Geóda, kék halál, OkCupid

2007-ben a londoni Goldsmith Egyetemen négy kortárs filozófus (Ray Brassier, Iain Hamilton Grant, Graham Harman és Quentin Meillassoux) ült össze a Speculative Realism címen meghirdetett konferencián. Az azóta sokat idézett esemény olyan kortárs filozófiai irányzatokat indított útjára, amelyek maguk mögött hagyják a kontinentális filozófia dominánsan emberközpontú világképét. Spekulatív realizmus, spekulatív materializmus, objektumorientált ontológia – néhány kifejezés, amelyek azóta nem csak a filozófiai, hanem a képzőművészeti közeget is állandó mozgásban tartják.

Az újrealista elméletek közül a nemzetközi képzőművészeti életben az objektumorientált ontológia (OOO) örvend a legnagyobb figyelemnek az elmúlt években. Nem meglepő módon izgalmas ez az erősen műtárgyközpontú közeg számára, hiszen a gondolatmenet a minket körülvevő objektumokat új értelmezési lehetőségekkel látja el. Az OOO azokhoz a kérdésekhez nyúl vissza, amelyeket a posztkantiánus filozófia nem tartott diskurzusra érdemesnek, azaz míg a posztmodern a társadalmi valóságra fókuszált, addig az új filozófiai irányzatot képviselő kortárs filozófusok Kant Ding an sich (magában való dolog) fogalmához nyúlnak vissza. A kanti terminust a következőképpen lehetne talán legegyszerűbben meghatározni: nem láthatunk a dolgok mélyére, csak felszínesen érzékelhetjük őket. Az OOO szerint az objektumoknak (kő, mobiltöltő) vagy a hiperobjektumoknak (globális felmelegedés, állatfaj) saját valóságuk, ágenciájuk van, amelyek kívül esnek a mi valóságtapasztalatunkon, részeikre lebontva, hatásaikat tekintve nem definiálhatóak. Ilyen módon az irányzat az elmúlt évszázadban kevéssé fejtegetett kérdésekkel foglalkozik. Kant 18. századi tevékenysége nem mellesleg egybeesik a nem olyan régen indítványozott új földtörténeti kor, az antropocén kezdetével. Ez a számos kritikát kapott javaslat a Föld életében azt a határt kívánja kijelölni, ahonnan az emberi tevékenység már egyértelmű hatással van a bolygó ökoszisztémájára. Az antropocén is sűrűn használt fogalommá vált a képzőművészetben, ami talán annak is köszönhető, hogy egyszerre kényelmesen tág és sokféleképp megközelíthető, ugyanakkor elköteleződést és sürgető aktualitást is hordoz magában.

Más népszerű gyűjtőfogalmak mellett, mint a poszt-internet, az OOO is főként azt a kortárs képzőművészeti vonulatot erősíti, amely nem a posztmodern erősen konceptualizált, dekonstruktivista karakterét, hanem egy újonnan feltámadó absztrakciót, naivitást és érzékiséget támogat. Az új realizmusok egyik fő képviselője és az OOO elméletének megalkotója, Graham Harman szerint a kritikai gondolkodás kimerült, ideje egy újfajta naivitásnak teret adni, szerinte az aláásó (undermining) jellegű filozófiákkal az a baj, hogy dogmatikus reduktivizmusba tévednek, ignorálva azt, hogy a világ közbülső rétegei is rendelkeznek autonómiával (Graham Harman: Az OOO-val szembeni négy leggyakoribb ellenvetés. Lovász Ádám fordítása. Ex Symposion 99. – Új realizmusok, 2018. 06. 19.)

 

„The world is not the world as manifest to humans; to think a reality beyond our thinking is not nonsense, but obligatory.” (Graham Harman)

„A világ nem az, ahogyan az emberek számára megjelenik. A gondolkodásunkon túli világot elképzelni nem értelmetlen, hanem kötelező.”  (Forrás itt)

 

Az OOO fogalmával Budapesten legutóbb a Trafó Galéria Szalai Borbála által kurált A dolgok akarata című tárlatán találkozhattunk, amely később kissé átalakított formában Pozsonyban a Krokus Galériában Every Other Thing címen volt látható.

