A metál ereje – szubjektív beállításban

Egyszer régen nagyon közel voltam a halálhoz. A kilencvenes évek elején, a délszláv háború időszakában egy csapat egyetemista társaságában Görögországba utaztunk – általunk bérelt – busszal. A szervezők azt mondták, hogy a Belgrád–Niš felé vezető E-75-ös utat a nemzetközi forgalom miatt nagyon jól őrzik. Így is volt, lépten-nyomon fegyveresek állítottak meg minket; adtunk nekik cigit meg piát (ez volt a bevett gyakorlat arrafelé), és simán továbbengedtek. Az egyik ilyen kényszermegállónál rosszul zártuk be a csomagtartót, és elhagytunk két hátizsákot. Más gikszer nem történt.

Mígnem rájött a banda egy részére a vizelhetnék, és megálltunk egy kukoricamező szélén; katonákat ott nem láttunk. Az út mellett egy nagy árok volt, lerohantam lendületből, nem vettem észre, hogy a másik felén egy velünk párhuzamos betonút található. Az emelkedő lelassított, így nem csapott el az a teherautó, ami fél méterrel zúgott el az orrom előtt. Lett volna abban némi irónia, hogy a háborús övezetben gázolásban halok meg. Éjszaka egy benzinkút melletti parkolóban aludtunk hálózsákokban, hallottuk a lövegek becsapódásának hangját, az égbolt alján fel-felvillantak a lövések fényei. Akkor még nem sejtettük, hogy Szarajevóban döntő fontosságú akció van készülőben.

 

 

1994-ben a történelmi-társadalmi történések és az intézményi-kulturális-nyelvi rendszerek kereszteződése egy olyan egyszeri eseményben ment végbe, melynek jelentősége nem kevesebb, minthogy visszaadta a reményt azoknak a fiataloknak, akiket a háború megfosztott a biztonságos létezés lehetőségétől. Bruce Dickinson és Skunkworks nevű zenekara koncertet adott Szarajevóban. A kardinális (zene- és kultúratörténeti) jelentőségű produkcióról és annak hátteréről, jelenbe érő hatásáról, feldolgozhatóságáról Scream For Me Sarajevo címmel ugyancsak kiemelkedő dokumentumfilm készült Tarik Hodžić rendezésében 2016-ban. Erről lesz szó röviden a továbbiakban, néhány személyesebb és elméleti kitérővel tarkítva. (A film a közelmúltban DVD-kiadványként is megjelent, de nem pusztán ezért aktuális téma. „A story of hope in a time of war” – olvasható a borítón Dickinson képe és a szögesdróttal keretezett főcím alatt.)

Már itt azonnal utalni kell arra, hogy a teljesítmény(ek)ről született egy-két remek, követhető értékítéleteket tartalmazó szöveg. Marczisovszky Márton Az egyik legsokkolóbb alkotás a háború pusztításáról című írása a zoom.hu-n jelent meg a DVD kiadásával kb. egy időben: „Minden megszólaló azt mondja, hogy élete meghatározó pillanata volt az a koncert, amit egy szétlőtt színházban, szinte nulla technikával adott a zenekar annak a nagyjából ezer embernek, aki be tudta magát préselni az épületbe. Azt pedig különösen felemelő látni, hogy nemcsak a mára középkorú rajongók beszélnek az egészről fátyolos szemmel, de a teljes zenekar, és az eseménysorba bekapcsolódó katonák és békefenntartók hangja is el-elcsuklik az érzelmektől.” Az index.hu-n pedig ugyancsak egy releváns ismertetés olvasható (Sixx név alatt): „Aki azért nézné meg, mert a délszláv háborúról akar újdonságokat megtudni, ne tegye, mert az alkotók célja nyilvánvalóan nem az ismeretterjesztés és a háború bemutatása volt, ez egy sokkal intimebb, személyesebb, de épp ezért, erősebb film lett, mint egy sima háborús doku.” (Mindkét írás melegen ajánlható, de nem fogjuk elismételni az állításaikat, másfelé kanyargunk.)

 

 

Természetesen a fenti történet az utazó egyetemistákról nem mérhető össze azoknak a fiataloknak a történetével, akik a háború közepén kerültek szoros kapcsolatba a halál valamilyen formájával. Sőt, akár ellentétben is áll azzal, hiszen mi azért mégiscsak biztonságban utaztunk. Nyaralni. Nézzünk ezért gyorsan egy másik sztorit. 1987-ben kötelező jellegű katonai szolgálatomat töltöttem Ercsiben. Őrségben voltam az egyik falmelletti toronyban, de valami nem stimmelt: késett a váltás. Aztán megjelent a felvezető, és közölte, hogy siessünk, nyomvonalat kell biztosítanunk, mert baleset történt a fegyverraktárnál. Amikor megérkeztünk a helyszínre, véres látvány fogadott. Kitárazás közben elsült egy AMD-65-ös (a tulaj valószínűleg egyszer felhúzta, így került lövedék a csőbe, aztán elfelejthette); a fenéktájon behatoló golyó a test másik oldalán már minden közbeeső szervet kihasított. Az áldozat agóniája, a haldoklás hosszan eltartott. A fiatal kölköt nem tudták megmenteni. Én mostam fel a betonról a vért.

Az erőszakos halállal való találkozás olyan eseményként fogható fel, amely töréspontként azonosítható az életútban. A kortárs kultúrakutatás emberi traumákkal foglalkozó fejezete szerint az ilyen tapasztalat elszakítja a múltat a jövőtől, megváltoztatja a realitáshoz való hozzáférés kognitív sémáit. A Scream For Me Sarajevo vissza-visszatérő szólamai és képsorai szintén ilyen töréspontokra, a délszláv háború okozta csonkolások elszenvedésére vonatkoznak. Ezért is rendkívül felemelő, hogy a Dickinson-koncert olyan konstruktív eseménnyé vált, amely képes volt valamennyire átalakítani a helyi nyilvánosság szerkezetét. A szarajevói underground és heavy metal szubkultúra ily módon előállított valamit, ami e réteg (a jövő generációja) számára a legfontosabb társadalmi ténnyel került kapcsolatba: megelőlegezte a háború végét.

 

 

A film egyik legsokkolóbb jelenete egy hétéves kisfiú halálával szembesít. A tudat ugyan konvertálhatatlan, mindez azonban olyan testi reakciókat vált ki a nézőkből, melyek a fiziológia mentén egyesítik a tolerálhatatlannal találkozók empatikus képességeit. Másrészt a filmen belül ugyancsak megfigyelhető ez a dinamika, amikor Dickinson arra emlékezik vissza, hogy miként vették őt körbe Szarajevóban a gyerekek. A koncertrészleteken és a háborús dokumentumokon túl valószínűleg ez a Scream For Me Sarajevo egyik legmaradandóbb és legmegindítóbb képsora. Dickinson elcsukló hangja nem csak arról tudósítja a nézőket, hogy ő is közéjük tartozik, de arról is, hogy minden ilyen esemény blokkolja az uralkodó diszkurzív szabályrendszert. Ahogy a metálénekes Mire való ez a gomb? című önéletrajzi könyvében megfogalmazza: „A koncert hatalmas és intenzív volt, és valószínűleg a legnagyobb koncert a világon abban a pillanatban, legalábbis nekünk és a közönségnek mindenképpen. Hogy a világ többi része erről nem tudott, cseppet sem számított. Megváltoztatta azt, ahogy az életre, a halálra, vagy az embertársaimra gondolok.”

Az egyéni vagy személyes neurobiológiai emlékezet szegmensei emellett arról is szólnak, hogy Szarajevó ostroma idején rendkívül erős csoporttudat alakult ki a zenészek világán belül. A bombázások alatt, ha volt áram, a zene nem szünetelt, a szubkultúrában pedig mindenki aggódott a másikért (aki, ha nem jött el, lelőtték?). A Scream For Me Sarajevóban azok a részek, melyek a jelenből reflektálnak a múltra, közel hozzák azt az identifikációs folyamatot, melynek kifutásaként ráérezhetnek a nézők arra, hogy amit látnak, az a kulturális emlékezetbe való átmenet. Az utóbbi kialakulásához ugyanis médiumok és intézmények szükségesek. A szóban forgó dokumentumfilm (és DVD-kiadás) ebben az értelemben is betölti a funkcióját.

 

 

Rengeteg ember megpróbálja tudatosan elkerülni a traumatikus helyeket, ami felvet egy fogas kérdést. A délszláv háború időszakában sok-sok művész hagyta el a volt Jugoszlávia területét. Elmenekültek – mint mondták – a háború borzalmai elől. Ez a kis hatótávolságú migrációs hullám is több dokumentumfilmben szóba kerül. Többen érvelnek amellett, hogy a háborús mészárszék az ember sötét oldalának tulajdonítható. Ez azonban félrevezető dichotómia. Steven Pinker Az erőszak alkonyában így fogalmaz (hosszabban idézem): „Bármi okozza is az erőszakot, nem örök késztetés, mint az evés, a szex vagy az alvás szükséglete. Az erőszak visszaszorulása éppen azért teszi lehetővé, hogy megszabaduljunk egy dichotómiától, amely évezredeken keresztül állt az erőszak gyökerei megértésének útjában: hogy az emberiség alapvetően rossz vagy jó, majom vagy angyal […]. Az ember magára hagyva nem alakítja ki a békés együttműködés állapotát, de nem is jellemzi a rendszeres csillapításra szoruló vérszomj. Valami igazság egészen biztosan van azokban az elképzelésekben, amelyek több részből állónak látják az emberi elmét […]. Az emberi természet egyes ösztönzői erőszakra sarkallnak – a ragadozó ösztön, a dominancia és a bosszúszomj –, más ösztönzői viszont békére, mint például az együttérzés, az igazságosság, az önuralom és a józan ész.” (542–543.)

Innen nézve, ami gyávaságnak tűnik, az racionális; és ami átgondolt egyéni érdek, az olykor bizony ösztönös cselekvés. (Máshonnan nézve pedig az ember alapvetően irracionális lény, de ezt a dichotómiát most tegyük félre. A Pinker által felvetett probléma egyébként már Mary Shelley Frankenstein című regényében megfogalmazódik, méghozzá Frankenstein szörnyének egyik jellemzőjeként, de az irodalom felé sem teszünk kitérőket.) Mindenesetre Dickinsonék életük kockáztatásával bejutottak oda, ahol a menekülés volt a racionális döntéssel egyenértékű. „Jó nap ez a halálra.”

Végezetül el kell ismernem, hogy az – általam belátható – egyetemi körök jó viszonyt ápolnak a metállal. Számos ismerősöm, hallgatóm és kollégám része a heavy metal szubkultúrának, sőt a legjobb ismerőinek és kultúratudományos feldolgozóinak számítanak. Egyiküket, L. Varga Pétert idézve, érdemes tudatosítanunk, hogy „a zenehallgatásra olyan élményként, vagy, K. Ludwig Pfeiffer érvelése alapján, jelenlétként tekinthetünk, mely a »tartalmi«, »reprezentációs«, sőt »értelmi« és »értelmezési« mozzanatokat mellőzve a zene testi–érzéki hatására helyezi a hangsúlyt. Ezek alapján viszont azt mondhatjuk, hogy legintenzívebben az élő zene, azaz a koncert hatása érvényesülhet, ahol a fizikai jelenlét az élmény pillanatnyiságának, egyszeri és megismételhetetlen jellegének terepe, s mint ilyen, nem hozható közös nevezőre az értelmezés eltávolító, sőt elidegenítő történésével.” (A metamorfózis retorikái, 249.) A Scream For Me Sarajevo mint dokumentumfilm ezt az egyszeri és megismételhetetlen pillanatot teszi komplexebbé. Legyenek tehát bármennyire esendőek a fenti sorok, talán elég annyit megjegyezni, hogy a kivételes tehetségű Bruce Dickinson bevállalta Szarajevót, – többek között – ezért mi is bevállaljuk őt.

 

Fotó: Prime Time Production

A film adatlapja a Mafabon