmi extrát nem kerestem. Számomra a változás, a sokszínűség a legfontosabb, hogy minden egyes újabb albumommal meglepetést okozzak. Egyszerűen hogy ne ismételjem magam. És a nőket jó lecserélni. (Nevetés) De nem, éppen a nők képesek arra, hogy újra és újra meglepetést okozzanak. Különösen az újak. (Nevetés) Szeretem a női elemet magam mellett, mivel mindig új irányba terel. És én is szeretném megmutatni magam. (Nevetés) A változás szükségét megint Chet Baker és Miles Davis példáján mutatnám meg. Chet viszonylag rövid ideig volt a csúcson, mert ugyanabban a fekvésben maradt, nem változtatta meg a stílusát. Miközben Miles folyamatosan fejlődött, új utakat keresett, az önkifejezés új módjait. Tudom, hogy ez alatt a rövid idő alatt Chet egyszerűen zseniális, utolérhetetlen, legyőzhetetlen volt, azonban a zene a változásról, a keresésről szól.

 

 

Visszatérek még Sophie Hungerhez. Ön indította el karrierjét a sztárság felé. Örül ennek? Fontos ez egyáltalán Önnek?

Vele minden egyszerű volt, hiszen ugyanaz a menedzserünk. Így nem is én fedeztem fel, hanem ez a menedzser. Az a legfontosabb, hogy végül ilyen kongeniális kapcsolat alakult ki köztünk, amely mindkettőn számára hasznot hozott.

 

Sok albumán hallani az érzelmes lírai trombitát robusztus elektronikus ritmusokkal és hiphoppal összekapcsolódva. Elsődlegesen egy új stílust keresett, vagy inkább a kontraszt volt lényeges, ami felerősítené trombitájának hangját?

Számomra a változást nem az új stílus jelenti, hanem a leghatásosabb kontraszt, az új színek és az érzelmek keresése. Mindez az életemet is érdekesebbé teszi. Még ha a zeném lényegében egyszerű is. Végül is az élet nem komplikált. Alapvető dolog megtalálni a legjobb utat, mégpedig az egyszerűség értelmében, ugyanakkor annak módjára is rájönni, hogy miként lehet a fenyegető unalmat kiküszöbölni. Ha a zene szívből jön, őszinte lesz, és mindig megtalálja a maga hallgatóit. Talán ebben rejlik az ember természetes törekvése is a tökély felé. Az élet nem komplikált, hanem gazdag, sokszínű. És ennek a zenére is érvényesnek kellene lennie.

 

 

Kit tekint a jazz legnagyobb személyiségének?

A jazz szempontjából a következő öt géniusz alkotta vonal a legfontosabb: Luis Armstrong, Duke Ellington, Charles Mingus, Gil Evans és Miles Davis.

 

Melyik kortárs jazz zenésszel játszana szívesen? Olyanra gondolok, akivel még nem lépett fel együtt.

Egyértelműen Keith Jarrett.

 

Az utolsó három kérdést Prousttól kölcsönöztem. Ha egy lakatlan szigetre egyetlenegy felvételt vihetne, melyik lenne az?

Franz Schubert: Kvintet.

 

És könyv?

Dosztojevszkij: Karamazov testvérek.

 

A legkedvesebb szín? És miért?

Fekete. Mert az összes színt tartalmazza.

 

Köszönet az interjú elkészítéséhez nyújtott segítségért Kása Károlynak, Frenkinek.

Beke Zsolt fordítása. 

Fotók: Kovács Attila