 

 

Lindsay Lawson és Nicolas Lamas munkáit mindkét kiállítás bemutatta, érdemes őket az OOO diskurzusából kiindulva elemezni. Lamas nem először szerepelt a Trafó Galériában, most két munkája volt látható, az Archetípus (2016) és a Szinkretizmus (2016). A kiállított tárgyakról első ránézésre egyértelmű volt, hogy komoly történettel rendelkeznek, amit nem tudunk segítség nélkül visszafejteni. Két tárgy-párosításról van szó, az egyik egy vívómaszkba helyezett afrikai törzsi maszk, a másik egy Yves Kleint idéző kék halál színű, fektetett LED TV-re helyezett vudu fétistárgy Beninből.

 

 

Az objektumok jól kapcsolódtak a mellettük található művekhez a kiállítótérben, ugyanakkor Lamas egy-egy kiragadott munkája pontosan azt a problémát veti fel, amivel az OOO-t vagy nagyobb általánosságban a kortárs képzőművészetet vádolni lehet: megfelelő kontextus és magyarázat nélkül nehezen befogadhatónak tűnhetnek a közönség azon része számára, akik előzetes tudás nélkül kerültek a galériatérbe. Éppen ezért érdemes a művész munkafolyamatát egészben átlátni, amelyet nem csak más kiállítások dokumentációjával és interjúkkal lehet megtenni, de Instagramon található gyűjtését is érdemes követni. Mint egyfajta vizuális jegyzetfüzetbe, úgy rendszerezi itt azokat a nagyon erős képi elemeket, amelyek a munkájára hatnak. Lamas számára a tárgyak múltja, felszín mögötti tartalma fontos, és a hozzájuk fűződő viszonyát komoly kutatómunka alapozza meg. Az általa társított tárgyak egy olyan rendszerben állnak fel, ahol egymás ágenciáját erősítve alkotnak egy sajátos, közös karizmát, talán kicsit kizökkentve a nézőt a megszokott világképéből. Timothy Morton, az OOO egy másik fontos alakja azt mondja, hogy ha normatív módon gondolkodunk műtárgyakról, akkor ignoráljuk azok ágenciáját, vagy ahogy Morton hívja, a karizmájukat. A tárgyak tőlünk függetlenül és velünk egy szinten léteznek, nem lehet a részeikre, anyagaikra lebontani őket. Az általunk tapasztalt karizma a műtárgy hatása ránk, amelyet Morton szerint minden más tárgy is gyakorol.

Morton Kant esőcseppről alkotott gondolatait idézi ennek kapcsán (Imannuel Kant: A tiszta ész kritikája). Egy esőcsepp hullik ránk, érezzük, hogy nedves, hideg és kicsi. De ezek csupán információk az esőcseppről, nem maga az esőcsepp. A dolgok pontosan azok, amik, és soha nem azok, aminek tűnnek.

Lamas tárgy-konstellációi első ránézésre értelmezhetetlennek tűnnek, így tesznek kíváncsivá. Arra világítanak rá, hogy a megfelelő kontextualizálást követően másképp tekintünk az elénk táruló tárgyakra, mint ahogy az általános ismereteink alapján tennénk. A kék képernyő nem az a kék képernyő, amiként eddig azonosítottuk, ahogy a vudu tárgy sem az, amit az előzetes tudásunk szerinti asszociációk rendszerébe be tudunk illeszteni. Lamas steril pontossággal kezeli munkáit, ugyanakkor azok egyfajta visszatarthatatlan vadságot sugároznak. Ezek a rétegzett ellentmondások mind a tárgyakról alkotott koncepcióinkból való kilépésre késztetnek bennünket. Különösen fontos egy ilyenfajta önreflexió egy olyan korban, amikor a körülöttünk található összetett rendszerek és életterek összeomlani látszanak.

 

 

A tárlatban egészen más természetű munkát láthattunk Lindsay Lawson, amerikai származású, Berlinben élő művésztől. A The Smiling Rock egy közel negyvenhárom perces professzionálisan kivitelezett játékfilm, amely az alkotó saját élményét dolgozza fel fikciós elemekkel ötvözve. Lawson az eBay egyik kevésbé ismert bugyrában akadt rá a történet apropóját és a főszereplő vágyának tárgyát képző félbevágott geódára.

 

Go to www.ebay.com.

Navigate to a category called „Everything Else”.

Within it are categories like „Weird Stuff”, „Totally Bizarre”, and simply „Other”.

This is the outer limits of eBay, a place for items that defy categorization.

Set your minimum bid relatively high at $1,000, for example.

Now you are scrolling through the crème of the dregs of online auctions.

This is where the smiling rock resides.

Menj a www.ebay.com-ra.

Keresd meg a „Minden más” kategóriát.

Ezen belül találhatóak még olyan kategóriák, mint „Fura cuccok”, „Teljesen bizarr” és egyszerűen „Más”.

Ez az eBay legszélső határa, olyan tételek számára, amelyek sehova nem passzolnak.

Állítsd az alsó licitet viszonylag magasra, mondjuk 1000 dollárra.

Most már az online aukciók üledékének krémjében böngészel.

Itt találod meg a mosolygó követ.

 

Az így felfedezett ásvány belsejében egy emberi mosoly rajzolódik ki, amely Lawsont és így a film főszereplőjét azonnal elbűvöli. A kő a vágy tárgyává válik, exponenciálisan fokozódó megszállottságot idéz elő. A videómunka azt a folyamatot mutatja be, ahogy a főszereplő a digitális valóságban teljesen elveszve egyre nagyobb liciteket tesz, hogy a kő az övé lehessen. Esztétikáját tekintve a film felidézi a kortárs képzőművészeti diskurzusokba évek óta jelenlévő posztinternet esztétikát, amely az internet és digitális élettereink vizuális világát eleveníti fel. Valójában a posztinternet fogalma is egy újfajta materialitására világít rá, nem pedig az internet elutasítására vagy meghaladására. Lawson ráadásul a megszokottnál sokkal eredetibb, letisztultabb módon és erős humorral nyúl ehhez a világhoz. Az internet végtelen tengerként jelenik meg, a weboldalak pedig sérülékeny és könnyen elmúló selyemleplet idéző anyagisággal. A film során a főszereplőben egy mély belső világot látunk kitárulkozni, miközben osztozunk a kőhöz fűződő frusztrációjában. Azt érezzük, hogy a mosolygó geóda soha nem fogja felfedni magát nekünk, kiélezett kíváncsiságunk megfejthetetlen tárgya marad.

 

 

Míg Lamas szándékosan visszavonul a művei mögé, addig Lawson a lehető legszemélyesebben mutatja be a tárgyakhoz és hiperobjektumokhoz fűződő érzéseit, legyen az egy geóda vagy éppen az OkCupid, ami Timothy Morton fogalmába könnyen beilleszthető. Az emberközpontúságtól való eltávolodással foglalkozó munkákat gyakran érik olyan kritikák, amelyek szerint célkitűzésük lehetetlen, hiszen az alkotó nem tud kizökkenni az antropocentrikus világnézetből. Valójában a képzőművészek ezekkel a munkákkal ezt a jelenséget problematizálják, nem pedig kilépni próbálnak saját pozíciójukból. Mindemellett azt is fontos megjegyezni, hogy nem érdemes egy-egy alkotást filozófiai hívószavakra redukálni, azonban a művek kontextualizálása céljából segítségül hívhatjuk őket. Az objektumorientált ontológia és más újrealista törekvések mind arra világítanak rá, hogy az elmúlt évezredekben a nyugati filozófiák embert középpontba állító gondolkodása idejétmúlttá vált korunk globális problémáinak fényében, amelyeket nem tudunk tovább figyelmen kívül hagyni. Az újrealista gondolatmenetek felől interpretálható képzőművészeti projektek abban segíthetnek, hogy olyan módon bővítsük fogalomrendszerünket és világképünket, amely egy másik, ösztönösebb szinten tud minket rávezetni a változásra. Az OOO azzal a válasszal szolgál a posztmodern utáni, kimerültnek vélt látképünkre, hogy a valóság még sokkal több olyan réteggel bír, amit közvetlenül nem tudunk megismerni, mint ahogy azt gondolnánk. Ha egy-egy munka képes elérni azt, hogy friss tekintettel tudjunk kilépni megszokott élettereinkbe és valóságunkba, akkor máris sikerült egy olyan kortárs filozófiai törekvés gondolatmenetébe bevonniuk bennünket, amelyet máskülönben talán szemügyre se vettünk volna.

 

A 2017-ben alapított xtro realm a cikk által hivatkozott filozófiákat és az antropocén diskurzusát feldolgozó hazai transzdiszciplináris programsorozat.

Köszönet Zilahi Annának a cikkhez nyújtott segítségéért.