dunszt.sk

kultmag

A magyarok nyomorúsága

„Csak abban nem vagyok biztos, hogy te magyarnak vagy nőnek utálsz jobban lenni” (375.) – mondja a debreceni Regina Börönd Enikőnek egy firenzei társadalomtudományi konferencián a szállodájuk bárjában, néhány kör Aperol Spritz után, röviddel az idegesítő szlovák kolléga felbukkanása előtt, és ezzel a maga kissé bumfordi módján (na jó, az alkohol is közrejátszik) rövidre zárja Börönd Enikő hosszas, meddő tépelődéseit. Nincs is nagyon értelme folytatni, már csak néhány előadás jön, kis kirándulás a tengerhez, némi furcsa, idegenszerű, gyermekded örömöcske, hogy a legvégére megint betolakodjon a tésztaképű, kiállhatatlan szlovák kolléga. Ennyit a társadalomtudósok boldogságáról.

A társadalomtudósok nem lehetnek boldogok, mert épp egy disztópiába keveredtek (most mondja valaki, hogy nem érdemelték meg!), ez a műfaj pedig arról ismert, hogy kíméletlenül leosztják bennük a szerepeket. Mán-Várhegyi Réka esetében egy enyhe disztópiáról van szó – minden ilyen konstrukció a valóságra épít ugyan, azt karikírozza, ám azért nevezhetjük ezt a típust enyhének, mert a realista elemek dominálnak a valóságtól elrugaszkodottakkal szemben. Sokáig nem is sejtjük, hogy valóban disztópiát olvasunk, igazán csak a békásmegyeri szál kidolgozása mentén juthatunk el ennek a felismeréséig. Egy vérbeli budapesti disztópiáról van szó ugyanis, amelynek szereplői a társadalomtudósok és az ő kutatásaik tárgyai, az elbeszélő pedig valaki, aki (ez is egy hagyományos műfaji elem) kitört az egyik, az alsóbbrendű szférából, hogy megtalálja a számítását az uralkodó, felsőbbrendű világban. Részben sikerül is neki, bár a története végét a regény homályban hagyja.

 

 

Mán-Várhegyi Réka ugyanakkor nem erőlteti ránk a disztópiaolvasatot, a regény nagyobbik részében a társadalomtudósok életével foglalkozik, ezt mutatja be érzékletesen, plasztikusan, részletesen és remek humorral. A két főszereplő Börönd Enikő és Bogdán Tamás, akiket – a Mágneshegy több másik szereplőjével együtt – már ismerhetünk a szerző első kötete, a Boldogtalanság az Auróra-telepen címadó novellájából, bár ott Enikőt még Szentpéterinek hívták. Ebből a novellából nőtt ki tulajdonképpen az egész regény, Börönd Enikő és Bogdán Tamás nem túl hosszú, viharos románcának a történetéből, amelyben ott van az ezredfordulós magyarországi „értelmiségi krém” minden jellegzetes gyötrelme, komikus önteltsége, kelet-európaiságához való ellentmondásos (de inkább negatív) viszonya, identitásbeli meghasonultsága, éretlen bugyutasága. Mán-Várhegyi Réka novelláskötetében felépült ennek a világnak (a disztópia „felső- és alsóházának”) több más jellegzetes szereplője is: a jólétben tengődő, elvált, változókorban lévő és az ezotéria bugyraiba menekülő nagyvárosi nő, a nagyvilági, kiégett művész vagy épp (a másik oldalon) a kitaszított, örök éretlenségre kárhoztatott, testi-lelki proli. Ezeknek a típusoknak a fergeteges karneválja a Mágneshegy.

A fő történetszál az ezredforduló éveiben játszódik, nagyjából 1999 nyara és 2002 ősze között; az egyes eseményeket nem lineáris rendben kapjuk, ám a fejezetek rendszerint az aktuális dátum közlésével kezdődnek. Börönd Enikő, a harmincas szociológus New Yorkból tér haza Budapestre, amerikai férjét otthon hagyva, s a hazaúton fogalmazódik meg benne a terv, hogy megírja nagy művét, amelynek a címe A magyarok nyomorúsága lesz. „Enikő majdani könyve a magyarországi elnyomott, marginális csoportok bemutatásán keresztül fedezi fel magát a »magyar népet« – lesznek természetesen különféle cigányok, zsidók, homoszexuálisok, nők, öregek, szegények, ideológiai páriák és így tovább, akiket kiemelt szereplők szöveges portréján, egy-egy történetén keresztül ismerünk meg, Enikő ugyanis történeteket akar néven nevezhető szereplőkkel, magányos alakokkal, családokkal, szomszédokkal, gyűlölt ellenségekkel, háziállatokkal. Ezek az emberek a többség és egymás számára is láthatatlanok, őket fogja kérdezni Enikő, és rengeteg interjút fog felvenni, az ötlet egyszerű, de nagyszerű.” (46.) A terv mindvégig terv marad, közben Enikő összejön az elvált, szakmájában sikeres, ugyanakkor vidéki származása, első generációs értelmiségi volta miatt őrlődő Bogdán Tamással, végleg szakít a férjével, majd egy alkalmi kapcsolatból kislánya születik. A héttérben, mintegy Börönd Enikő és Bogdán Tamás között pedig ott van Réka, a regény tulajdonképpeni elbeszélője, aki a titokzatos Békásmegyerről érkezett az egyetemre szociológiát tanulni, és ő is viszonyba bonyolódik a nőfaló Bogdán Tamással, ami miatt elég kellemetlenül érzi magát, mivel közben Börönd Enikő csodálója.

 

 

A cselekmény át-áthelyeződik Békásmegyerre, melyről kiderül, hogy afféle elzárt büntetőtelep, bár azt nem tudjuk meg pontosan, kiket és milyen okból száműztek ide, csak azt, hogy a be- és kilépést szigorúan korlátozzák, az odabent élők pedig gettósított körülmények között, megbélyegezve tengődnek. A budapesti értelmiségiek ugyanakkor úgy tekintenek a békásmegyeriekre, mint akik még meg tudtak őrizni valamit a valódi közösségi összetartozás szelleméből, mint a „vadakra”, akiknek még van kapcsolatuk a transzcendenssel. „Nincsenek kint rokonaik, barátaik, nincsenek élő kapcsolataik. Viszont éppen ebből a zárványlétből fakad az, ami igazán különlegessé teszi a békásiakat, és ez a közösségi identitás. Ilyen ebben az országban máshol nincsen.” (325.) – Így magyarázza kollégáinak a békásmegyeriek különlegességét az erre a témára specializálódott Bogdán Tamás. A regény békásmegyeri fejezetei ugyanakkor egy nyomorúságos, groteszk tájat mutatnak be, erőszakkal, zülléssel, kilátástalansággal, ahol a helyiek összeesküvés-elméletekkel próbálják igazolni saját kiszolgáltatottságukat. Jellemző azonban, hogy nagyjából ugyanez az összeesküvés-elméletesdi jelenik meg a nagyvárosi, értelmiségi közegben, amikor Börönd Enikő anyja, az identitásválságából épp az ezotériába menekülő Márta lesz a fültanúja egy „polgári aktivista” vallomásának egy kávéházi teraszon. Mindkét világban ugyanazokat a képtelen magyarázatokat keresgélik a menekülni vágyók, és paradicsomként tekintenek a másik oldalra, ahova soha nem juthatnak át igazán.

Egy valaki mégis átjut, Réka, az elbeszélő. Ő pedig nemcsak e két világ között kapocs, hanem a regény fő nyelvi regiszterei között is: a sztereotípiákra, nyelvi sablonokra, az értelmiségi „szófosás” és csűrés-csavarás, a levetkőzhetetlen tudálékosság, a nagyvárosi nyavalygás paneljeire építő nyelv és a szürreális, álomszerű, groteszk, nyers békásmegyeri prolivilág Réka történetében találkozik és fonódik eggyé olyannyira, hogy végül nem tudjuk „elvarrni a szálakat”, Rékát elnyeli ez a köztesség, az álmai és a valóság közötti ingoványos senkiföldje.

A regény struktúrája alapvetően ezt az „elvarratlanságot” erősíti: bár kirajzolódik valamiféle fő cselekmény, a szerző nem áltat bennünket azzal, hogy itt „valódi”, kerek történettel lehet dolgunk, és a regényt inkább meghagyja fejezetek összességének, egy csokornyi epizódnak; tulajdonképpen szerkesztési döntésen múlott, hogy nem novellafüzérként olvashatjuk a Mágneshegyet (ez persze semmiben nem befolyásolná az olvasás élvezetét). Ennek a struktúrának a következetes megtartásaként és a nyitottság örömének a demonstrációjaként olvashatjuk a regény lezárását is, az egyébként nagyon frappáns fejezetet a firenzei konferenciáról, ahol mintegy varázsütésre feloldódik a disztópia addigi fojtogató légköre (hiszen kilépünk a teréből), de ezt – és talán ez a legérdekesebb – tulajdonképpen alig vesszük észre. A Boldogtalanság az Auróra-telepen című könyve után Mán-Várhegyi Réka megint megmutatta, milyen leheletfinom érzékenységgel képes megmutatni nyomorúságaink legapróbb rezdüléseit.

 

Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy. Magvető, Budapest, 2018

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket